(Szokásunkhoz híven) kicsit megkésve, de itt az októberi mese. Ez volt az egyik kedvenc kérdésem, mégis nagyon nehezen ültem neki megírni, talán mert tudtam, hogy nem túl boldog témát fogok boncolgatni. A kérdés az volt: Milyen mesebeli/kitalált lénnyel találkoznál szívesen októberben? Facebookon gyűjtöttem ötleteket, és a mindig inspiráló Zalka Csenge javasolta a bakut, ami annyira megtetszett, hogy nem csak ebbe a novellába került be, de még a készülő angol regényembe, a Dreamlessbe is. Gabi nagyon halloweeni témát hozott nekünk, olvassátok szeretettel.

Az álmok cirkusza

Leila megbabonázva lépkedett a kormos falak közt kibomló piros-fehér sátor felé. Maszatos kezében féltett kincsként szorongatta az éjjeliszekrényről csent kopott érmét. Tudta jól, az apja féktelen haragra gerjed, ha észreveszi. Leila abban reménykedett, hogy az alkoholmámor pállott gőze elfelejteti apjával az apró, fénytelen krajcárt. Talán úgy emlékszik majd, elmulatta az összes pénzét. Az olcsó gin annyi mindent elfeledtetett már vele. Például, hogy napok óta nem ettek száraz kenyéren kívül mást, hogy a háziúr már háromszor zörgetett a lakbérért. Még azt is, hogy régen mennyire szerette a lányát.

Leila megszaporázta a lépteit, nem akart lemaradni az előadásról. Csodákat hallott a cirkuszról, a többi utcagyerek csillogó szemmel mesélt a varázslatos látomásokról: a délibábként táncoló ételekről, a meleg otthonról, szerető szülőkről. A belépődíj a porond melletti állóhelyekre egyetlen krajcár volt, amit még a szegény gyermekek is összelopkodtak valahonnan. A gazdag, selyemruhás nagyságok jól elkülönített, süppedő párnás helyeken üldögélhettek édes, pörkölt mogyorót ropogtatva. Leila el sem tudta képzelni, ők milyen álmokat akartak látni, hiszen nekik mindenük megvolt.

„Cirque de Cauchereves” hirdette cirkalmas betűkkel a felirat a kapu felett. Leila beállt a sorba, de egy hegyes arcú jegyszedő megragadta a karját, és magával rángatta, a lány kérdéseire csak morgással felelt. A rongyos gyerekeket egy oldalajtón engedték be, míg az arisztokraták és polgárkisasszonyok a szépen kivilágított főbejáratnál várakoztak, miközben zsonglőrök és tűznyelők szórakoztatták őket. A sor lassan vánszorgott Leila előtt, de még itt az eldugott hátsóudvaron is annyi nézelődni való volt, a lány alig vette észre az idő múlását. A kerekarcú jegyárus hölgy sajnálkozva vette el Leila krajcárját.

– Biztos, hogy be akarsz menni, drágaságom? Annyi fiatal esik áldozatul az álmok csalfaságának… Az élet nehéz, de egy kis jó szerencsével találhatsz benne egy szilánknyi boldogságot.

Újra megjelent a szigorú képű jegyszedő, egy másik szutykos gyereket rángatva, és szúrós pillantást vetett az eladóra, aki azonnal elhallgatott.

Leila az izgalomtól szédelegve lépett be a sátorponyvája alá. Rögtön elvakította a reflektorfény és a csillogás, orrát megtöltötte a fűrészpor és a vajas pattogatott kukorica illata. A gyomra nagyon kordult, Leila szégyenkezve húzta össze magát. Csinos, halvány tüllruhába öltözött táncos lányok hintettek tündérport a belépő gyerekekre. Leila éhsége rögtön elmúlt, gyomra megtelt egy ropogós karácsonyi pulyka emlékével. Szakadt rongyai helyett suhogós sárga szoknya perdült. Boldogan tántorgott a porondra, könnyednek érezte magát, úgy ugrált át a tűzben forgó karikák közt, mintha egész életében ezt csinálta volna. A páholyokban ülő asszonyságok apró mosollyal, ködös tekintettel tapsolták a műsorát. Leila esküdni mert volna, hogy elefántok trombitálását és tigrisek morgását hallotta, de amikor riadtan körbenézett, sehol sem látott vadállatokat, csak a csodaszép sellőket, akik testét csupán a csillogó pikkelyek és hosszú aranyhajuk takarta, miközben cilinderes urak sugdostak a fülükbe. Mikor az egyik szirén Leila felé fordult, mintha felismerte volna benne a szomszéd utcában kacér mosolyával és kihívó ruháival pénzt kereső nagylányok egyikét. De hát az lehetetlen, a szép Rozália nem volt sellő!

A csalódás rágós, emészthetetlen kásaként csúszott le a gyomrába, és nehéz teherként megült ott. Hirtelen a sárga szoknya szertefoszlott, és Leila megpillantotta a valóságot, ahogy az utca gyermekei hamis színek és illékony illúziók közt illegve-billegve, bolondot csinálva magukból szórakoztatják az illusztris vendégeket.

Ládák közé húzódva várta meg a műsor végét, amikor az elégedett nézők aranytallérokat dobáltak a porondra, amiket a gyerekek nagy hajlongások közepette szedtek össze. Azonban amint a nézők elhagyták a sátrat, a szigorú arcú jegyszedő mézes-mázos hangon megkérdezte a fiatalokat, hogy szeretnének-e még egy kis tündérport. A kevesüket, akik nemet mondtak, sietve, gyorsan jó éjszakát kívánva kiterelte a balzsamos éjszakába, míg a többiek orra előtt meglengette a sárgászöld portól duzzadó zsákocskát. A kitartott tenyerébe helyezett aranyakért cserébe, mindenki újra szippanthatott egyet a varázslatból, és boldogan tántorogva követték a jegyszedőt, a lerobbant vonatvagonokból álló új otthonukba.

Leila szíve elnehezedett, a távolodó alakok közt megpillantotta néhány régi jó barátját. Utánuk szaladhatott volna, megpróbálhatta volna meggyőzni őket, de túlságosan jól ismerte, milyen az, amikor valami varázslatot ígérő anyag rabja lesz az ember. Szomorúan süllyedt a fűrészporba a ládák árnyékában, amikor panaszos röfögéshez hasonlító hangot hallott.

– Kapkodd a lábad, te istenverte rusnyaság! – hallotta Leila újra a jegyszedő károgó hangját. Ostor csattant, és beoldalgott a porondra a legkülönösebb állat, amivel Leila valaha találkozott. Alacsony vaskos teste volt, ami furcsa átmenetet képzett a kutya és az állatkerti plakáton látott orrszarvú között. Zömök fején apró, ám hegyes agyar közt elefánt ormány kunkorodott, amivel a lény most a padlót szimatolta.

– Iparkodj már, nem akarom, hogy álom, vagy még rosszabb, rémálom maradványok maradjanak a sátorban. Az kéne még csak!

Ekkor a lény egy feketén csillogó füst-szalagot szippantott magába, ami a fűrészpor alól gomolygott elő.

– Tudtam én, hogy lapul itt egy-két ilyen átokverte –morogta a férfi, miközben a furcsa állat elcsámcsogott még egy füst-szalagot. – A jóisten tudja, milyen rémekkel van a kölkök feje teli. De nem is érdekel, amíg ilyen jó hasznot hoznak a konyhára. Végeztél? – nézett az állatra. – Akkor gyerünk!

Miután a lépteik elhaltak, Leila kimerészkedett a búvóhelyéről. A sátorra most sötétség borult, körben fenyegető fogsorokként derengtek a lelátó székei.

Leila csendes árnyékként osont végig a csíkos ponyva oldalában, zakatoló szívvel szaladt végig a sikátorokon, és mikor végre hazaért, megkönnyebbülten csukta be maga után az ajtót.

Az érzés nem tartott sokáig, mert a sötét szobából apja kásás hangja fogadta.

– Hol evett a fene eddig?

– Én… – habogta Leila.

Hallotta, ahogy az apja felkel az ágyról, a padló riadtan sóhajtozott a léptei alatt.

– Azt hitted, nem veszem majd észre, hogy elvetted a pénzt a szekrényről? A pénzt, amiért keservesen dolgoztam, hogy legyen mit ennünk? Te mocskos kis tolvaj!

Az üres lakás visszhangzott a hangosan suttogott szavaktól, amik félelmetesebbek voltak, mint a szokásos ordítás.

Leila riadtan állt a bejárati ajtóban, mozdulni sem mert a félelemtől, csak várta a büntetést. A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak.

A szobából csörömpölés és káromkodás hallatszott, az apja megbotlott valamiben. Ez a pillanatnyi zavar elég volt ahhoz, hogy megtörje Leila mozdulatlanságát. A lány gyorsan az apja fogason logó kabátja után kapott, és menet közben belebújva rohant le a lépcsőn, ki az utcára, el innen, amilyen messzire csak tudott. A gázlámpák fénye csapdába csalt lidércekként remegett a nyirkos macskakövek felett. Leila tudta, többet már nem mehet haza. Cél nélkül bolyongott a kihalt utcákon, hagyta, hadd vigye a lába, oda ahova akarja.

Legnagyobb meglepetésére a cirkusz előtt találta magát. Az éjszaka úgy gubbasztott a cukorka-színű ponyván, mint egy lomha ragadozó madár. Leila hirtelen tudta, mit kell tennie. Belopózott a foghíjas kerítésen, elosont a sátor mellett, amikor halk éneklés hangja ütötte meg a fülét. Követte a hangot, ami az előadók vagonjaihoz vezette. Mézszínű fény ömlött ki a deszkák közti réseken, és az egyikhez illesztve a szemét Leila megpillantotta a régi barátait, akik foltos takarók alatt, összebújva, híg levest iszogatva énekeltek. Boldognak tűntek. Az illúziók csillogó felszíne alatt, a hidegen ellen összezárva, egymást melengetve. Talán jobb volt nekik, mint neki szabadon, egyedül.

Panaszos trombitálást hallott egy rozoga fatákolmány irányából. Leila a furcsa álomevő állatot nedves szagú szalma közt, egy cölöphöz kötve találta, nyaka körül durva kötéllel. A lény szemében szomorú kíváncsiság csillogott, ahogy figyelte, Leila fürge ujjai hogyan oldják el a makacs csomót. Nyakát vöröslő sebek borították, ahol a béklyója a húsába vágott.

Pár perc ügyetlenkedés után Leila végre sikerrel járt, a kötél lehullott. Puha ormány cirógatta meg az arcát.

A lány és az álomevő hangtalanul olvadt bele az éjszakába, pár pillanat múlva olyan volt, mintha soha ott sem jártak volna.