Hullámvasút Péntek – Roller coaster Friday

Hullámvasút Péntek – Roller coaster Friday

Pénteken izgalommal a gyomromban ébredtem, hiszen aznap délután dőlt el az Aranymosás Regénypályázatra beküldött regényem sorsa, illetve este találkoztam három új angolos csoportommal. Nagyon intenzív napok vannak a hátam mögött. Húsvét hétfőn még munkanélküli voltam, kedden volt egy megbeszélésem egy nyelviskolában, és hirtelen lett egy 25 angol óra/ hét szerződésem. Múlt csütörtökön az egész napot a suliban töltöttem az előző tanárral, pénteken már hopp át is vettem a stafétát. A legtöbb órám egy magán ovi / alsóban van, nagyon közel a lakásunkhoz. Negyvenöt perc alatt mindenestül ott vagyok, ez pedig egy nagyvárosban nem kis áldás. Egy kicsit messzebbi külvárosban is van pár órám egy egyesületnél, amit két anyuka hozott létre, hogy a gyerekeik tanulhassanak angolul.

I woke up with excitement in my stomach because the results of the novel competition where I sent my novel were coming out that afternoon and I was meeting three new English groups in the evening. I have a few intense days behind my back. I was still unemployed on Easter Monday, I had a meeting in a language school on Tuesday and then suddenly I had a 25 English class / week contract. Last Thursday I spent the whole day in the school, shadowing the previous teacher and Friday I was already up and running. Most of my classes are in a private kindergarten / elementary school, pretty close to our flat. I’m there in 45 minutes which is a small blessing in such a big city. For my previous job I commuted 1,5 hours… I also have a few hours in a suburb, they are organised by an association created by two mothers who wanted to provide their children with an opportunity to learn English.keep-calm-and-teach-english-121

A legelső órám az általános iskolában elsöprő siker volt, a csoporttal első látásra megszerettük egymást. Aztán jött a neheze: az óvodások. Naivan azt gondoltam, meg se kottyannak majd nekem, mert amikor még a másik tanár nénit kísérgettem, olyan könnyűnek tűnt mindent. Nagyon cukik és bűbájosak a gyerekek, rögtön megölelgetnek, szeretnek, imádnak. Aztán elkezdődik az óra, és tizenöten húsz felé szaladnak. Tegnap a kiscsoport nagyon lefárasztott. Kinyitottam kicsit az ablakot a teremben, mert a középsőcsoportosok rohangálása közben kissé elfogyott a levegő. Na, amire a kiscsoport végét betereltem a terembe, a csoport eleje már kinn lógott az ablakból. Fejvesztve rohantam oda, és szedegettem le őket. Nagy szerencsénkre az udvaron tesi órája volt egy másik csoportnak, és ez úgy tűnik valami világ szenzációnak számított. Úgy tapadtak az ablakra, mint a Trónok harca rajongók a képernyőre szezonpremier idején. Közben, hogy izgalmasabb legyen a dolog még a padra is felmásztak. Remek volt, és kicsit se éreztem ám tehetetlennek magam.

My very first class in the primary school was a success, it was love at first sight with the group. Then came the hard part: kindergarten children. I very naively thought that it was going to be a safe sail because when I was following the other teacher everything seemed so easy. The kids are sweet and cute, they hug you, love you, adore you. Then the class starts and the fifteen kids run in twenty directions. Yesterday the petite section ( 3 year olds) drove me on the edge. I opened the window a bit because after the class with the moyenne section running around, the room was a bit stuffy. By the time I herded the back of the group into the room, the others were already hanging from the window. I ran like crazy to get them away from the window. I was very „lucky” because another class had sports class in the court, so my children were glued to the window like Game of Thrones fans are glued to the screen at the season premier. It was sadrun283748bizarre. Just to make it more interesting, they climbed at the top of the bench. It was great. I just felt a little bit useless.

Nyomoromat fokozta, hogy a következő kiscsoportos órára bejött segíteni a nyelviskola egyik gyakorlott tanára, és a gyerekek olyan csendben ültek körülötte, hogy ihaj. Semmi rohangálás, üvöltés, ablakon kimászás. Próbáltam ellesni a technikákat, aztán jövő héten meglátjuk bejön-e. Eddig próbáltam követni az előző tanár aktívabb, szabadabb oktatási technikáját, de mint a mellékelt ábra is mutatja ez nekem kevéssé jött be.

My misery was deepened because one of the more experienced teachers came to help me with the next petite section class and the children were so silent like little angels. No running, screaming, window climbing. I tried to learn some of her tecnhiques, we will see next week if it worked. So far I’ve tried to follow the previous teacher’s more active and free moving teachning technique but it didn’t really work out for me.

Szerencse, hogy pénteken van három óra ebédszünetem, és nincs a termemben különfoglalkozás, szóval melankóliázhattam egyedül a félhomályban. Aztán kikerültek az Aranymosás eredményei: nem jutottam tovább. Ha őszinte vagyok magamhoz, tudtam, hogy a dramaturgia gyengécske lábakon áll, de hát a remény hal meg utoljára ugyebár. Amúgy is kicsit válságban voltam az írással kapcsolatban. Bár otthon voltam két hónapig, nem nagyon írtam semmit. Mindig találtam valami más elfoglaltságot, amit „hasznosabbnak” ítéltem meg: fordítottam, hogy abból egyszer pénz folyjon be, vagy takarítottam, hogy legalább így hozzájáruljak a háztartáshoz. Jött a kétely, hogy van-e egyáltalán értelme erőltetni az írást, ha úgyse tudok normálisan befejezni semmit, satöbbi satöbbi… Én jóban vagyok Bánattal, tudom, hogy néha szabadjára kell engednem, hogy aztán újra jöhessen a Derű.joy sadness

Luckily I have three hours of lunch break on Fridays and there is no lunchtime class in my classroom , so I could plunge into melancholy alone. Then the results of the novel competiton arrived and I didn’t pass through to the second round. Frankly, I knew that the plot was a bit wonky… but hope dies last. I was in a little writing crisis anyways so it didn’t come at a great time. Although I had been home for two months I didn’t really write anything. I always found something else I found „more useful” to do; I translated, hoping that it will bring me money one day or I cleaned, trying to contribute to the household. Doubt visited me and I wondered if there was a point in writing at all if I could never normally finish anything, etc. etc… I’m in good terms with Sadness because I know sometimes you have to embrace her to have Joy afterwards.

Együtt ebédeltem a tanárokkal, akik mind nagyon kedvesek velem. Sok apró öröm van a munkában, az hogy tudom gyakorolni a franciát, az hogy hangosan köszön minden gyerek, még azok is, akiket nem tanítok. A szívem csücske osztály tanító nénije pedig mondta, hogy mindig mondják a gyerekek, hogy nagyon zseniális vagyok J A lányoknak különösen tetszik, hogy minden nap más fülbevalóm van. Úgy érzem, megtaláltam az igazi közegem, és nem érzem a tehernek a munkát még akkor sem, amikor olyan fáradt vagyok, hogy bealszom este hétkor.

I ate together with the teachers, they’re really nice to me. I find a lot of small joys in my new job; I can practice French, all the children say a loud hello to me, even the ones I don’t teach. The teacher of my beloved class told me that the pupils always said I was very genial and the girl like that I had a different earring every day. I feel like I have found my place and I don’t feel like working is a burden even when I’m so tired that I fall asleep at seven o’clock.

Estére lenyugodtam, mert a délutáni óráim jól mentek (legalábbis érzéseim szerint), és elég sokan írtak biztató üzeneteket, hogy nagyon szerették az írásom, és ne adjam fel. Ez nagyon sokat jelentett nekem. Ma eszembe jutott a Lord of the Dance, ami mindig jó kis motivációs forrás ( írásra is meg arra, hogy egyszer megtanuljak ír táncolni :D.) Michael Flatleynek azt mondta a tánctanára, hogy túl öreg már a tánchoz, és sose lesz belőle jó táncos. Erre tessék. Azt mondja a Dangerous Games előadása elején:

„Nem számít, mihez kezdesz az életben, eljön az idő, amikor nagyon nehéz lesz. Falakba ütközhetsz, de meg kell találnod az utat, hogy kikerüld őket, mássz át rajtuk, kússz át alattuk, törj át rajtuk, a lényeg az, hogy juss át a túloldalra. Ha van egy álmod, és hajlandó vagy érte dolgozni, akkor bármi a tied lehet. Semmi sem lehetetlen.”

By the evening I calmed down because my afternoon classes went well (at least I felt so) and quite a few people sent me encouraging messages that they liked my writing. It meant the world to me. I remembered Lord of the Dance, one of my favourie shows, which is always a good motivational source ( it’s a good writing music because it makes me type very fast and also it always reminds me that I want to learn Irish dancing one day :D) When Michael Flatley was young his dance teacher told him that he was too old to start dancing and he would never be a good enough dancer. But there you go. He says in the beginning of the Dangerous Games show:

“No matter what you go for in life, it’s going to get tough, you’re going to come up against brick walls but you’ve got to find a way past it, go over it, go under it, go round it, go through it but find a way to the other side. If you have a dream and you’re willing to work for that dream, you can have anything in the world. Nothing is impossible”

 

Végül pedig egy kis Zootopia / Finally a bit of Zootopia:

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.