Júniusban azon töprengtünk, hová mennénk legszívesebben. Én egy olyan helyet választottam, ahol már jártam, és így nyárközépen sokszor eszembe jut az a különleges hangulat és a kedves emberek, akikkel ott találkoztam. Gabiét majd a nevére kattintva érhetitek el.

Emlékszem, ahogy az utcasarkon álló automatákból éppen csak hűvös üdítőt vettünk, a buborék és a koffein a fejembe szállt, és megrészegített a balzsamos japán este. A szürketetős kertvárosi házak, a meredek utcák és zizegő villanyvezetékek közt tényleg az animék világában éreztem magam. Két hét volt csupán, de amikor a nap minden percét együtt töltitek, sokkal intenzívebb kötődések alakulnak ki, egy röpke időre megérintitek egymás életét. A főzés, a mosogatás, és egyéb unalmas házkörüli teendők, társasági időtöltéssé válnak. Ha nem kaphatók a nemzeti ételedhez megfelelő hozzávalók, kénytelen vagy helyi anyagokból kreatívan dolgozni.

Mégis, amire legjobban emlékszem az a hömpölygő hőség, és a kitartóan éneklő kabócák, és az este, amikor pillanatnyi legjobb barátaimmal egy betonszegélyen ültünk, mögöttünk növények susogtak, az égen lassan csorgott le az este, és mi hülyeségeken nevettünk. Arra biciklizett, az egyik tanárunk, mi pedig próbáltunk komolynak tűnni, és visszafojtani a felbugyogó röhögést. Nehogy azt higgye, az alumíniumdobozokban üdítő helyett sör lapul. Annyi mindent csináltunk együtt, de bennem legjobban ez a pillanat maradt meg, és sokszor eszembe jut, akár merre járok is.

Minden olyan egyszerű volt és könnyed, nevetséges és mámoros. Úgy éreztem tartozom valahová. Sokáig kerestem ezt az érzést, a nyári táborok pillantgyorsan összeolvasztó erejét, de felnőttként sokkal nehezebb már megtalálni, hiszen a határaink megkeményednek, nehezebben engedünk utat másoknak a lényünk puha és védtelen magjához.

Ismét július van, és ismét a lelkemen ül a találkozások és elválások nehéz súlya. Hét év után újra találkoztam egy csapatnyi olyan emberrel, akit egy röpke hónapig ismertem, de tudom, hogy emlékül sokáig elkísér majd.

A nagy találkozások hónapja ez, a Tejutat járva ilyenkor borul újra egymás karjába a két szerelmes, Orihime és Hikoboshi (a Vega és Altair csillagok), ilyenkor keresztezik egymás útját pislákol halandó életek.