Mi is ez?

Mivel tele vagyunk energiával és új ötletekkel, úgy döntöttünk, hogy 2020-ban nem csak íróként, hanem olvasóként is mesélünk nektek az élményeinkről. Mind választottunk egy könyvet, ami valamiért fontos nekünk, és minden évszakban új könyvet boncolgatunk előttetek. A téli könyvhöz rám esett a választás, hiszen a címe Midwinterblood (azaz Télderékvére). A lányok véleményét a nevükre kattintva olvashatjátok (Emma, Gabi, Klári.)

A Midwinterbloodról

Miért választottam ezt a könyvet? Nehéz megmondani, de valahogy egyértelműnek tűnt. Nem túl hosszú és könnyen olvasható, így gondoltam, könnyebben be tudjuk illeszteni a mozgalmas életünkbe. (Választhattam volna az egész Sandman-sagát, szerintem nem lettem volna vele népszerű :D)

Még egyetem alatt volt egy regényötletem, ami az Ikercsillag nevet viselte a fejemben. Az alapkoncepció volt meg csupán, meg egy rövid fejezet, amit egyszer megírtam németházinak. (Bizony, én még a nyelvórákat is kreatív írásra használom, hah!) Arról szólt volna, hogy egy nő üresnek érzi az életét, és keresi a társát, akit életeken át elvesztett. Aztán sose jutottam el oda, hogy megírjam (#storyofmylife), de amikor rátaláltam a Midwinterbloodra, úgy éreztem, ez az én ötletem, csak jobb! Köszönöm szépen Marcus Sedgwicknek, hogy megírta helyettem.

A történet keretes szerkezetű, a jövőben, az Áldottak szigetén kezdődik és ér véget. Eric, újságíró, aki a halhatatlanság titkát keresve érkezik a szigetre, ahol a mendemondák szerint a helyi lakosok természetellenesen hosszú élettel vannak megáldva. A szigetre érkezve rögtön fel is tűnik neki, hogy nincsenek gyerekek. A legfiatalabb szigetlakó, Merle, akihez Eric szinte azonnal vonzódni kezd.

A sziget gyönyörű, napsütéses, idilli helynek tűnik. A lakók kedvesek, de az olvasó érzi, hogy valami nincs teljesen rendben. Ha erről a The wicker man című kultfilm ugrik be, nem keresgéltek rossz helyen. Amikor tavaly megnéztem, rögtön feltűnt, hogy sok motívum hasonlít a Midwinterbloodra. (Nyilván a film készült előbb, én találkoztam velük fordított sorrendben.

Az egyik ilyen motívum a (vad) nyúl. A hosszú csontú, nyúlánk, kevésbé cuki fajtáról van szó, nem összekeverendő a bájos, pufók házinyúl. Angol (és franciául is) egyébként két teljesen különböző szó jelöli a két állatot: rabbit (cuki) vs. hare (nem cuki). (Cf. lapin és lièvre a franciában.) A nyúl egyébként a boszorkányság és a sötétmágia egyik bevett szimbóluma, mint ahogy azt a The VVitchben is láthatjuk.

A másik visszatérő motívum a halhatatlanság, illetve a virág, ami ezt szimbolizálja. A szigetlakók a virágnak köszönhetően természetellenesen hosszú életet élnek, (aminek az ára az, hogy nem lehet gyerekük) míg a könyv összefonódó fejezeti a lélek örök életet / újjászületését mutatják be. Az olvasó így eltöprenghet melyik fajta halhatatlanság a jobb.

Ezzel összefügg, hogy minden fejezet címe valamilyen formán a holdhoz kapcsolódik, ami szintén egy mágikus szimbólum, nem beszélve arról, hogy mindig változik, és mégis ugyanaz marad. Ciklikusan visszatér a kiindulási ponthoz. Ez nem csak szerkezetileg tükröződik vissza a történetben, hanem tovább árnyalja a rejtélyes, mágikus hangulatot, amit én annyira imádtam. Ahogy halad előre a könyv, úgy lépkedünk vissza a történelemben, Eric és Merle szerelmének/ szeretetének megannyi arcát láthatjuk. Viszonyaik nagyon sokfélék, futó (és mégis fontos) ismeretségen át, szülő-gyermek vagy leszbikus szeretői viszony mind előfordul.

A könyvet egyébként a gyerekirodalom MA-m alatt fedeztem fel, egy Idő és történelem című modul során. Gondolom, nem lepődtök meg, ha elárulom, hogy ez volt a kedvenc órám. ( A MWB pedig nyilván az egyik kedvenc könyvem.) Nagyon tetszett, ahogy a könyv az időt és a történelmet kezeli, a körkörösség, az apró összefüggések.

Hasonló érzésem volt, amikor a Cloud Atlast néztük filmen, amit imádtam, és a mai napig az egyik kedvenc filmem. Érdekes módon, a könyvet nem bírtam végigolvasni. Majd egy napon talán visszatérek rá, de könyvben teljesen más volt a ritmus, hosszúak a fejezetek, hiányzott a sok vizuális utalás és összefüggés, amit a film olyan szépen megoldott. Nehezítette a dolgot, hogy a filmben a kedvenc jeleneteim a jövőben játszódóak voltak, a jelen meg a múlt túl realista (= számomra nem túl érdekes.)

Érdekes egyébként, hogy mindenkinek áradoztam erről a könyvről, és próbáltam őket megtéríteni, hogy olvassák el. Egyik barátnőm elég lesújtó véleményt írt róla, de ő is, ahogy Gabi is azt mondta, hogy ez részben személyiség kérdése is. Ő úgy jellemezte a könyvet, hogy „Olyasmi, mint a Cloud Atlas, csak nem lenyűgöző.” Szóval tudom én, hogy ez ízlés dolga, és valahol megnyugvást hozott számomra íróként, az, hogy tényleg minden olvasás szubjektív. Hiába gondolom én azt, hogy ez a világ egyik legjobb könyve, mások teljes joggal érezhetik azt, hogy ez nagyon nem nekik való. Ez reményt ad arra, hogy az én történeteim is majd egyszer valaki szeretni fogja, és az sem a világvége, ha mások szerint meg csapnivaló limonádék. (Ha mindenki szerint csapnivalók, akkor majd elgondolkodom a dolgon.)

Az egyik fejezetben előkerül egy festmény, ami szintén a Midwinterblood nevet viseli, és egy királygyilkosságot mutat be. (Ez egyébként előre utalás a végkifejletre.) A festmény tényleg létezik, és tényleg a Midvinterblot (Télközepi vér/ áldozat) címet viseli. Carl Larsson festette és a stockholmi Nemzeti Múzeumban kap helyet. A kép az északi mitológia egyik jelenetét mutatja be, amint Domaldet, a svéd királyt, rituálisan meggyilkolják annak érdekében, hogy elhárítsák az éhínséget. A kép fordulatos és kalandos történetéről a Wikipédián még többet olvashattok.  

Végezetül pedig egy versfordításom a kedvenc fejezetemből:

Csókot vágysz porhideg ajkamról,

de a szám földízű már

s ha csókot lopsz porhideg ajkamról,

az időd hamar lejár.

A fák alatt zöldellő réten,

csodaszép virág nőtt ott,

ahol mi is sétáltunk régen,

de jaj, a virág kóróvá aszott.

A tő elhervadt, te drága,

ugyanígy porlad a szív,

légy inkább boldog,te drága,

míg a halál aludni hív.

Tavasszal Klári választottját olvassuk majd 🙂