Írók Egymás Között: Szerkesztés

Júniusi témánk sok író mumusa, a szerkesztés. Ha a lányok véleményét szeretnétek elolvasni, a nevükre kattintva (Emma, Gabi, Klári) meg is tehetitek.

Az újraolvasással – szerkesztéssel szerintem minden írónak meggyűlik a baja. Hogy hogyan ítéljünk meg a saját szövegünket szinte az egyik pillanatról a másikra megváltozik. Néha zseniálisnak tűnik minden, néha meg egy kalap kakinak. Az első újraolvasás pillanata ezért mindig kicsit stresszes, legalábbis nekem biztosan. Félek, hogy amin ilyen sokat és ilyen nagy szeretettel dolgoztam, csalódást okoz majd. Vagy esetleg elbizonytalanít, és lerombolja a saját magamba vetett bizalmam.

Viszonylag keveset dolgoztam szerkesztővel, a legjelentősebb az volt, amikor a chapbook megjelenésemhez szerkesztettük a Death’s Daughtert.

(Ha még nem olvastad, de szeretnéd, itt megveheted a nyomtatott példányt, itt az ebookot, itt pedig meg is hallgathatod.) Amikor először megláttam a szerkesztést, enyhe depresszióba estem, ugyanis tele volt pirossal. Úgy éreztem, hogy kész, ez kuka, nem is tudok írni. Aztán azt mondtam magamnak, hogy végül is csak megnyertem ezt a versenyt, nem lehet olyan égetni valóan rossz. Úgyhogy nekiálltam. Nem is annyira nyelvi dolgokat javított benne a szerkesztő, hanem kérte, bizonyos helyen egészítsem ki a leírást, hogy még színesebb, élőbb legyen. Teljesen igaza volt. Úgy érzem, erre van legjobban igényem, mert én a fejemben olyan élesen látok mindent, hogy néha elfeledkezem az olvasóról.

Hosszú könyörgések után végre rávettem a férjem, hogy végre kezdje el átolvasni a Dreamlesst, és ő is nagyon jó dolgokat mondd, főleg, hogy most volt egy írós tanfolyamon (ő költő, ez egy ilyen család J), ahol azt tanulták, hogy nem úgy kell kijavítani a művet, ahogy te írnád, hanem ahogy az író. Ez nagy igazság.

Manapság már nem annyira bétázok, csak a kis írókörünk tagjainak írásait szoktam elolvasni, azokról is inkább kötetlen visszajelzést adok, mint Wordben korrektúrát. Régen viszont elég sokat bétáztam, hasonlóan pályakezdő alkotók műveit. Mindig is az volt az elvem, mint tanításnál, hogy valami pozitívval kell kezdeni, vagy legalábbis találni valami dicsérnivalót. Ez néha nehéz munka, de mindenképpen megéri, a cukor segít bevenni az orvosságot. A jó visszajelzés fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Múlt héten volt egy nagyon jó coaching találkozóm Laura Packer amerikai mesemondóval, akinek az online mesemondásait már jó pár hete követem. Gondolkodom ugyanis azon, hogy szeretnék az írás mellett szóbeli mesemondással is foglalkozni, amit már meg is teszek egyébként a Vincennes-i Café Bilingue magyar szekciójánál, és nagyon élvezem. Szóval Laura azt tanácsolta, hogy meséljek sokat, mert a gyakorlat teszi a mestert, illetve, hogy kérjem meg a barátaimat, hogy csak azt mondják el, ami tetszett. Hiszen az ember úgyis tisztában van azzal, mi nem megy annyira jól, halljuk inkább azt, hogy mi megy jól, és azt erősítsük azt. Ez egy nagyon érdekes tanács volt, nagyon más, mint amit megszoktam. Azt gondolom azért, hogy írásnál és bétázásnál ez azért máshogy működik, de ne feledjük kiemelni, azt, hogy mi tetszett. Én mindig erre vagyok a legkíváncsibb, de nem akarom az olvasóim meg előolvasóim ilyenekkel fárasztani, szóval sose fogom megtudni, mi ment jól 😀

Utolsó gondolatom a saját művek szerkesztéséről: régen sosem szeretem ezt, unalmasnak tartottam, és nem tudtam elvonatkoztatni, attól, hogy én írtam. Most már sokkal könnyebben megy, és néha jobban élvezem, mint magát az írást, tényleg olyan, mint egy nyers ékkövet csiszolgatni. Ami jó benne, hogy a munka legkoszosabb és legizzasztóbb része, a bányába való alászállás már megvolt, szóval megköszönöm a múltbeli Fanninak, hogy megdolgozott vele, én meg elszöszmötölök a tökéletesítéssel.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.