A Luxembourgi-kert nyugati kapujánál ültem, és próbáltam az indián nyár tüzében elégetni nemrég viharos gyorsasággal véget ért kapcsolatom emlékét – regényt írtam róla. A földön szerteszét hevertek a levelek, az ősz hős halottai, de a fényben még mindig volt valami megmagyarázhatatlanul friss. A noteszom fölé görnyedtem a sötétzöld mázas padon egy pár fehérlő madárpotyadék társaságában, és próbáltam ráhangolódni a város különleges energiájára, amit előttem már sok, és valószínűleg nálam nagyobb művész is megcsapolt. Szerettem Párizst egy idősödő kurtizánnak képzelni, aki nem akarja tudomásul venni megkopott ragyogását, a fiatalság Belle Epoque-jának végét, csak szórja kegyeit azoknak, akik még hajlandóak időt szentelni neki. Én már egy hete itt kuporogtam a lábainál, de rám se hederített.

Hirtelen hűvös szellő lebbentette meg a szoknyám, még szerencse, hogy vastag harisnya volt rajtam, különben okoztam volna némi izgalmat a kocogóknak. Bosszúsan ledobtam a jegyzetfüzetemet, és éppen zaboláztam szemérmetlenkedni vágyó ruhadarabomat, amikor árnyék vetült fölém.

‑ Excusez-moi mademoiselle, puis-je m’asseoir ici? ‑ kérdezte egy férfihang, karcos idegen akcentussal, amiben felismertem a sajátom. Nem néztem fel, nem mondtam semmit, csak bólintottam, hogy üljön le, ha annyira akar. Nem azért utaztam több ezer kilométert, hogy az otthon emléke ide is utánam szökjön. Inkább gyorsan előkapartam a könyvem a táskám mélyéről, és a lapok közé vetettem magam, elejét véve minden további kommunikációnak.

‑ Elnézést, kisasszony. Csak nem magyar Ön is? – kérdezte padszomszédom kellemes meglepetéssel a hangjában.

Kicsit lejjebb engedtem a könyvem, hogy zargatómra emeljem villogó tekintetem. Hatalmas, sötét szempár nézett vissza rám, sarkában átmulatott éjszakák emlékei ültek. Túl jól ismertem én az ilyen nézéseket.

‑ Maga gondolatolvasó? – kérdeztem nem túl kedvesen, mert jobbnak láttam a szimpátiának még a csíráját is elfojtani.

‑ Nem egészen – kuncogott, és megkopogtatta a könyvem kemény borítóját. Szórakozottam néztem le a fényes fedőpapírra, ami nagy nyomtatott betűkkel hirdette, hogy „Nyomorultak”. Hát persze.

Nagy sóhajjal leeresztettem a barikádomat. A betolakodó még mindig somolygott. Vastag ajkai és a szemében csillogó huncutság jól ellensúlyozták szögletes vonásait. Barna kabátot viselt, alatta öltönyt. Egy kopott kézitáska pihent az ölében. A húszas évei végén járhatott, de érettebbnek tűnt, s miközben ő is alaposan végigmért engem, hosszú ujjai közt cigarettát forgatott.

‑ Mit csinál a szerelem városában, ha megkérdezhetem? – mondta, miközben rágyújtott. Lassan, érzékien fújta ki a füstöt, mint akinek a világmindenség összes ideje a rendelkezésére áll. Nem úgy tűnt, mint aki tervezi, hogy békén hagy. Dönthettem, hogy felállok és elsétálok vagy udvariasan megkérem, hogy hagyjon békén, de valami visszatartott. Valami félig elfeledett érzés a kamaszkoromból, egy olcsó vörösbor ízű, összetört szívvel átsírt éjszaka, egy érettségi vizsgadrukkos emlék.

‑ Éppen az elől az átkozott érzés elől menekülök – sóhajtottam. Én is előhalásztam egy cigarettát, és fintorogva ráharaptam. Nem dohányzom, de valahogy úgy gondoltam, egy kis önpusztítás és dekadencia csak segíthet a művészi oldalam kiteljesedésében. Köhögtem egy kicsit, de korántsem annyit, mint tegnap. A férfi kérdőn felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. – És maga?

Elgondolkodva fújta ki a füstöt, ami belesimult az azóta ránk telepedett ködbe.

‑ Én a…barátaimat látogatom – mondta végül megfontoltan. Rögtön értettem persze, hogy nő van a dologban, de tapintatosan megtartottam magamnak a véleményem. Nem is baj, legalább nem fog próbálkozni. – Illetve ihletet gyűjtök.

‑ Nahát, csak nem szintén művész?

‑ Igyekszem.

‑ Fest? – kérdeztem finom kezére nézve. Nem tudom miért, de egyre jobban belelkesedtem. Végre valaki, aki megérti a művészi válságot meg az ihletért való kuncsorgást az univerzumhoz, és nem csak legyint.

‑ Inkább írogatok – mondta, és közben mélyen a szemembe nézett. Szóval ez nála ilyen csajozós duma, állapítottam meg. Nálam nem sokra megy vele, maximum arra, hogy kénytelen lesz meghallgatni a legújabb termésemet. Olyan nehéz manapság önkéntes olvasóközönséget találni.

‑ Micsoda véletlen, én is – mosolyogtam rá reménykedve, és jelentőségteljesen simogattam noteszem bársonyborítóját. Kezdett határozottan szimpatikussá válni a fickó. Volt benne valami régi vágású elegancia és hanyag sárm, ami a mai férfiak többségéből hiányzik. Nem beszélve arról, hogy nagy részük falra mászik bárminemű irodalomtól.

Rám mosolygott, majd idegesen a zsebébe túrt, és előhúzott egy antiknak tűnő órát.

‑ Ne haragudjon, kisasszony, de rohannom kell. Így is tovább csevegtem Önnel, mint az időm engedte volna – A hangjában, mintha valódi megbánás és némi félelem csengett volna. Felállt, közelebb lépett, talán hogy kezet nyújtson, most láttam csak meg mennyire sápadt. Nagyon házsártos lehet az asszonykája, ha ilyen rövid pórázon tartja.

Csalódottan néztem az ölemben heverő noteszemre. Hát senki műértő nem fogja elolvasni a „Párizsban az ősz” című misztikus–romantikus félig önéletrajzi regény- kezdeményemet? Meg kellett ragadnom az alkalmat, hiszen eddigi életemben mindig csak mélán tátott szájjal figyeltem, ahogy a lehetőségek kicsúsztak a kezemből. Összeszedtem hát a bátorságom, és utána szóltam.

‑ Nem lenne kedve elolvasni, amit írtam? – azzal meglóbáltam a szeme előtt a noteszt. Elgondolkodva nézett rám, majd nagyot sóhajtott.

– Nem szoktam idegenek írásait olvasni, de magával kivételt teszek. Ha van kedve, jöjjön el este nyolc felé, a Rue de Constantinapole sarkán van egy hangulatos kis étterem, odahívtam pár újdonsült ismerősömet, Önt is szívesen látnám. Alig fejezte be a mondatot, már el is tűnt a sűrű ködfüggöny mögött, én meg ott maradtam a félig elszívott cigarettámmal. Úgy lehűlt az idő, hogy még a parázs is kialudt a végén.

Elégedetten ültem vissza a padomra, és éreztem, ahogy szétárad bennem az ihlet. Egy rejtélyes találkozás és máris jobban áramlik a csí. A táskámba túrtam, hogy előhalásszam íróeszközeimet és papírra szögezzem a lelkesedést, amikor eszembe jutott, hogy épp most sóztam rá valakire ötleteimnek tárházát. Nem tehettem mást, kiröhögtem magam, majd a kabátomat magamon összébb húzva visszaindultam a szállodámba. Útközben vettem magamnak egy Pumpkin Lattet, a mindenhol jelenlevő Starbucksok egyikében, majd jólesőn elvigyorogtam azon, amikor elképzeltem milyen vicces lenne például a századvég híres művészeit papírpoharas kávékkal vagy gyorséttermi ebédekkel rohangászva látni. De hát azok a napok lefolytak már a Szajnán. A buszmegállóban egy makulátlan, púderrózsaszín kosztümbe öltözött néni rosszallóan méregetett, és amikor megérkezett a busz, gondosan ügyelt rá, hogy a lehető legtávolabbi ajtón szálljon fel. Úgy látszik, nem tetszett neki a csuda nagy jókedvem.

Amikor visszaértem az összkomfortos lyukméretű szobámba, bekapcsoltam a tévét és bambán bámultam, ami éppen jött: művészfilmet, híradót meg főzőműsort. Jó volt nekem ez így, igazi mentális wellness, egy jó kis agyzsibbasztás. A fenének volt kedve újra elindulni a nyüzsgő emberek közé. Persze mégsem maradtam otthon, piszkálta a fantáziámat a rejtélyes idegen, meg az hogy mit szól a születendő mesterművemhez. Kaland az élet.

Magamra kaptam egy őszi virágos ruhát és egy piros csőfarmert, aztán újra belevetettem magam a párizsi közlekedésbe. Viszonylag gyorsan eljutottam a megjelölt negyedbe, önkéntelenül is megörvendett a szívem, amikor átvágtam a Place de Budapesten, majd egyre növekvő izgalommal kerestem a megjelölt találkozóhelyet. Villogó neonfény hirdette az akáciafához címzett éttermet, és beléptemkor különleges illatok és gyorsan pergő beszélgetések egyvelege fogadott. A pincér érdeklődésére azt feleltem, hogy keresek valakit, és elindultam a vacsorázó és borozgató embererdőben, remélvén, hogy felfedezem rejtélyes emberemet és asztaltársaságát. Egyre reményvesztettebben kapkodtam a fejem, első randevús szerelmespár, családi vacsora, csevegő kollégák…de sehol az űzött barna szempár vagy a régimódian elegáns ruhák. A tarkómon éreztem a pincér gyanakvó tekintetét, miközben a bensőmet egyre lejjebb húzta a nehéz csalódottság. Legszívesebben belerúgtam volna egy asztalba, hogy levezessem a feszültséget. Megint megjártam, mert ostobán megbíztam egy férfiban! Hirtelen nem is értettem, hogy miért csináltam azt, amit csináltam. Én, az örök gyanakvó. Mintha megdelejeztek volna, csak ez lehet az egyetlen magyarázat.

Éreztem, hogy valaki bizonytalankodva megáll a hátam mögött, és már felkészültem, hogy hagyom, hogy a pincér szégyenszemre kérdőre vonjon. Könnyed érintést éreztem a vállamon, és amikor megfordultam, már a nyelvemen volt a magyarázkodó elnézéskérés. Legnagyobb meglepetésemre egy hipster ‑ szemüveges, piszkosszőkehajú srác állt előttem. „Nem tudom, mi van ma velem meg az idegen férfiakkal, de úgy látszik, mind megtalálnak…”gondoltam magamban.

‑ Sorry Miss, are you a friend of Andy? – kérdezte. Úgy peregtek azok az R-rek, hogy csakis amerikai lehetett. Azt hiszem, ő is legalább annyira furcsának találta a szituációt, mint én, mert folyamatosan hátrapillantgatott az asztaltársaságára, akik lelkesen bólogattak.

‑ I don’t know anybody called Andy – mondtam felvont szemöldökkel, és indultam volna kifelé, de a fiú nem engedett. „Tudja, olyan sápatag és titokzatoskodó,” folytatta. „Az is lehet, hogy vámpír” súgta oda, amin elnevettem magam. Beadtam a derekam, ha már idáig eljöttem, akár vacsorázhatok is. Ráadásul úgy néz ki, megtaláltam titokzatos idegenem, „Andy” asztaltársaságát, és reménykedtem, hátha ő maga is befut később.

Az asztalhoz vezető félperces úton megtudtam, hogy a szőke srácot John Keresztesnek hívják, külföldre szakadt hazánk fiának gyermeke, Kaliforniában tanul, és szeret szörfözni. Éppen európai körútjáról kezdett volna mesélni, amikor megérkeztünk a többiekhez. Még hárman ültek az asztalnál, egy őszes hajú férfi, akiről megtudtam, hogy Párizsban élő magyar művészettörténész és a Museé d’Orsayben Bartókról készülő kiállításban segédkezik éppen. Mellette ült két kora harmincas nő, egy lengyel testvérpár, akik egy vándorszínész társulat tagjai voltak és rögtön meg is hívtak a premierjükre. Nem igazán értettem, én hogy illek bele ebbe a színes és válogatott társaságba, de félóra és két üveg Pinot Noir után úgy csevegtünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. John folyamatosan nevetgélt, mert a társalgás egy angol–magyar–francia‑lengyel keveréknyelven folyt és az este előrehaladtával és a bor fogytával egyre gyakrabban zavarodtak össze a szavak. Beatrycze a szeretőiről mesélt, Tamás a fin de siècle forgatagát ecsetelte Jadwigának, míg John az én combomat csapkodta jókedvében.

Csak amikor kimentem a mosdóba, és némileg magamhoz tértem az arcomra lögybölt hideg víztől, jutott eszembe, hogy tulajdonképpen miért is jöttem ma este ide. Nem értettem, hogy felejthettem el, de valahogy az este illata, a zongora andalító dallama, mintha hipnózisba ringatott volna. Vagy talán ez még mindig „Andy” megmagyarázhatatlan deleje volt, ami úgy nézett ki, nem csak engem rántott be a mágneses mezejébe. Azzal a határozott szándékkal tértem vissza az asztalhoz, hogy végére járok a rejtélynek, de mire visszaértem, Tamás vadul csókolózott Jadwigával, Beatrycze zavartan a desszertjébe mélyedt, és John megkönnyebbülten ugrott oda hozzám és javasolta, rendezzük a számla ránk eső részét. Illetlenségnek tartottam ott hagyni a többieket, de John határozottan megfogta a kezem, és elvontatott a pulthoz. Mikor fizetés után kiértünk a hűvös francia éjszakába, és már nyitottam a számat, hogy magyarázatot követeljek, John nagyot sóhajtott.

‑ Ez megy már napok óta… csak néha Beatryczével smárol, és Jadwiga turkálja a desszertjét. Mintha éjfél után rájuk szállna valami varázslat, és elvesztenék a józan eszüket. Másnap meg mintha nem is emlékeznének.

‑ És téged nem kísértett meg az érett nők szépsége? – kérdeztem kicsit nyersebben, mint akartam.

‑ Egy futó kaland az utolsó, ami hiányzik. Na meg a szifilisz és egyéb nyalánkságok – dünnyögte.

‑ Ugyan, hát hol a vadromantika?‑ évődtem tovább, miközben kart karba öltve sétáltunk a legközelebbi metróállomás felé. – És különben is a szifilisz annyira old school, kinek van ma már olyanja?

‑ Például Andynek – mondta teljesen tárgyilagosan.

‑ What the fuck? – szaladt ki a számon meggondolatlanul és cseppet sem nőiesen. Kihúztam a karomat az övéből, és csípőre tett kézzel lecövekeltem egy kandeláber alatt. – Ez egy meglehetősen hülye vicc volt.

‑ Mi a fenéért viccelnék ilyenekkel?! De ha egyszer én vettem neki a gyógyszerét múlt héten – mondta John széttárt karokkal.

‑ Na, de ne már, olyan rendes pasinak látszott – mondtam, mire keserűen elnevettem magam. Általában mind rendesnek látszanak, csak akkor villantják ki a foguk fehérjét, ha beengedted őket az ágyadba… vagy ami még rosszabb, a szívedbe. Nem mintha ilyesmit terveztem volna. Vagyis hát már épp kezdtem meggyőzni magam, hogy talán egy rövid, szenvedélyes románc kéne, hogy végre tisztítótűzként kiégesse belőlem a múltkori tévedésem emlékét. De akkor még véletlenül se Andyvel fog ez megtörténni, hah még mit nem.

‑ Attól még rendes lehet, csak nem kell vele meggondolatlanul ágyba bújni. Bár még Jadwigáéknak se sikerült, pedig aztán nekik semmit nem kell kétszer mondani. De Andy sose marad elég hosszan, hogy elfajuljon a helyzet.

Mindenesetre kezdett egyre kevésbé tetszeni a dolog. Túl sok megoldatlan rejtély terjengett a fonnyadó falevelektől és kiloccsant bortól elmúlás szagú levegőben.

‑ Szerinted nem bűzlik valami az Akáciában? – kérdeztem nagyon irodalmira véve a fazont, de John nem értékelte.

‑ Mire gondolsz? – kérdezte, miközben arrébb rugdosott egy rongyos Le Monde-ot.

‑ Nem tudom, ez az egész. Esténként magukból kivetkőző, amúgy tisztességesnek látszó emberek, Andy, akiről senki nem tudja, hol van…

‑ Én tudom. Azt mondta, az étteremmel szemben lévő hotelben lakik.

‑ Nahát, ezt igazán mondhattad volna előbb is! – fújtattam, és elindultam visszafelé.

‑ Honnan tudtam volna, hogy érdekel?! Egész este nem is került szóba – lihegte, miközben megpróbálta velem tartani a tempót.

‑ Látod, pontosan ez az. Én felismerek egy rejtélyt, ha szembejön velem!

‑ Ugyan darling, nem lehet, hogy csak túl sok Agatha Christie-t olvastál? Meg túl sok Shakespeare-t gimiben…

‑ Hát képzeld el, hogy csak az egy darab soványka Rómeó és Júliát vettük, mert körülbelül háromhavonta cserélték az irodalom tanárainkat. Csodálom, hogy átmentem az érettségin úgy, hogy csak a tizenkilencedik század első feléig jutottunk el. Néha el is bizonytalanodom, hogy bele merhetek-e így vágni az írói szakmába.

‑ Ó, hát te is írói babérokra törsz? – kérdezte John egy olyan széles vigyor mellett, amit eddig csak amerikai filmeken láttam.

‑ Is? Ki még? – kérdeztem csodálkozva.

‑ Például én – mondta büszkén kihúzva magát. ‑ Bloggerkedem, ezért is indultam Európa-túrára, meg mert a szüleim mindenképpen vagyonokat akartak áldozni arra, hogy világot lássak. Illetve Beatrycze tervezgeti egy ideje, hogy inkább írná a színdarabokat, mint játszana bennük.

‑ Igazán érdekes – fűztem hozzá bambán, mert közben az agyamban a neuronokon csak úgy száguldoztak az információk. Túl sok itt a véletlen egybeesés. Vagy belesodródtam egy igen erős szerencse-áradatba vagy az öreg Párizs meghallgatta az imáimat, és úgy gondolta, hogy nesze neked bohémélet meg művészközeg.

Egy „bonszoárt” mormogva berobogtam a szálloda ajtaján, és diadalmasan megálltam a recepciós lány fölött, aki éppen a Marie Claire legújabb számát bújta. Csak amikor kérdően nézett rám, eszméltem rá, hogy nem tudom, milyen nevet kerestessek. Egy kínos mosoly mellett hátraléptem Johnhoz.

‑ Hé, mi a teljes neve? – kérdeztem suttogva.

‑ Hát honnan tudjam én azt? Ezekkel a hülyén bonyolult magyar nevekkel… szerinted hány ismerősöm tudja normálisan kimondani, hogy „Keresztes”? Mondjad, azt, hogy Andy és kés – válaszolta John egy vállrándítással. Úgy látszik ő nem lelkesedett annyira az éjszakai nyomozó akciómért. Visszamentem a recepcióshoz, aki leplezetlen érdeklődéssel méregetett.

‑ Elnézést, az egyik barátunkat keressük, Andyt.

Csak egy fél pillantást vetett a vendéglistára.

‑ Sajnálom, nincs ilyen nevű vendégünk – felelte kurtán. Gyilkos pillantást vetettem a még mindig a vállát vonogató John felé.

‑ Persze, miért is lenne. Uhm, megnézné, hogy magyarok vannak-e esetleg? Mondjuk András néven? – jutott eszembe a zseniális ötlet.

‑ Sajnálom, az egyedüli magyar vendégeink egy házaspár és az urat „Eudeun”nek hívják. Nem hiszem, hogy őt keresik.

 ‑Valóban nem. Köszönöm a segítséget. Au revoir!

Lemondóan intettem Johnnak, hogy menjünk. Őt úgy tűnik nem rázta meg annyira, hogy átverték, bennem mindenesetre fortyogott a düh. A metrólejáró ásító bejáratáig hallgatással büntettem szegény fiút, bár szerencsétlen nem tehetett semmiről. Lemondóan nyomott puszit az arcomra, majd miután már bent voltam a kapun, utánam kiáltott.

‑ Ugye azért eljössz holnap? Én örülnék.

‑ Nem tudom. Meglátjuk.

Szántszándékomban állt következő este otthon maradni a Monoprixben vásárolt kicsit már megszikkadt péksüteményeim társaságában, és pizsamában bambulni a tévét. Ehelyett persze, megint ugyanott ültem az étteremben, John a fülembe sugdosott, Tamás Jadwigával flörtölt, Beatrycze pedig elhozta legújabb trófeáját egy Takeshi nevű félig japán félig francia pantomimest. A zöldbab frissessége kellemesen áradt szét a számban, és a grillcsirke omlósan adta meg magát a villám alatt. Mennyivel jobb ez, mint a fáradt zsömle és a magányos tollasbál. Tamás már a harmadik üveg pezsgőt rendelte, és Takeshi bebizonyítani látszott, hogy az ázsiaiak szervezete nem úgy dolgozza fel az alkoholt, mint a mienk. John a hajamat szagolgatta, mert állítása szerint soha nem találkozott még ilyen finom sampont használó lánnyal. Én csak kacarásztam, ezen is meg azon, ahogy Takeshi Beatrycze egész estét betöltő dekoltázsára hajtva a fejét bóbiskolt. Furcsa csillogás permezett a levegőben és egy pillanatra, úgy éreztem, mintha egy Lautrec festménybe csöppentem volna.

‑ Te olyan szép vagy, mint egy meggyűrődött dimenzió – mondta ekkor John, mélyen a szemembe nézve. Aztán csuklott egyet. Érdekesen bókolnak ezek az amerikai fiúk. Aznap este a szállodám ajtajáig kísért, és végig olyan kiskutya szemekkel nézett rám, hogy legszívesebben jutalomfalatokat tömködtem volna a szájába. De nem hívtam be. Két nap múlva kora reggel indult a gépem haza, és semmiképp nem akartam, hogy csöbörből vödörbe, magyar karokból amerikaiakba pottyanjak. Annyit viszont megígértem, hogy utolsó estémet velük töltöm, és a szája sarkába adtam a jó éjt puszit. Csak a szobámba felérve jutott eszembe, hogy még mindig nem szereztem vissza a jegyzetfüzetem.

Délelőtt negyed tizenkettő tájékán sikerült kimásznom az ágyból, és némi intravénás koffein magamhoz vétele után elkászálódtam a Luxemburg-kertbe és újfent olvasni kezdtem a Nyomorultakat, ami körülbelül negyedét kitette a kézipoggyászomnak mégse olvastam belőle többet három oldalnál. A lapok fölött persze kémleltem a járókelőket, de egyetlen ismerős arcot sem láttam. Lehet, hogy nem is volt jó az a kézirat… és amúgy is csak pár fejezet volt meg belőle. Ha hazamegyek, írok egy másikat, egy sokkal jobbat, a csillámporos párizsi estékről, a múlt századból itt maradt bohémségről és a megkopott szenvedélyekről.

Mintha ismerős kabát lebbenését láttam volna, de amikor másodszor odanéztem csak egy galambokat kergető gyerekcsoport volt ott. Vettem egy szendvicset, majd egész délután a Louvre-ban kószáltam. Este John egyedül várt az étteremben. A többiek elmentek valami revübe, de valahogy nem bántam a meghittséget. Mintha csendesebb lett volna minden, lassabban folyt az ital a pohárba, lustábban ketyegett az óra. Nehéz volt a fejem, pedig aznap este csak gyömbért ittam, John pedig kólát, de ugyanolyan jóízűen nevetett attól is, mint a vörösbortól. Lelkesen magyarázott, és annyira hozzám hajolt, hogy az orrhegye már majdnem hozzámért. Ostoba módon megint eszembe jutott, hogy miért jöttem ide az első este.

‑ Figyelj, te találkoztál azóta Andyvel? – kérdeztem, amikor már olyan közel volt, hogy a szemüveg lencséjében tisztán láttam az arcom.

‑ Igen – mondta bosszúsan, majd a fejére csapott. – Küldött is neked egy nagy barna borítékot és azt üzente, hogy jó úton haladsz.

‑ Tényleg? – kérdeztem csillogó szemmel – És hol van?

‑ Otthon hagytam – mondta lesütött szemmel. – Nem baj, így muszáj leszel megadni a címedet, hogy postázhassam. De még az is lehet, hogy személyesen elviszem.

Rezignáltan vállat vontam. Meg lettem volna lepve, ha simán és világosan lebonyolódik valami azután a délutáni találkozás után. A vacsora végeztével Johntól az étterem ajtajában búcsúztam, és kedvesen vállon veregettem. Megígértettem vele, hogy másnap első dolga lesz, a csomagom postázása és cserébe megígértem, hogy ha valóban elveti a sors Budapestre, majd elkalauzolgatom. Csak a metró színes ülésén zötykölődve ébredtem rá, hogy hiányozni fognak ezek a furcsa esték a férfiakat megmagyarázhatatlanul vonzó Jadwigával és Beatryczével, Tamás művészettörténeti tirádáival és John őszinte jókedvével. Elteltem az emlékekkel, mint egy kiadós vacsorával. Végső soron ezt Andynek köszönhettem. Csak azért hittem el, hogy nem álom vagy képzelgés volt, mert ezek az emberek itt voltak és náluk valóságosabb dolgot már régen láttam. Éjjel még összecsomagoltam, aztán álomtalanul zuhantam át az éjszakán. A repülőn az ablak mellett ültem és engedtem, hogy a napfelkelte betöltse a látóterem és egy új jövőről meséljen. Otthon nem várt senki, eltekintve a macskámtól és egy adag kissé megszáradt keksztől, amit anyu helyezett el gondosan a konyhámban, éhenhalás elleni vésztartalékként.

Hazatértem. Sajnos nem éreztem úgy, hogy sok minden megváltozott volna, még mindig fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Kávéházakba jártam, és novellákat írtam rozsdás őszi napokról és furcsa találkozásokról. Már teljesen visszaszoktam Budapest ritmusába, amikor egy nap csomagot hozott a postás, benne az elveszettnek hitt noteszemmel, amit önkéntelenül is magamhoz öleltem, ott a postás szeme láttára. Nem szólt semmit, csak felvonta ősz szemöldökét, és aláíratott velem a pontozott vonalon. Legnagyobb meglepetésemre a borítékból kihullott egy cetli és egy másik könyv is.

A cetlin ez állt: „Remélem, rendben megkapod a csomagot. Én is beleolvastam az írásodba, és bár egy szót sem értettem belőle, biztos nagyon jó. Jövő hét péntekre foglaltam repülőjegyet Budapestre. See you soon, John.”

Érdeklődve vettem fel a másik könyvet. Furcsán nyirkos volt, és a lapok sárgán vigyorogtak rám, mint egy öregember fogai. Ötletem sem volt, mi lehet ez. Átpörgettem az oldalakat, por és régi könyv illatuk volt, amibe mintha szivarfüst és abszint keveredett volna.

Az első oldalon cikornyás kézírással a következő volt olvasható:

 „Kedves Kisasszony, sajnálom, hogy nem került sor egy következő találkozásra, sőt még a nevét sem tudhattam meg. Ígéretes az írása, sokat felfedezek benne a feltörekvő nemzedék stílusjegyeiből. A fogalmazása néhol nagyon babitsos, érdekes ez egy nő tollából. Sajnálom, hogy nem tudtam személyesen elmondani a gondolataimat, sajnos nem én osztom be az időmet. Kárpótlásul elküldöm frissen megjelent új kötetem, remélem, elnyeri tetszését. Én sokat várok tőle. A kötet címe „Új versek.” Ha bármikor újra Párizsban jár, tegyen egy próbát, hátha még mindig itt leszek.

Üdvözlettel:

Bandi”