Szimplán Mesés Interjú : Klitsie-Szabad Boglárka

Hosszúra nyúlt téli szünet után új erővel tért vissza a Szimpán Mesés! interjú sorozata.

A Szimplán Mesés sorozat bemutatása

Mindig is érdekeltek a mesék és mítoszok, és egy ideje különösen foglalkoztat a magyar hiedelemvilág és képzelet. Úgy gondoltam tehát, hogy felkeresek néhány írót, mesélőt, művészt, akik a témában alkotnak.

Az interjúalany bemutatása

Klitsie- Szabad Boglárkával egy Mítoszok Csatája alkalmával találkoztam, ahol lenyűgözött friss és dinamikus mesemondásával, az egész terem zengett a nevetéstől. Boglárka a Hagyományok Háza népmese szakelőadója illetve gyakorlott mesemondó kicsiknek-nagyoknak.

  1. Mióta foglakozol mesemondással? Hogyan találtál rá erre a hivatásra?

Hivatásszerűen körülbelül három éve (2017 óta) mondok népmeséket, élőszóban, de ezt az azóta is tartó időszakot egy folyamatos fejlődésnek, útkeresésnek, tapasztalatszerzésnek tekintem. Úgy gondolom életem végéig így lesz ez a népmesemondás terén: hogy mindig lesz valami új, amiben még fejlődhetek. A Hagyományok Háza népmese szakelőadója vagyok 2016 óta: ez az elején mély víz volt, mert bár az etnográfus végzettségem ott volt akkor is (sőt követelmény volt) amikor felvettek, de a közművelődésben, felnőttképzésben egyáltalán nem volt tapasztalatom. Ez egy külön terület, amire úgymond „rá kell hangolódni”, meg kell ismerni azt, hogyan működik ez a rendszer, mert teljesen más, mint egy múzeum vagy mint egy felsőoktatási intézmény, amikben azelőtt tapasztalatokat tudtam szerezni. Végül így, a közművelődés keretei között talált rám a mese, legelőször a Hagyományok Háza Magyar Népmese Hagyományos Mesemondás 60 órás akkreditált képzésén, ahol az elméleti alapok (a népmese műfaji sajátosságai) mellett a gyakorlati területekre (maga a hogyan mondjam kérdése, milyen technikákat használtak a régi mesemondó mesterek és mi ezeket napjaink megváltozott keretei között hogyan tudjuk alkalmazni?) is rengeteg idő jutott. Ennek a tanfolyamnak szervezője voltam – csakúgy ahogyan más népmesére épülő programoknak is – de valahogyan éreztem, hogy én ezt szívesen csinálnám magam is, szinte megállíthatatlan késztetést éreztem arra, hogy meséljek, hogy mondjam, s hogy meghallgassanak, hiszen beszélni mindig is nagyon szerettem. Korábban is meséltem előtte – bár nem népmeséket, hanem pl. mítoszokat, vicceket barátoknak, ismerősöknek – volt egy időszak, amikor Szófiában tanultam, ott a külföldi lakótársaknak kifejezetten gyakran meséltem angolul. Persze ez akkor még nem volt tudatos: pusztán múlattuk az időt.

2. Hol tanultál meg mesét mondani? Jártál valamilyen képzésre vagy magadtól tapasztaltad ki a dolgok csínját-bínját?

Az említett tanfolyamon rengeteget tanultam az ottani oktatóktól. Külön kiemelném Raffai Juditot, akinek fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy néprajzi ismereteket – a szóbeliséggel kapcsolatban például – érdekes színes példákkal szemléltetve úgy adjon át, hogy az érthető legyen minden, a képzésre jelentkező hallgató – az ügyvédtől a fogorvosig, a szakmunkástól az óvónéniig – számára, és mégis hiteles maradjon a néprajztudomány keretei között.

De a képzés maga nem elég: ha nem „gyakorol” (értsd: mesél) az ember, nem fejlődik. Mert bár sokszor nehéz egy új helyzet (fesztiválon mesélni headsettel, hajléktalanoknak mesélni, sérülteknek mesélni, felnőtt bálozó közönségnek mesélni stb.) de rengeteget lehet tanulni belőle. Minden hibám, nyelvbotlásom, minden zavaró külső tényező ötletet adott arra, hogy hogyan tudom ezeket később, mondjuk a következő hasonló szituációban a saját előnyömre, illetve a hallgatóság hasznára fordítani. Ilyen értelemben minden mesemondás az egyéni utam, tanulásom része.

Rengeteget tanultam az idős mesemondó mesterektől, különösen Csipkés Vilmos arlói -ózdi mesemondótól. A hivatásos néptáncosok vagy a magukra valamit is adó népdalénekesek szabadidejükben utaznak, gyűjtenek – nem egy ilyen táncost ismerek a kollégáim (MÁNE) közül – és igyekeznek a még élő mestereket felkeresni, hogy tanuljanak tőlük, lássanak, inspirálódjanak. S bár megváltoztak a közösségi feltételei, illetve a használat, az alkalmazás (muzsikálás, táncolás, mesemondás) keretei, a stílusjegyekben, a technikában legalább annyira sokat lehet tanulni egy népmesemondónak egy idős mesemondó mestertől, mint amennyit az erdélyi Fodor Sándortól (Neti Sanyi bácsi) tanultak és ellestek a budapesti fiatal prímások, vagy mint amennyit a földimtől, Horpácsik János bácsitól tanultak a táncos férfi tanítványok.

3. Az okostelefonok és képernyők világában hogyan találnak maguknak helyet a(z élőszóban mesélt) mesék? Változtak a mesélési módok, hogy érdekesek maradjanak a mai gyerekek/ felnőttek számára?

Én egy bizonyos szempontból a hagyományos értékeket, művészi technikákat népszerűsítő embernek tartom magam. Számomra a kiindulópont a stílus és az egyéniség, Tehát nem változtatok azokon az alapvető technikákon, amiket mestereimtől tanultam, láttam és hallottam, vagy amikkel az olvasmányélményeimben (a népmese területén ez a gyűjtött betűhív lejegyzéseket jelenti) találkoztam. Én nem fogok bábozni, koronát tenni a gyerekek fejére, tánccal szakítani meg a mesét, tehát a technikában nem törekszem az újításra: miért is tenném, ha nincs rá késztetésem? A nyelvi megformálás és a műfajok kérdése az egyetlen olyan területek, ahol kísérleteztem már, és valószínű még fogok is. Ez mit jelent: Azt, hogy mondtam már személyes történetet színpadon, illetve rendszeresen részt veszek egy nagyon jó kezdeményezésben, a Mítoszok Csatáján, amit itthon Zalka Csenge Virág nemzetközi mesemondó honosított meg. Tehát mítoszokat is szoktam olykor-olykor mesélni. De azokat is „eszköztelenül” a maga természetességében. Nálam a technika – most erős kifejezéssel élek – „szent”, a műfaj változhat, hiszen a régiségben is találunk arra példát, hogy valaki viccet mond és mesének hívja, vagy hogy valaki a gyűjtő unszolására elmond egy mondát is a népmese után. Ezek kutatói kreált kategóriák – és fontos kategóriák, szükség is van rájuk, félreértés ne essék! – de én igyekszem józan ész határain belül flexibilisen kezelni őket. Ha 100 mesemondást néznénk, akkor 95 alkalommal népmesét mondok, a maradékban, pedig a kísérletező kedvem dominál a fentebb említettek szerint. A másik újítás a nyelv kérdése. Mivel vegyes házasságban (értsd – holland a férjem) élek, és az angol nyelvet rendszeresen használom nem csak miatta, de a család, illetve a barátok miatt is, ezért nem fogom megfosztani magam attól az élménytől, hogy történeteimet ne osszam meg velük. Én angolul is szoktam mesélni, legközelebb egy zágrábi fesztiválon fogok. Meséltem már Amerikában, Csehországban, Skóciában de Belgiumban is. Ez sokaknak nem tetszik, megszólják: csak az anyanyelvén meséljen az ember! Egyetértek azzal, hogy számos olyan népmesei formulánk van, amelyek lefordíthatatlanok, komoly kutatómunkát jelent a másik nyelvben – jelen esetben az angolban- annak a megfelelőjét megtalálni. Pl. “Hol jársz te itt fiam, ahol a madár se jár?” Ha ezt úgy mondanám, hogy “What are you doing here, my son, where even the birds don’t fly?”  akkor valószínű a brit közönség csak nézne, mint a luki nyúl, hogy mit is akarok mondani. Tehát egyrészről értem az ellenvetéseket, másrészről viszont azt mondom: mindig is voltak kétnyelvű mesemondók. A magyar gyűjtött anyagból is nem egy ilyet ismerünk (pl. Dragos Zsófia néni Nagybánhegyesről). Én egy olyan kompromisszumot engedtem meg magamnak, hogy komolyabb tündérmesét nem szoktam angolul mondani, pontosan a formulák miatt, hanem igyekszem a novellameséinkből, tréfásmeséinkből, illetve legendameséinkből válogatni. Ennyit az újításokról.

Az okostelefonok világát – eme készüléknek, és a felelőtlen, sokszor a könnyebb megoldást választó szülőknek – a hatását talán annyiban érzem néha – hangsúlyozom nem minden gyereknél vagy felnőttnél – hogy kevésbé tudnak figyelni, vagy nekem jobban kell küzdeni a mesemondás során az ő figyelmükért. Most jobban belegondolva gyerekeknél az kevésbé, sőt szinte soha nem fordult elő, hogy telefonoztak volna a mesém alatt- nem akarok nagyképűnek tűnni, de szerintem vagyok annyira ügyes, hogy simán lekötöm őket – felnőtteknél, azonban gyakran előfordul az elején, hogy az adott szülő betereli a gyereket előre, majd jól kivonódik mindenből, hátramegy, otthagyja a gyereket, hogy hát hiszen ez nem neki szól. De neki szól! A népmese nem gügyögős cukimuki gyerekműfaj, hanem művészet, ami univerzális, tehát a felnőtteknek napjainkban legalább annyira szól, s legalább annyira szükségük lenne rá, mint a gyermekeknek.

4. Melyik a kedvenc népmeséket/tündérmeséket/legendákat feldolgozó modern történeted?

No ilyet még sosem kérdeztek tőlem! 🙂 Tegnapelőtt helyettesítettem egy oktatót és a néphit, a mágikus eljárások voltak a főbb témák. Ott az előadás során igen sok párhuzamot vontam a Harry Potterrel, mert J. K. Rowling igen sokat merített a folklórból, a hiedelemlények tekintetében. Bár a népmesék szereplői és a hiedelemlények nem mutatnak teljes átfedést – sőt! – azt kell, hogy mondjam, a Harry Pottert választanám. De ha nagyon távolról nézzük a Kékszakállú Herceg vára is merít a Lánygyilkos mesetípusból (ajtó kinyitás tilalma, halál, a titkokkal való vívódás), azt is szeretem. Ott van még Nepp József 1983-as rajzfilmje, a Hófehér, ami a Hófehérke paródiája, de egyben elferdített társadalomkritika is, azon is nagyon jókat szoktam derülni. Én jobban szeretem a népmeséket és egyéb folklórműfajokat a maguk valójában, mint modern történetté átdolgozva. Skóciában hallottam egy mesemondót, amint arról mesélt (ez egy kreált saját történet volt) hogy a trollok hogyan túrták fel a villamos síneket, a metrót stb.  Nagyon jót szórakoztam rajta, viccesnek találtam, sőt még jól is adta elő, de ha választhatok, hogy mit hallgatok, vagy mit olvasok, az inkább legyen vagy népmese, vagy nagyon nem az. Tehát nem népmesére épülő valami, hanem mondjuk egy jó Szabó Magda regény (pl. a Katalin utca), vagy egy jó Örkény egyperces.

5. Ha ki kéne emelned egy különlegességet, érdekességet a magyar mesevilágból, ami nagyon egyedi vagy a te szívednek különösen kedves, mi lenne az?

A sárkányokat szokták mondani. Ugye nálunk a sárkány eszközöket használ, lovagol, ivópárbajra megy a hőssel, kardozik…tehát a magyar népmese sárkánya nem azonos pl. a hollandok, vagy más Nyugat-Európai népek sárkányával, ahol az egy pikkelyes, gyíkszerű kincset őrző, vagy kincset szerető lény (pl. A Hobbit c. filmben ugye pont egy ilyen nyugati típusú sárkányt láthatunk!). A sárkány nálunk valami más – sokak szerint az idegen kultúra béli férfi – ellenség – megtestesítője. De erről már sokan sokat írtak. 😊 Szerintem, ami nálunk, a magyar mesevilágban – kicsit tovább lépve, a magyar mesemondásban, mesekutatásban – különleges, az a megannyi szuper gyűjtött anyag, amiből szebbnél szebb példákat válogathat ki a gyakorló mesemondó.

6. Ki a kedvenc meseszereplőd, mitológiai alakod?

Népmesei szereplők közül nagyon közel állnak hozzám a bátor és erős női hősök. A nagyszájú meg nem rettenő lányok, asszonyok. Van néhány ilyen mesém.

7. Ha a tied lehetne egy mesebeli (varázs)tárgy, mit választanál, és miért?

Nem ismerek olyan népmesét, amiben lenne időmegállító eszköz, de én egy olyat szeretnék. Azért, hogy több időm legyen pihenni. Ha csak a népmesei varázserejű tárgyakból és eszközökből lehetne választani, akkor talán a forrasztófüvet választanám, mert nagyon gyakran vágom el az ujjam. Ma reggel is a paradicsomot szeltem kézben, és hopp, elvágtam az ujjam! Milyen jó lenne nekem ilyenkor egy kis forrasztófű!

8. Van olyan korosztály, ami különösen kedves a szívednek? Ha igen, miért?

Minden korosztálynak jó mesélni, de már észrevettem magamon, hogy a felnőtteknek szeretek a legjobban mesélni. Sajnos erre kevesebb lehetőségem van, többet mesélek gyerekeknek.

9. Melyik volt a legkedvesebb vagy legviccesebb mesemondó élményed?

Nagyon sok ilyen volt, nem tudok választani. Párat emelek ki, amik jó élmények voltak:

Nagyon jó volt az első Felvidéki Mesekocsmában Bodrogszerdahelyen Pintér Zsolttal és Bukovics Jánossal mesélni. Akkor tapasztaltam meg először igazán, hogy mennyire tud működni az élőszavas mesemondás felnőttek, sőt helyi vagány fiatalok körében is! A társaság is nagyon jó volt, Kurdi Gábor dudás, Farkas József és Varga Norbert kollégáim jelenléte is emelte az est fényét.😊 Jó élmény volt még, amikor egy gyermekkórházban meséltem Amerikában. Egy nagyon beteg kislány jött az édesanyjával. Volt rajta névkártya, s mikor elkezdtem a mesét, láttam, hogy Christinának hívják.  Pont akkor jött volna a főhősnő bemutatása, akit Zsuzsikának szoktak hívni ebben a mesében, de én belecsempésztem az ő nevét. Sosem feledem el az arcát, ahogyan ránézett az anyukájára, még kicsit meg is ugrott a székén, hogy ő van a mesében, micsoda véletlen! A végén odajöttek hozzám, hogy tudtam-e hogy őt is Christinának hívják? Mondtam, hogy igen. Azért alakult így a mese😊 Nagyon szép tapasztalat volt még, amikor Vásárosnaményban meséltem az Idősek Napján. A második sorban ült egy középkorú hölgy. Toldi István meséjét mondtam, tőle tanultam a Fiatalság gyümölcsét. Van benne egy olyan rész, mikor megy haza a főhős 30 év után a kis falujába: azóta nem járt otthon. S ahogy megy, egyszer csak meglátja a kis házukat, és az édesanyja ott mosogat kint az udvaron görnyedt háttal. Na ahogyan ezt a képet meséltem, észrevettem, hogy a hölgy sír, folynak a könnyei. Ezek nem fájdalmas könnyek voltak, hanem egyszerűen hatott rá a mese. Ilyen a népmese: művészet. Egyszer majd ledőlünk a székről a nevetéstől, majd később sírunk, mert átéljük a történetet. Ez a mesemondó dolga. Kovács Ágnes mesekutató szavaival élek: Szavakkal képeket festünk.

10. Főként népmesékkel foglalkozol, de rendszeres résztvevője vagy a Mítoszok Csatájának (Mythoff) is. Ugyanazzal a munkamódszerrel dolgozol mindkét hagyomány esetén? Vannak különbségek?

Amint mondtam, a Mythoff nekem kitekintés, jó csapat, jó hangulat, kísérletezés. Nekem sokkal nehezebb a Mythoffra felkészülni, mint egy népmesét elmondani, több dolog miatt is. Egyrészről nincs egy kézzelfogható szóbeli – hangsúlyozom szóbeli! – hagyomány ezen történetek mögött. Ezekere nincs előadásmódbeli példám. Szövegek vannak, amibe bele tudom ásni magam, de a megformálás – pont emiatt nagyon nehéz. A másik nehézség, hogy ezek a szövegek általában nem 12 percre lettek és nem feltétlen szóbeli előadásra kitalálva, ráadásul nem magyar közönségnek. Egyféle kulturális hátrányt – hátrány értsd: a hallgatóság kultúrája eltér az adott szöveg keletkezésének kulturális közegétől – is be kell valahogy hozni, vagy tompítani, magyarázni, szinte fordítani kell. Ezért nehéz ebből valami jót kihozni, de sikerülhet! A technikában ugyanazt alkalmazom – improvizálás, kiszólás, párbeszédek és leíró részek váltják egymást stb. – azonban scriptet muszáj írnom, mert, ha nem írok, elveszek, nincs fogódzóm. Tehát szépen elolvasok sok mindent, amit lehet tudni az adott mítoszról, több forrást is, majd megírom a saját változatom. Ez, mint egy mankó használom, mert nyilván nem ragaszkodom hozzá, de tudom a szüzsét, hogy mi mi után fog jönni.

11. Milyen tanácsot adnál fiatal mesemondóknak?

Én nekem egy tanácsom van: Menjetek el és beszélgessetek öregekkel! Akár mesemondókkal, akár volt kétkezimunkás jóbeszédű öregekkel, mert abból – legalábbis aki népmesemondással akar foglalkozni! – rengeteget lehet tanulni. Nyelvi gondolkodásmódot, hangsúlyozást, hasonlatokat, s sokszor emberséget is.

12. Hol találkozhatnak veled legközelebb a mesére vágyók?

Március 15-én a Budapesti Történeti Múzeumban mesélek, május 23-án pedig Zágrábban a Storying történetmondó fesztiválon. Júniusban egy egész hétvégén át mesélünk a Meseszó Egyesület tagjaival és sok más vendég mesemondóval a Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválon! Oda is érdemes ellátogatni!

Nagyon szépen köszönöm a válaszokat.

Bogi és a népmesék Facebook oldal

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.