Írók Egymás Között: Nanovarázs

November lévén szinte természetes, hogy a lányokkal a Nanowrimos tapasztalatainkról beszélgetünk. Emma, Gabi és Klári bejegyzését a nevükre kattintva olvashatjátok el. Bennem most buzognak a megfékezhetetlen kreatív energiák, szóval addig ütöm a vasat, amíg lehet, és a napi szószámom melle kipréselem magamból még ezt a bejegyzést.

Nem akarom elkiabálni magam, de eddig igen csak jól megy a Nano. Majdnem minden nap hozom a megfelelő szószámot, és ha valamelyik nap kicsit lemaradtam, a következő napokban eddig mindig be tudtam hozni. Számomra azonban a Nano nem a szószámokról szól, hanem egy lenyűgöző folyamatról, ami már-már a varázslattal határos.

A hatékony és termékeny novemberemhez, mi több őszömhöz több tényező is hozzájárul, fussunk végig ezeken gyorsan:

Az elmúlt két évben a francia közoktatásban dolgoztam, mint angoltanár. Az utolsó helyemet szerettem és az iskola is elégedett volt velem. Ezért ért villámcsapásként, amikor júliusban levelet kaptam, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésem. Különösen rosszul érintett úgy, hogy az egész júliust egy nagyon intenzív (és elég drága) képzésen töltöttem, hogy még jobb tanár legyek. Well. Nem mondom, hogy nem ment el a kedvem mindentől, és nem sírdogáltam. Öröm az ürömben, hogy éppen Gabiéknál voltam vendégségben, szóval nem egyedül kellett a dologgal megbirkóznom, és bánatom hortobágyi palacsintába fojthattam.

Augusztusban vadul jelentkeztem mindenféle állásokra, és volt pár interjúm is, de valahogy egyik se váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Szerencsére még júliusban volt egy interjúm Párizs önkormányzatával, és fel is vettek angoltanárnak, de az csak heti hat óra, szóval nem teljes állás. Nem megyek bele az egész mizériába, szeptember eleje elég pocsék volt, de a végére meglettek a papírjaim, amivel be tudtam regisztrálni a munkanélküli központba. Szerencsére Franciaországban kicsit élhetőbb a szociális támogatási rendszer, szóval, úgyhogy részidős állásban és szabadúszóként is dolgozom, még mindig van jogom némi támogatásra. Nyilván nem tudok belőle nagylábon élni, de ha épp szünet van vagy nincs fordítás, akkor sem kell aggódni.

Sokat gyötörtem magam ezen, mert jó mélyen belém ívódott a kapitalizmus káros sugallatta, hogy annyit érsz, amennyit dolgozol. (Rólam tudni kell, hogy enyhén munkamániás vagyok, szóval, amikor nincs főállásom, akkor is tolom a fordításokat meg a magántanítványokat, tehát nem unatkozom.)

A kétségbeesett szeptemberben elkezdett megkísérteni a gondolat, hogy mi lenne, ha „kivennék” pár hónapot főállás nélkül és az energiáim az írásra koncentrálnám. Végül is ritkán adatik meg az, hogy az ember elmehet egy (úgy-ahogy) fizetett írói szabadságra. Sokáig azonban elnyomtam magamban ezt a dolgot, mert dolgozni kell, és lehetőleg sokat!  Aztán jöttek az elkedvetlenítő interjúk meg az, hogy annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy végigtoltam egy csomó Masterclasst, amire már januárban előfizettem, de akkor persze sosem tudtam rá időt szánni. Megnéztem Neil Gaiman, Margaret Atwood, Carol Joyce Oates és Dan Brown óráit, és nagyon sokat tanultam. Főleg azt, ami vissza-visszaköszönt mindenkitől, hogy úgy tudsz megtanulni, hogy írsz. És úgy fogsz befejezni, egy regényt, ha írsz. Ennyire egyszerű és nehéz ez. Hiába vannak remek gondolataid, és olyan plotjaid, hogy még G.R.R. Martin is fejet hajtana előtted, ha a fejedben él mindez, sajnos csak te élvezed. Sőt még te se, mert a gondolatok feszítenek belülről, kellene nekik a tér, meg akarnák hódítani a világot, de ott vannak be zárva a koponyádba.

Legnagyobb meglepetésemre Dan Brown órája inspirált a legjobban, nagyon sokat tanultam tőle, főleg tervezés és cselekvés ügyében, amik nálam mindig is a gyengepontok voltak.

Aztán, oké, ez most bután hangzik, és én is csak mértékkel hiszek ezekben a dolgokban, de megnéztem egy Stargirl, the practical witch kártyajóslós videót, (Tudom, tudom… de Stargirl jó, én nagyon szeretem :D) és az volt az üzenet, hogy a saját lábamra kell állnom, és valami kreatív önkifejezés való nekem. Bevallom, eltörött a mécses. Úgy éreztem, hogy ez van fuck it, ha a random Youtube-boszi is azt mondja, hogy írni kell, akkor írni fogunk. Nem számít igazából, honnan jön a megerősítés, ha a lelkedbe talál a dolog. Nagyon felemelő érzés volt, mintha engedélyt adtam volna magamnak, hogy igen, akkor most tényleg ezt csináljuk, és nem lesz bűntudatunk.

Hozzá kell tennem, hogy nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a férjem mindenben támogat, soha egyetlen szóval nem keltett bűntudatot vagy éreztette azt, hogy valamit rosszul csinálok. Szerencsém van, hogy a francia rendszer emberbarátabb, hogy a saját családom, és a férjem családja is azt mondta, hogy ne aggódj, használd ki, hogy van időd, törődj egy kicsit magaddal. Tudom jól, hogy nem mindenkinek adódik ez meg, ezért érzem azt, hogy a maximumot ki kell hoznom belőle. Nem sokára szeretnénk családot, talán egy saját lakást is, az életünk sokkal kötöttebb lesz, most kell megadnom magamnak az esélyt, hogy megmutassam a világnak, hogy ki vagyok.

Ez a Nanom lelki háttere 🙂

Kicsit konkrétabban a projektről:

Talán 2015-ben kezdtem utoljára új regénybe ez vagy a Dreamless volt vagy a Megyünk az őszbe a fene se tudja már. Akkor azt mondtam magamnak, hogy ácsi és ne tovább, nem kapunk bele új dologba, amíg valamit be nem fejezel. Aztán mindig volt mást csinálni, ami fontosabb (munka, munka, munka!), és semmivel nem haladtam. Most már látom, hogy a regények olyanok, mint bármilyen élőlény, legyen az növény, háziállat vagy egy barát: úgy viszonyulsz hozzá, ahogy te hozzá. Ha elfelejted meglocsolni, elhervad. Ha minding lemondod a közös programokat, mert fontosabb dolgod van, egy idő után ő sem lesz kíváncsi rád… Ha nagy nehezen pár havonta beesel hozzá, kínosan feszengtek vagy elbeszélgettek az időjárásról, de minden alkalommal újra meg kell törnie a jégnek. Ha minden nap meglátogat a regényed, várni fog rád, és az elkötelezettségedért cserébe ő is ad neked magából valamit. Persze, nem lesz minden nap könnyű és élvezetes, de sokkal kevesebb időbe telik belerázódni.

Emlékszem 2016-ban jutott eszembe először a Life on Mars? (röviden L.O.M, Élet a Marson) ötlete. Ebben az évben szavazták meg a Brexitet és választották meg Trumpot elnöknek, szóval kezdtem úgy érezni, hogy lassan már tényleg nem lesz normális hely a Földön… Nem voltam boldog, na. Faltuk akkor tájt az American Horror Storykat, és a Freak Show-ban találkoztam először David Bowie Life on Mars című dalával. Megvolt pár fő karakter, például David karaktere, aki kulcsfontosságú a sztori második felében, tudtam, hogy egy Mars expedíciót szeretnék, aminek rossz vége lesz. Ennél is régebben motoszkált a fejemben, hogy újra kéne írni A Skarlát betű cselekményét, de ezúttal az amerikai telepesek helyett lehetne az egész az űrben. Ez szépen mind rotyogott az agyamban, de csak kósza ötletetek voltak, nem lehetett igazán rájuk alapozni. Csináltam gyorsan Pinterest boardot, hogy rögzíteni tudjam a lebegő ötleteket.  Aztán hagytam az egészet puhulni.

Szeptemberben és október első felében a Dreamless című alternatív történelem/ urban fantasy regényemben dolgoztam, és sikerült feldagasztani 25 000 (eléggé szerkesztésre szoruló) szóról, 42 000-re. Október közepén elkezdett bennem mozgolódni a LOM, szóval serényen jegyzeteltem. Most jutottam el oda, hogy használjam a Scrivener nevű programot. Próbálkoztam már vele többször, de arra jutottam, hogyha nem abban kezdtem el írni a történetet, semmi értelme átrakosgatni, mert máshogy látom a szerkezetet. Idáig küzdöttem azzal, hogy megpróbáljak lineárisan írni. Hiába tudtam, hogy a regény közepén van egy fontos jelenet, igyekeztem visszafogni magam, nem megírni, hanem menni szép sorban, hogyha majd odajut a történet, lejegyzem. Sajnos nagyon kevésszer jutottam oda, mert kifogyott a lendület, mielőtt elértem volna. Most úgy voltam vele, hogy nem érdekel, ezt a történetet úgy írom meg, ahogy nekem jó. Nem szégyellem, elétek tárom, hogy az utolsó három fejezet már kész, az elejéből még alig van meg valami, de dolgozom rajta.

A Scrivener azért jó, mert készíthetsz pár szavas jegyzetet egy jelenetről, tudod, hogy ott van, és később vissza lehet térni hozzá. Elképesztően felszabadító számomra, hogy nem kell erőltetnem magam, hogy a soron következő jelenetet írjam, belefoghatok abba, amihez ihletem van. És most, hogy megírtam a végét, az utolsó jelenetek egyikében bukkant fel egy motívum, amit így el tudok már hinteni itt-ott előtte. Nem mondom, hogy ez a módszer mindenkinek működik, de ezzel úgy érzem megtaláltam a kulcsot magamhoz.

Általában karakter-vagy világközpontú történeteket írok, ezért nehezemre esik a cselekménnyel boldogulni. A LOM-hoz viszont pont a cselekményem volt meg, ezeket bele is pötyögtem a Scrivener dokumentumomba. Nagyon tetszik még, hogy lehet Karakter és Helyszín jegyzeteteket is készíteni, mindkettőt bőszen használom. Illetve a Kutatásnak is van helye, oda kigyűjtöm az idézeteket vagy épp a linkeket, amik inspiráltak, vagy amiket meg akarok még nézni. Nagyon tetszik, hogy minden egy helyen van.

Az írás engem néha szeánszokra emlékeztet, amikor médiumok egy Ouija táblával próbálnak kommunikálni egy szellemmel. Próbálod kitalálni ki van a túloldalon, és legjobb tudásod szerint lefesteni. Az elején még csak nagyon megközelítő információnk vannak, pl. van két szeme és valami rózsaszín van rajta. Aztán közelebb mész és rájössz, hogy az egyik szeme üveg és amúgy pucér. És amúgy nem is igazi ember, hanem egy próbababa. Lassan tisztul a kép.

A főszereplőmet, akiről az elején nem is tudtam, hogy ő a főszereplő, először Signek hívtam, Sigourney Weaver után, elég egyértelmű Alienes utalásként. Aztán rájöttem, hogy a fejemben őt Zendaya játssza. Nálam nagyon fontos, hogy a szereplőm megtalálja a megfelelő „gazdatestet,” ha már tudok arcot társítani hozzá, sokkal egyszerűbb róla írnom. (Ilyen volt a Dreamlessnél, amikor megtaláltam Tom Hollandot Alistairhez.) Igen ám, de innentől kezdve mindig Zendayaként gondoltam a leányzóra, így eljutottam arra a pontra, hogy feltettem a kérdést, miért erőltetem rá ezt a másik nevet, ha nyilvánvalóan Zennek hívják?

Rengeteg ilyesmi volt még, de nem mesélek el mindent, mert lemenne a nap, és még Nanóznom is kéne. Egy másik példa arról, hogy hogyan találnak a helyükre a dolgok. Mint mondtam a LOM eredeti koncepcióját eléggé befolyásolta az American Horror Story (így sincs mondjuk AHS szereplőkből hiány, megmaradt Evan Peters, Emma Roberts és Angela Bassett) így Davidet először Denis O’Hare játszotta. Tudtam, hogy egy idősebb szikárabb férfi, aki tud nagyon színes is lenni. Aztán egyszer csak beugrott Peter Capaldi, aki több szempontból is tökéletes a szerepre, de pszt, spoilers!

Tudtam, hogy David karaktere rajongásig szereti Bowie-t, úgyhogy inspirációként gondoltam keresek egy zenés fanvideót, ahol Peter Capaldi montázs van Bowie szám alatt. Hát ilyet nem találtam, de találtam helyette egy olyat, amiben Capaldi arról beszél, hogy mennyire szereti és tiszteli Bowie-t, és még számot is ajánl tőle. Amikor megtaláltam ezt a videót, úgy éreztem, hogy összefutnak a szálak, hogy hát persze, hogy „igazából” is szereted őt, te kis almás pite! Furcsa, mágikus pillanatok ezek. Mivel, mint kitalálhatjátok, én sem kaptam meg 11 évesen a meghívásom Roxfortba, az életemben az ilyen írás (teremtés) közben megélt összecsengések a hétköznapi varázslás pillanatai.

Apropó Roxfort, én annyira Hollóhátas vagyok, hogy a Teszlek Süveg körülbelül egy tizedmásodperc alatt besorolna. Ezért tehát, ha a szép reményeim ellenére semmi sem lesz a könyvből, vagy mindenki utálni fogja, akkor is élveztem az utat, amivel odajutottam. Tanultam egy csomót a Mars terraformálásáról, hallgatom a Nemzetközi Űrállomás volt vezetőjének a Space Exploration Masterclassát, és még ezer hasonló dolog. Szerencsére remek barátaim vannak, akiket fáraszthatok különböző kérdésekkel szülésről, növényekről, terápiás beszélgetésekről az űrben. A regény megírása után többet fogok tudni a világról, és ezt senki nem veheti el tőlem. Dan Brown azt mondta a Masterclassának Kutatás fejezetében, hogy minél többet kutattál, annál nagyobb az esélyes, hogy észreveszel összefonódásokat különállónak tűnő tények között. Áss mélyre, és olvass el annyi mindent, amennyit csak tudsz.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *