Novella: Amazing Grace

Ciguë

Senki sem tudta, mikor és hogyan kezdődött.

Egy Londonhoz hasonló nagyvárosban a dolgok könnyen észrevétlenek maradnak egy ideig. Egész nap csapnivaló hangulatban voltam, és úgy éreztem, ha egy perccel tovább el kell viselnem az asszisztensem végeláthatatlan szóáradatát, felrobban az agyam. Amikor egy pillanatra beugrott a mosdóba, felkaptam az ebédem, és leléptem. Szinte rohantam le a lépcsőn, nehogy utánam jöjjön. Kellett a csend, mint egy falat kenyér.

Az undorító késő őszi időjárás ellenére az utcák hemzsegtek a turistáktól. Már messziről kiszúrtam őket, parádéztak fel-alá a harsány ruháikkal meg a még harsányabb beszédükkel. Mindnek a kezében ott volt a telefon vagy a tablet, vadul lefényképeztek mindent, mintha kis darabokat akarnának kitépni a városból, hogy aztán a zsebükben magukkal vigyék. Annyira hangosan zsizsegtek, hogy a gondolataimat sem hallottam tőlük. Ezt nem hiszem el, hát már a Holdra kell mennem, hogy nyugtom legyen? A Föld hirtelen túlzsúfoltnak tűnt.

Miután nagy nehezen átvergődtem magam a turisták tengerén, végre sikerült találnom egy viszonylag békés parkot a Westminster Abbey mögött, ahonnan még a Parlament egy szeletkéjére is ráláttam. Juhé, én is élvezhetem a városom látványosságait! Kerestem magamnak egy padot, gondosan ügyelve arra, hogy az a lehető legtávolabb essen a park másik látogatójától, egy drága öltönyt viselő középkorú férfitól, aki éppen a telefonján pötyögött valamit. Neki is láttam Michelin-csillagos ebédemnek, a brit konyhaművészet igazi gyémántjának: egy zacskó ecetes-sós chipsnek és némi zöld salátának.

Rövid békességemnek egy fiatal anyuka és két gyermeke érkezésével gyorsan vége szakadt. Amint letelepedtek a padra, rögtön heves beszélni kezdtek. Bár nem hallottam, mit mondanak, a heves gesztusaikból leszűrtem, hogy csak is valami fontos ügyről lehet szó. A kisfiú teljesen átlagos volt, az a tipikus tizenkettő-egy tucat gyerek, de a lányban volt valami különös báj, ami még az én kemény szívem is megérintette.

Hirtelen elsápadt, mintha az összes szín kifutott volna az arcából. Tekintetét az égre emelte, szeme kitágult a csodálattól, mintha angyalok hívását hallotta volna. Előrebukott a padról, térdre esett, de a szemét továbbra sem vette le a felhős égboltról. Egy pillanattal később összecsuklott, és nem mozdult többet.

Ekkor éreztem először, hogy valami nagyon nincs rendben. Éles fájdalom cikázott végig az agyamon, emlékszilánkok villantak messze, valahol az elmém legeldugottabb zugában. Megmagyarázhatatlan bűntudat szorította össze a gyomrom.

Az anyuka a sokktól dermedten bámulta lánya mozdulatlan testét. A kisfiú testvére mellé guggolt, és minden tőle telhetőt megtett, hogy felébressze. Nem voltam ennyi érzelemhez szokva.

Az okostelefonos pasi rég felszívódott, és úgy tűnt, én vagyok az egyetlen felnőtt, aki tud valamit is kezdeni a helyzettel. Mindenki nagy szerencsére orvos voltam. Mindenki nagy szerencsétlenségére aznap estére kiderült, hogy az Egyesült Királyság összes orvosa sem tud semmit kezdeni a helyzettel.

Robert

– Ciguë, Ciguë, azt hiszem, rájöttem a problémánk nyitjára, mialatt… – kiáltottam, gyakorlatilag kirobbanva a vécéből. Nem tudom, más hogy van vele, de mindig a merengés nagy fehér trónján találnak meg a legjobb ötletek. Aztán persze, jön Ciguë, a tapintatosság és kedvesség mintapéldánya, és fél pillanat alatt rámutat, hogy a világmegváltó ötletem valójában bődületes nagy hülyeség. Nem gond, én nem adom fel. Egy nap majd úgyis lenyűgözöm valamivel, ha addig élek is. Már ha éppen jelen van, hogy le tudjam nyűgözni, most ugyanis megint felszívódott. Állandóan rajta kell tartani a szemem, mert gyakrabban játssza be ezt a kis eltűnő trükkjét, minthogy azt el tudnátok képzelni. Ötletem sincs, hogy miért! Ha egyedül akar lenni, én azt is megértem, csak akkor szóljon… Mindegy, nem is volt olyan világmegváltó az ötletem.

Viszont menetközben marha éhes lettem. Ha ő lemehetett ebédelni, akkor én is ugyanezt teszem. Csak bezárom a vegyszerektől és alulfinanszírozottságtól bűzlő laborunkat, aztán már hipp-hopp itt sem vagyok. Azt gondolnád, hogy elmegy tőle az étvágyam, de nem ám! Az én étvágyam rettenthetetlen. Szóval mi legyen az ebéd, pizza vagy kínai? Vagy a változatosság kedvéért valami egészséges? Na azt már nem, borzasztó volt ez a nap, és még hol a vége! Pár fonnyadt zöldség nem segít rajtam, ide zsír meg a szénhidrát kell. Amúgy is hétfő van, bármi szörnyűség megtörténhet.

Már reggel is éreztem a pusztulatot a levegőben. Oké, ha őszinte akarok lenni, a mellettem lakó hibbant öreglány hibája az egész, akinek öt (!!!) papagája van. Azok a hülye madarak meg valami perverz örömöt találnak abban, hogy a leghajmeresztőbb pillanatokban káromkodásokat ordítsanak a levegőbe.

Ma a „Itt az idő, baszod!” volt a sláger. Fél hatkor! Lefogadom, hogy az a rusnya, félszemű papagáj volt, akinek olyan hátborzongató a hangja. Igazából tök mindegy, amúgy is rémeset álmodtam, de azért elég szar egy papagáj rikoltozására kelni. Amikor felriadtam, szinte úsztam az izzadtságban, és a szívem össze-visszavert. Persze csak magamra vethetek, mert a Bibliát olvasgattam lefekvés előtt. Nem tehetek róla, gyerekkoromban ráneveltek, és azóta sem szoktam le róla. Nagyon gondolatébresztő egyébként. Éppen Jónásról olvastam, akinek azt mondá az Úr, hogy menjen Ninivébe, mert az egy bűnös város, satöbbi, satöbbi. Biztos ismeritek a sztorit.

A következő remek rémálmot ihlette Londonról:

Sötét sikátorokban sétálok, amikor gyomorforgató bűz csapja meg az orrom, amiben rögtön felismerem a bűn szagát: kiömlött sör, olcsó kölni, izzadt lepedők és frissen nyomott pénz keveredik benne. Annyira émelygek, hogy még a látásom is elhomályosul. Ki akarok szabadulni a szűk utcák útvesztőjéből, így a Temze felé veszem az irányt. Rém hülye ötlet.

A hanyatló nap fénye vörösre festi a vizet, ami tele van vonagló fekete figurákkal: patkányok vagy emberek, nem tudnám megmondani. Elmosódott alakjuk csak úgy ömlik ki a pokol szájából. Tisztára, mint egy Bosch festmény. Hirtelen egy hideg, csontos kéz ragadja meg a vállam. Majdnem összevizelem magam ijedtemben. Megfodulok. Egy rongyokba öltözött, hórihorgas alakkal találom szembe magam. Hosszú, gondozatlan szakálla a melléig ér. Az alak csak bámul rám az üres szemeivel, aztán kinyitja majdnem teljesen fogatlan száját, és a képembe ordítja, hogy:

„Itt az idő, baszod!”

Bosch: Descent into Hell

Az a hülye papagáj! Egy nap még komolyan megfojtom! Olyan gyorsan zakatolt a szívem, hogy tudtam, esélyem sincs visszaaludni. Csináltam magamnak egy teát, és jógáztam egyet.  Már a levezető meditációnál (= szendergésnél) tartottam, de abban a pillanatban, amikor végre megtaláltam az utat a tudatalattimhoz, az az erőszakos barom (azaz a felső szomszéd), aki amellett, hogy egy részeg disznó, még a feleségét is veri, elkezdett ordítozni.

Itt szakadt el a cérna. Felvetettem a legelrettentőbb pulóverem, szó szerint kirúgtam a bejárati ajtóm, és átrobogtam hozzájuk, majd két ököllel dörömbölni kezdtem az ajtón.

 Azt tudnotok kell, hogy nagyon nyugodt, chill srác vagyok, de ha valaki az édes álmom fenyegeti, akkor eldurran az agyam.

Végre ez az emberszabású kinyitotta az ajtót, (azzal, hogy emberszabásúnak hívom, vérig sértem az összes gorillát és csimpánzt…) és csak bámult rám azzal az ostoba ábrázatával.

– Na, idefigyelj, te idióta! Éppen sikerült újra elaludnom kicsit, de mindent elrontottál az ordítozásoddal! Hagyd békén azt a szegény asszonyt, vagy legközelebb, esküszöm, kihívom a rendőrséget! A börtön tele van még nálad is nagyobb melákokkal. Tutira imádni fogják a segged, amit most csak azért nem rúgok szét, mert KIBASZOTTUL KEDVES VAGYOK, ÉS GYAKORLOM A MEGBOCSÁTÁST! Most pedig fog be azt a nagy szád, és menj a francba!

Ezt mind egy levegővel daráltam le a szomszéd bamba arcába. Csak bámult rám. Szinte láttam, ahogy agyának apró fogaskerekei mozgásba lendülnek, és próbálja felfogni, hogy mit is vágtam az arcába. Szerencsére, az én agyam gyorsabban pörgött, mint az övé. Rá kellett jönnöm, hogy igaz a mondás: a harag valóban nem jó tanácsadó.

Az a helyzet ugyanis, hogy a pasas másfél fejjel magasabb és kb. ötven kilóval nehezebb volt, mint én. Arról nem is beszélve, hogy jógán kívül nem sportolok mást, és anno még a húgom is mindig legyűrt birkózásban. Esélyem tehát a nullához konvergált.

Gondolom ti is érzitek, hogy irdatlan bődületes hülyeséget követtem el. Amit ezután tettem, az még kevésbé volt hősies. Megragadtam a kilincset, jól az arcába csaptam a saját ajtaját, aztán Flashnél gyorsabban a lakásomba iszkoltam. Bezártam mind a négy lakatot, és egy kis szekrényt is az ajtó elé húztam, biztos, ami tuti alapon. Pár pillanat múlva már dörömbölt is az ajtón, olyan válogatott káromkodásokat a fejemhez vágva, amit most nem ismételnék meg.

Legalább velem ordibált és nem a szegény feleségével. Szerencsére a tűzlépcső pont az ablakon alatt volt, szóval munkába menet ezen a gyáváknak fenntartott kijáratán távoztam.

Remélem, megbocsátjátok a hosszú kitérőt, de így már talán értitek, miért vágytam valami bűnösen zsírosra. Végül a fish and chips mellett döntöttem, mert az angol gyorskajásokat is támogatni kell néha. A labor mellett volt egy olcsó kajálda, de amikor odaértem, mindenki nagyon ki volt akadva, mert állítólag a szomszédos boltban meghalt valaki. Sokkal többet nem tudtam meg, mert szegény eladó az idegösszeomlás szélén táncolt. Öröm az ürömben, hogy nem figyelt oda, amikor a krumplit mérte, így extra nagy adagot kaptam.

A levegőben furcsa pánik sistergett, mintha vihar készülődne. Nem szép dolog, de úgy döntöttem, ennyi pont elég volt ebből a napból, és hazafelé vettem az irányt. A sült krumplitól erőre kaptam, és hihetetlen sebességgel kaptattam felfelé a tűzlépcsőn. Éppen teát készítettem, amikor halk motozást hallottam az ajtóm felől.

– Robert, kérlek, nyisd ki, Mary vagyok.

Annak a nagyra nőtt idiótának a szegény felesége. Édes istenem, remélem, nem rajta vezette le a feszültséget. Basszus. Iszonyatos bűntudat tört rám. Hülye voltam, na meg gyáva. Bele telt egy kis időbe, amíg eltoltam a szekrényt, meg kinyitogattam az összes zárat, de végül csak sikerült kinyitnom az ajtót, és megpillantottam Mary-t. Sápadtnak tűnt, a szeme vöröslött a sírástól.

– Mary, iszonyatosan sajnálom, nem kellett volna felhergelnek. Remélem, nem bántott.

Mary zokogni kezdett, amitől még nagyobb idiótának éreztem magam, ha ez egyáltalán lehetséges.

– Annyira sajnálom, ígérem, soha többet nem bosszantom fel.

Felnézett rám, a szeméből sütött a kétségbeesés, és megrázta a fejét.

– Ha akarnád, sem tudnád, Robert. Meghalt.

Folytatás következik

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.