A februári Írók Egymás Közöttben kicsit írástechnikai vizekre evezünk, és a szerkezetről fogunk elmélkedni. A lányok írását a nevükre (Emma, Gabi, Klári) kattintva olvashatjátok.

Bevallom, nekem a szerkezetet és a cselekményszövést tartott legtovább megtanulnom és kitapasztalnom. Írás és olvasás során is nagyon karakterközpontú (vagyok) voltam, így ha megszeretek egy szereplőt, akkor jobban érdekel az, hogy időt szeretnék vele tölteni, minthogy mi is történik körülöttünk. Világépíteni is nagyon szeretek, ezért legtöbbször az írás folyamata nálam úgy nézett ki, hogy teremtettem egy világot, aztán beleraktam a szereplőket, és néztem, mi történik. Kicsit mint a Simsben. Remekül elvoltam ezzel, de sok megfeneklett projekt után, rá kellett jönnöm, hogy lehet, ez nem a legcélravezetőbb módszer, és valami cselekményívszerűt azért be kéne szuszakolni a történetbe.

Több dolog segített, amivel megtaláltam a saját munkamódszeremet és szerkezeti trükkjeimet.

Elfogadtam azt, hogy én nem lineárisan írok, hanem… nem is tudom, mi rá a legjobb szó… anakronikusan? kör-körösen? össze-vissza? 😀 Olvassátok el Gabi és Emma cikkét, hogy ők mennyire logikusak és rendezettek! Na, én pont ennek a szöges ellentéte vagyok, és furcsa intuitív, szinte már misztikus rendezőelveket követek. Amikor írok, nem mindig tudom, hová megyek, de néha megjelennek előttem jelenetek, gondolatok, motívumok, és akkor elindulok abba az irányba. Amit találok az úton, magammal viszem. Kicsit olyan ez, mint amikor a tükörlabirintusból próbál kikeveredni az ember, vagy mint amikor Dixitet játszunk. Remélhetőleg a végére azért kisül belőle egy külső szemlélő számára is értelmezhető szöveg.

Rájöttem, hogy a szövegben felbukkanó apróbb horgok, azok, amik láthatatlanul is összefogják a szöveget. Mire gondolok ezzel? Van az a híres Csehov mondás a puskáról, aminek el kell sülnie a darab végéig. Sokáig nem értettem, miért nem lehet szegény puska csak dekoráció, de aztán ráébredtem, hogy egy (jó) szöveg lepárlott, sűrített egész, és mindennek szerepe van benne. Ha az olvasó figyelmét felhívom valamire, akkor az olvasó azt fogja várni, hogy az a valami utána fontos legyen. Különben csak mutogatok neki haszontalan dolgokat, mint a Teleshopban. Mondok is egy személyes példát a Dreamlessből.

Elküldtem Francest egy különleges dolgokat áruló piacra. Ebből egyébként először csak az a jelenet volt meg, hogy áll a kapuban, és nagyon nem akarják beengedni. Utólag kellett visszafejtenem, hogy miért is ment el a piacra. Amikor ez megvolt, és végre bejutott, gazdagodott pár dologgal. Már épp az utolsó dolgot kereste a listájáról, amikor összefutott egy lánnyal. Ezt a szereplőt abszolút nem terveztem előre, de kapóra jött, mert alátámasztja Nail már-már öngyilkossági hajlamra hajazó megmentő-komplexusát.  Úgy esett, hogy ez a lány adott Francesnek egy pókalakú kitűzőt. Erre az volt a halvány magyarázatom, hogy a pók megjelent motívumként pár fejezettel előbb, így jó lesz az ide! (Ebből láthatjátok, hogy számomra a regényírás tényleg olyan, mint egy rosszul kivilágított vásári látványosságban való bolyongás.) Tudtam, hogy ez még mindig szánalmasan soványka magyarázat egy egész jelenet beiktatására, de végül, szinte varázslatos módon, az egész értelmet nyert, amikor rájöttem a lezárásra. Az ilyen kis motívumok fellelése, kibányászása, és kifényesítése szerintem csakis körkörös mozdulattal írással tehető, hiszen sokszor utólag jövünk rá, hogy valami fontos lesz. Legalábbis nálam így szokott történni.

A Dreamlesst egyébként három nagyobb egységre bontottam (a fejezetekkel még hadilábon állok…), amik nagyjából az eleje – közepe – vége szenthármasának felelnek meg. Annyival spékeltem meg a dolgot, hogy a részeket a Tarot egy-egy lapjáról neveztem el, amiknek egyébként szimbolikus jelentősége is van. Az első rész a Bolond (0), a kezdet, az ártatlanság, egy út első lépése. A középső rész a Hold (XVIII) bonyodalom, illúzió, választás. Az utolsó rész pedig a Torony (XVI) pusztulás, elengedés, valami vége, ami egyben egy új kezdet is. A kártyalapok egyébként nem csak metaforikus rendező elemként jelennek meg az adott szakaszokban, hanem konkrét motívumokként is.

A tavalyi-idei év másik nagy projektjét, a Life on Marsot kicsit máshogy írtam. Egyrészt ez a történet 2016 óta fedett fazék módra párolódik bennem, és már azelőtt sikerült néhány vadhajtást fejben lenyesnem, mielőtt az egész papírra került volna. Ez az első regény, amit Scrivener segítségével írok, ami iszonyatosan nagy segítséget nyújtott a fejemben (=zsúfolt zsibvásár) való rendrakásra.

Mint látjátok, ezt a regényt is három részre osztottam, bár itt nagyon kreatívtalanul az eleje – közepe – vége címeket adtam nekik. A Scrivener azért segített rengeteget, mert a címkézős rendszer miatt vizuálisan jól elkülöníthetőek a jelenetek. Ami még csodálatosabb, hogy ezeket egyetlen kattintással ide-oda cserélgethetem, sőt ha valamit nincs kedvem megírni, de tudom, mi történik benne, azt pár szóval lejegyezhetem, hogy aztán később tudjam, mi a szöszt akartam. (Visszatérő problémám, hogy elkalandozok egy regénytől, aztán a fene se emlékszik már, hogy mit is akartam tulajdonképpen.)

Nagyon sokat segítettek egyébként a szerkezeti érzékenységemen a filmek és a sorozatok, szerintem minden írónak javára válhat, ha kicsit a szakmai szemét is nyitva tartja a Netflix maratonok alatt.