Írók Egymás Között: Kritika – csak óvatosan!

Bajban voltam ezzel a témával, mert a legtöbb gondolatomat már kiadtam a visszautasítás kapcsán, de igyekeztem új szempontot találni.

Kamaszkorom óta írok, legelőször persze barátnők szórakoztatására írtam apróbb szösszeneteket meg epikus költeményeket, amiket ők persze minden kritika nélkül fogadtak és élveztek. Szerencsére az irodalomtanáraim mindig támogatók és türelmesek voltak, így megtanultam elfogadni a negatívabb véleményeket is. Persze, azt szeretnénk, hogy mindig minden elsőre jó legyen, de ez sajnos nem így működik. Az idő múlásával pedig belátja az ember, hogy ahhoz, hogy tanuljunk, sajnos hibázni is kell.

Ebben a bejegyzésben beszélni fogok egy kicsit a civil munkámról: egy francia külvárosban vagyok felső tagozatos angoltanár. Ennek látszólag semmi köze az íráshoz, azon kívül, hogy szorgosan gyűjtöm az anekdotákat, de ha jobban megnézi az ember ad egy csomó olyan megküzdési és túlélési mechanizmust, ami íróként sem árt.

Októberben kezdtem dolgozni, rengeteg elméleti angolos háttérrel (3+2+1 év egyetem) és némi releváns tapasztalattal. Nem volt könnyű elhihetitek. Csak félig volt fogalmam arról, hogy mit csinálok, néha úgy éreztem, hogy semennyire… A legrosszabb az volt, amikor a gyerek mondták meg, hogy Madaaaaame, izébizé bácsinál ez nem így van. Igyóbigyó néninél nagyon csendben vagyunk, csak itt csapjuk szét magunk. Tessék inkább így meg úgy csinálni.

Meg kellett tanulnom, hogy:

Akkor is, ha csak félig tudom, mit csinálok, bíznom kell magamban. Ahogy az egyik kollégám mondta, senki nem fog bízni benned helyetted, neked kell. El kell fogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek, de nem szabad ostorozni magunkat (ahogy én szoktam.)

Meg kell nézni, hogy kitől jön a kritika. Ahogy nekem is meg kellett tanulnom, hogy lehet, nem egy tizenegy éves véleményét kell a legfontosabbnak tartani, úgy az írásunkra érkezett kritikánál is el kell gondolkodni, hogy az illető véleménye releváns-e. Mennyire érti a dolgát, mennyire pártatlan, mennyire számíthatunk a pártatlanságára és a jóindulatára.

Ne vegyük magunkra, ha valaki trollkodik. Nekem erről mindig gyerekkorom kedvenc meséje a Pöttöm Panna jut eszembe, amikor a bogarak kicsúfolják Pöttöm Pannát, és azt mondják, hogy csúnya. A kedves fecske erre megkérdezi tőle, hogy szereti-e a bogarat, Panna azt feleli, hogy nem. Tehát nem szabad azzal foglakozni, hogy a nyilvánvalóan más esztétikai érzékkel rendelkező bogár nem találja szépnek, ha a herceg, akit szeret, viszont igen.

Én például hidegrázást kapok A nagy Gatsby-től (mai napig nem tudom, miért utáltam ennyire, lehet, újra elolvasom) vagy a Csillagainkban a hibá-tól, de ez nem jelenti azt, hogy ezek nem jó könyvek, pusztán azt, hogy engem, mint olvasót nem találtak meg.

Könnyen beszélek mondjuk, mert nekem még nem jelent meg könyvem, amit Molyon vagy Goodreadsen felcsillagoznának, (erről az élményről Gabi bejegyzésében bővebben olvashattok) de azt gondolom, idén megerősödtem annyira, hogy ne kapjak idegösszeomlást attól, ha valaki azt írja, hogy béna vagyok, és húzzam le magam a vécén.

Ezzel együtt nem szabad a ló másik oldalára sem átesni. Senkinek nem tesz jót, ha csak a saját udvartartása véleményezni, mert ők óhatatlanul is elfogultak lesznek. Gondoljunk csak a Császár új ruhája című Andersen mesére, ahol az uralkodónak senki nem merte megmondani az igazat, így bolondot csinált magából, amikor meztelenül ment ki az utcára. Ez nem azt jelenti, hogy nem hallgathatunk a barátaink véleményére, csak azt, hogy ne azért hallgassunk rájuk, mert a barátaink, hanem mert jó meglátásaik vannak. Keresnünk kell egy maréknyi olyan embert, akinek számíthatunk a pártatlan véleményére, akikben megbízunk, és akiknek az értékítéletében megbízunk.

 

Mi a teendő, ha fordul a kocka, és mi adunk kritikát másoknak?

Legfontosabb: Ne legyünk trollok. Sose feledjük el, hogy a másik  is egy érző, emberi lény, és a szavaink megbánthatják.

Legyünk őszinték, de nyersek.

Ne csak a hibákat emeljük ki! Persze az is nagyon fontos, hiszen mindenki tanulni és javulni szeretne, de nagyon lehangoló, ha csak a sok pirosozást látjuk. Én mindig örülök, ha látom, egy nagy nehezen kigondolt leírásom megtette a hatását, vagy az olvasó nevetett egy jót.

Ha a végén összefoglaló kritikát adunk, érdemes a következő hármas beosztást követni:

Valami pozitív. (Én is olvastam már borzasztó dolgokat, de akkor is igyekeztem összekaparni egy pár pozitívumot: Ez a szereplő kedves. Itt nevettem egy kicsit. Ügyesen használod a központozást, bármit.)

Középen jöhet a fekete leves. Mik nem sikerültek olyan jól, mik a javítandók, és nagyon fontos HOGYAN tudja az író kijavítani. Ha csak leszóljuk, de nem adunk alternatívát, azzal nem sokat segítünk rajta.

Összefoglalás, ami azért biztató kicsengésű.

Végére hagytam az aranyszabályt, amit talán mondani se kéne, de sajnos kell: Ne személyeskedjünk! Ne írjuk le az írót, csak azért, mert szerintünk túl fiatal, vagy mert férfi, nő stb. Az írásművet véleményezzük, nem az írót.

Gabi írását ITT, Klári írását ITT olvashatjuk. Jövő havi témánk a szépirodalom és szórakoztató irodalom.

A múlt havi cikket a visszautasításról itt olvashatjátok.