Calendar Tales: Március

Amióta Gabi csatlakozott hozzám, töretlenül születnek az új novellák. A márciusi kérdés a következő volt:

Milyen történelmi alak jut eszedbe márciusról?

Gabi novelláját a nevére kattintva olvashatjátok.

Március Idusa

A lápot ködbe vonta a lappangó kora tavaszi este. A fűcsomók közt lidércfények lobbantak, próbálták a halálukba csalni a senki földjén tévelygő eltévelyedett. Akadtak azonban, akiknek már túl késő volt, akiken már nem fogott a csalfa varázslat.

A tájban egyetlen korhadt fa feszült a látóhatárnak, alatta két férfi ült csak néha-néha szólva, mint egy még meg nem írt színdarabban. Egy felfordult hajóroncs mögül figyeltem őket, miközben a szentjánosbogarak táncoló lelkekként keringtek körülöttem.

Az egyik férfi középkorú volt, őszbe forduló sötét haján megcsillantak a földöntúli fények. Arcvonásait mintha márványból véste volna egy szobrász, és ha hunyorítottam, nagyapám fiatalkori fényképei jutottak róla eszembe. Sápadtabb volt társánál, kezével folyamatosan hol a nyakát, hol a mellkasát tapogatta. A fiatalabbik, vékonyka, bajszos huszonéves ifjú fejcsóválva figyelte.

Már éppen fel akartam fedni magam előttük, amikor az idősebb megszólalt.

– Te hogy haltál meg, fiam?

Remek könnyed témavezető kérdés, gratulálok, papi.

– Kicsit homályos az egész. Azt hiszem vagy fiatalon csatatéren vagy öregen elfeledve – válaszolta a fiatalabb, mialatt egy kialudni készülő tűz maradványait piszkálta.

Az öreg elmélázott a válaszon.

– Azért a kettő elég távol áll egymástól – jegyezte meg végül, mire a másik megadóan széttárta a karját:

– Ki érti a halál dolgait?

A másik komótosan bólintott. – Én pontosan emlékszem az enyémre. A barátaim öltek meg, a fiam, ami még rosszabb a saját népem! Pedig nem voltam rossz ember, annyi mindent tettem Rómáért! Talán, hallottál is rólam. De a népem azt gondolta, megrészegített a hatalom, túl sokat akartam, és bölcs vezetőjükből zsarnokká lettem. Így hát végeztek velem. Huszonhárom helyen szúrtak meg, de csak egyetlen seb volt halálos. Támadóim talán hatvanan lehettek, nem tudom, melyiküktől kaptam a végzetes szúrást. Nem is számít, a felelősség eloszlik hatvanuk között, de mindnyájuk vállát nyomja.

– Neheztel rájuk? – kérdezte a fiatalabb, miközben a gomblyukába tűzött árvalányhaj szálait simogatta.

Az idős férfi nagyot sóhajtott, végül megrázta a fejét. – Ha tényleg zsarnok voltam, a köz érdeke úgy kívánta, szabaduljanak meg tőlem. Csak remélni tudom, hogy Róma jobb helyé vált a halálom után, ahol erény és szabadság virul.

– Én is a szabadságnak szenteltem életem – vette át a szót a fiatalabbik, aki most, hogy így jobban megnéztem, furcsán ismerősnek tűnt. – Idegen ország uralkodója vetett igát népem nyakába, szép hazám földjén idegen hadak csizmái masíroztak. Nem tűrhettem tovább, lánglelkű barátaimmal fegyvert kovácsoltunk szavainkból, és tüzet gyújtottunk az ifjúság szívében! Forradalom volt, igazi tavaszi, forrt a vér, és hullottak a láncok! A szabadság szelében persze a halál is virágzott azon a végzetes márciuson!

– Nyertek végül? – kérdezte a társa, szemét az égen átvonuló felhők felé fordította.

– Nem tudom. De amíg az ifjak hisznek a szent eszmékben, amíg a nép nem tűri a zsarnokságot, amíg tudják, hogy „bár felül a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr!” addig van bennem bizodalom.

Nagyot sóhajtottam, kimásztam  a csónak korhadó teteme mögül, elindultam a másik irányba. Nem tudtam volna nekik mit mondani.

A februári mesét itt, a januárit itt olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.