Az önmarketingről

Októberi témánk az önmarketing, avagy hol van az aranyközép a krónikus szerénység és az önreklám túltolása közt. A válasz egyébként mindenkinek a saját vérmérsékletén múlik, szóval az én igazam nem feltétlenül a te igazad is. Emma, Gabi és Klári bejegyzéseit a nevükre kattintva érhetitek el.

A „passzív marketing” – Blogok

Mit értek ez alatt? Néha előfordul az ideális helyzet, hogy el sem kell magad adnod a potenciális olvasónak, mert ő magától érdeklődik. Ilyenkor jól jön, ha van egy olyan felület, ahol meg tud kicsit ismerni.

Az internet és a közösségi média világában szinte alapelvárás egy írótól, hogy legyen valamilyen online jelenléte weboldal, blog, de minimum egy írói Facebook oldal formájában. Velem nem egyszer előfordult például a Black Aetheres pályázatok zsűrizése közben, hogy egy író stílusa annyira megtetszett, hogy utána akartam nézni kiféle-miféle, esetleg olvasni tőle még valamit, de csak a nagy semmi nézett vissza rám. Szóval szerintem egy alapvető online jelenlét mindig jól jön, egy bemutatkozás, megjelenési lista, (esetleg képzési információ) pedig elengedhetetlen.

A bemutatkozás legyen rövid és lényegre törő. Lehet egy pár anekdota, de szerintem senki nem kíváncsi egy apró részletekbe menő beszámolóra, amiben az íróvá válásod minden egyes mozzanatát három oldalon át írod le. Arra majd ott lesz az Oprah interjú meg a memoárod 😉

Én szeretem tudni, milyen releváns végzettsége vagy tapasztalata van az írónak. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy akinek mondjuk nincs egyetemi végzettsége, vagy nem végzett írósulit, nem lehet író. Dehogy. De szerintem saját malmodra hajtod a vizet, ha az olvasó látja, hogy van valami rálátásod a témára. Például Moskát Anitáról tudom, hogy biológusként végzett, és ezért más szemmel olvasom az Irha és Bőrt. Ad egy bizonyos biztonságot és szavahihetőséget.

Az egyik dolog egyébként, amit legjobban szeretek az írásban, hogy rengeteg mindent lehet tanulni menetközben, hiszen a hitelesség érdekében kutatni kell. (Bizony, tessék utánajárni dolgoknak!) Tehát simán lehetsz biológia- szakértő ilyen jellegű végzettség nélkül, viszont, ha van végzettséged használd ki.

Nekem például van egy gyerekirodalom diplomám egy angol egyetemről. Ez egy érdeklődőknek azt sugallhatja, hogy van egy háttértudásom a (külföldi) gyerekkönyvekről, ezért ha írok egy ifjúsági regényt, lehet, hogy nem lesz teljesen pocsék. Ha pedig valaki fordítót keresve nézi az oldalam, azt gondolhatja, hogy hát, ha sikerült Angliában diplomát szereznie, akkor már csak elég jól használja a nyelvet (sőt az irodalomhoz kapcsolódó nyelvet). Azt is jelenti, hogy huzamosabb ideig élt kint, tehát van kulturális tapasztalata is, ami sok esetben nagy előny lehet. Például nem fogom a „fish & chipset” krumplis halnak fordítani.

(Haha, ez most itt egy ravasz módon beágyazott önreklám volt :D)

Szintén hasznos, hogyha a veled készült interjúkat is összegyűjtöd, meg néha napján frissíted a blogod. (Épp a mi nap jártam egy magyar író blogján, és gondoltam, megnézem, kirakta-e az interjúnk linkjét, de az interjús oldalt több mint ÖT ÉVE nem frissítették.) Persze, tudom, én, hogy plusz munka, de én az ilyeneket kb. filmnézés közben pötyögöm be, szóval azért meg lehet oldani.

Aktív marketing

Ez a rész az, ami szerintem tényleg ízlés és természet dolga.

Gimiben volt egy lány, aki, amikor összejött az első barátjával, boldog boldogtalannak felolvasta a szerelmesleveleit. De úgy képzeljétek el, hogy leállított szerencsétlen fakultációtársakat a folyosón, akik kénytelenek voltak meghallgatni a lelkendezését. Nem vagyok benne biztos amúgy, hogy a tanáraink megúszták. Na, nekem ez too much volt, és olyan averziót ébresztett bennem a szerelmi életem nyílt tárgyalása ellen, hogy aztán, amikor évekkel később beszereztem az első komoly barátom, megkaptam, hogy miért nem mesélek róla soha… Ez teljesen személyiség dolga, én ilyen vagyok. Írós csoportokba is csak nagy megfontolás után osztok meg saját dolgokat.

Úgy vagyok vele, hogy például ha Molyon hatszázszor szembe jön egy író könyve, és úgy általánosságban a csapból is ő folyik, az nekem gyanús. Már csak azért sem veszem meg a könyvét, mert hát szükség lenne ilyen szinten erőszakos önmarketingre, ha jó lenne az a könyv, hm?

Személy szerint jobban híve vagyok annak, hogy nem dobálom magam emberek után, de mindent megteszek azért, hogyha megjelenik bennük az igény, akkor tudják, hogy ott vagyok. Nekem a magam hajigálása nem jött be, sem szerelmes tinilányként, sem íróként. Például van két könyv a nevem alatt a Molyon, egy angol-magyar novellásgyűjtemény és egy angol novellafüzet. Azok közül, akik listázták őket, elég sokuknak írtam, hogy ha szeretnék, szívesen odaadom őket ajándékba, végül is egyikből sincs nagy bevételem, olvassák nyugodtan. (Egyébként, ha bárkit érdekel, a Double Visiont tényleg szívesen elküldöm. A Death’s Daughterből azóta lett ebook, szóval azt már nem adom, de itt van hozzá a link.) Szerintem egyikük sem olvasta el. És én tökre megértem, a nap 24 órából áll, az ember azt fogja olvasni, amire úgy igazán vágyik. De ez egy újabb bizonyítéka volt, hogy nekem ez a fajta népszerűsítés nem jön be.

Sokkal jobbnak találom azt, amikor közvetve reklámozza magát egy író. Mit értek ezalatt? Például a múltkori mérges írástechnikai cikkemet egy nap alatt elolvasták majdnem százan, és tudom, hogy ennek a körblogolásnak is vannak visszatérő követői. Így bekerül a nevem a köztudatba, és lehet, hogy az emberek követni kezdik a munkásságom. Nem feltétlenül az írás miatt, de ha már itt vannak, és érdeklődnek, könnyebben odatévednek. Lehet jobb renomét szerzek a Sütő Fanni névnek, mintha napi 60 posztot megosztanék, hogy vegyétek meg a könyvem.

Másik példa, ezúttal olvasóként:

Egy időben nagyon sokat randalíroztam Twitteren, részt vettem mindenféle írós játékokban, körblogolásokban, egy ilyen szervezett én bekövetlek téged közösségi médián – cserébe te is bekövetsz engem dologban, ami miatt most van 900 követőm Twitteren. Mivel jelentek meg tündérmesés, népmesés dolgaim, figyeltem az olyan hashtageket, mint a #FairyTaleTuesday. Itt fedeztem fel Zalka Csenge posztjait, amik mindig nagyon érdekesek és szórakoztatók voltak. Innen rátaláltam a blogjára, ahol lenyűgöztek a világ minden tájáról gyűjtött mesék. Most pedig, ha a könyvespolcomra nézek, Csenge majdnem minden könyve ott sorakozik. Kellett a Twitteres és blogos aktívsága, hogy felfedezzem, de sosem kellett a könyveit utánam dobálni, mert a minőség meggyőzött.

Tanácsom tehát az, hogy érdemes valamit „adni” az olvasónak, nem csak „eladni.” A munkánk semmiképp ne adjuk oda ingyen, és ne kótyavetyéljük el a tehetségünk, de érdemes találni valami olyasmit, amivel felkelthetjük az olvasó érdeklődését és megmutathatjuk magunkat.

Ez minden bizonnyal lassabb út, mint a Molyos reklámok tövig tolása, de valószínűleg hosszútávon kifizetődőbb, mert hűségesebb olvasókat hozhat, akik nem azért vettek meg, mert a villogó hirdetésünk meglátva, hirtelen felindulásból ránk kattintottak, hanem mert tényleg érdekeljük őket.