Novella: A mesebeli boszorkány

A vén boszorkány szinte a nyakán érezte a boszorkányüldözők mérges fújtatását. A nehéz vasalt csizmák alatt keservesen nyikorgott a tornác, a nyilak már türelmetlenül remegtek a tegezeikben. A boszorkány a narancssárga lángokba révedt, és komolyan fontolóra vette, hogy feladja a menekülést. A parázsló fahasáb lassan feketévé fonnyadt, a tűz fogai arany rúnákat haraptak belé.

Love Potion by Evelyn de Morgan

Ő is ilyen lehetne a máglyán, végre megpihentetne. A hideg szíve felmelegedne, a lelke pedig felszállhatna a füsttel. De ez mind ostoba ábránd volt csupán. Tudta jól, a sorsa elől nem futhat el, és már bujkálni sem bujkálhatott sokáig.

Halálos csendben kellett volna maradnia, mégis keserű nevetés bugyogott elő a torkából. Furcsa mód nem egy öreg banya reszelős kacagása hallatszott, hanem egy fiatal lány ezüstös kuncogása. Egy régi emlékből tört újra elő, egy levendula illatú nyári délutánról, amikor a boszorka még csak tanonc volt, és a könyvtár labirintusában bolyongott. Soha életében nem érezte még magát olyan boldognak. A mahagóni és régi pergamenek illata, a csodálatos festmények mind elvarázsolták. A suttogó könyvek nagy tettekről, sötét titkokról és a halhatatlanság ígéretéről beszéltek. Hekaté akkor még naiv volt, egy tizenhét éves fruska csupán. Végigsimított a könyvek bársonyos gerincén, és elmerengett az aranybetűs címeken.  Keresett valamit, követte a fülébe suttogó édes hangokat.

– Jöjj, drága Hekaté, mi felfedjük előtted az élet titkát és jövőd folyását.

A könyvtár legtávolabbi sarkában talált rá a könyvre. Egyedül gubbasztott egy polcon, és a címlapon az arany betűk “Az Igaz testvérek borongós meséit” hirdették. Hekaté leült, hátát a könyvespolcnak támasztotta, és olvasni kezdett. Már az első lapozásnál heves sustorgás támadt mögötte.

A hangok arra kérték, meneküljön, amíg még teheti. De Hekaté kinevette őket, hiszen még senkinek nem ártott meg egy kis olvasás. A történet rabul ejtette. Egy gyönyörű hercegnőről szólt, akinek a bőre fehér volt, mint a hó. Az ajka pedig vörös, mint a vér, ha ujjad rokka sebzi meg, vagy mint egy lány köpenye, ki ropogós kenyeret és fehérbort visz a nagymamájának, és észre sem veszi a fák közül ráleselkedő veszélyt.

 A szavak és a mondatok Hekatéért nyúltak, és köré tekeredtek, mint a csipkerózsa indái vagy a toronybazárt lány napsárga haja. A fiatal boszorka szíve hevesen vert, mert érezte, hogy a lelke ott van a történetekben. Hercegnő lesz, aki a hamuból felemelkedve üvegruhát és csipkecipőt hord majd, vagy az első ébresztő csókra vár, hogy herceg párja mellett uralhassa a birodalmát. A könyvek a háta mögött már sikítottak.

Hekaté nem hallotta őket, mert elvarázsolta a sellők éneke. Nem tudta mennyi idő telt el, mire az utolsó oldalhoz ért. Ott egy neki címzett levelet talált, ami a sorsáról beszélt, melyet a könyv elolvasásával végleg megpecsételt. Menekülni próbált, de a mesék indái rátekeredtek a csuklójára, a bokájára és a nyakára. A boldogság és királyi esküvő ígéretével csapdába csalták.

– Semmit sem ígértünk neked, ostoba boszorka. Azt mondtuk csupán, kapsz egy szerepet a meséinkben. Azt meg is kapod. Se többet, se kevesebbet – suttogták az oldalak.

Hekaté egy vízfesték kastély előtt találta magát fekete menyasszonyi ruhában, az öreg király májfoltos kezét szorongatva. Érezte, ahogy ég a gyűlölet a király anyátlan lányának szemében. Hekaté szeretni akarta a kislányt, de a szavait a szájába tömték, és a mozdulatait madzagon rángatták. Megpróbálta megmérgezni a lányt, de elbukott.

A boszorkányüldözők már a nyomában voltak. Épp mielőtt az első nyíl elérte volna, Hekaté belebújt a varázskönyvbe. Egyszerre volt kívül és belül a könyvön, álmok és illúziók határán egyensúlyozott.

Mikor kinyitotta a szemét fényes ezüst bundát viselt, és egy gyantaillatú fenyőerdőben élt. Boszorkány volt és farkas. A fák között ólálkodott, leste a lány és a nagyanyja minden mozdulatát. Kedvelni akarta az idős hölgyet, mert a saját nagymamájára emlékeztette, akit soha nem fog viszontlátni. De az éhség tépte a száját, és a mozdulatait ösztönök rángatták. Megpróbálta szétmarcangolni őket, de elbukott.

A vadász a folyóba dobta a boszorkányt, de Hekaténak sikerült kinyitna a könyvet, mielőtt a víz elárasztotta volna a tüdejét. Mély levegőt vett, az orra megtelt a mézeskalács fűszeres illatával és a vattacukor ragadós édességével. Egy kisfiút és egy kislányt látott bolyongani az erdőben. Szeretni akarta őket, mert ők is elvesztették a hazafelé vezető utat, mint ő. De a szavait kisütötték neki, és a mozdulatait ősi receptek szerint keverték. Megpróbálta megölni a gyerekeket az édességével, de megszöktek, a boszorkányüldözők pedig a nyomában voltak. Már a lakattal zörögtek. Nem maradt vesztegetni való ideje. Meg volt írva, hogy be kell másznia a könyvbe, hogy újra és újra eljátssza a rászabott szerepeket. A lakat a földre zuhant és az ajtó nagy robajjal kitárult. A boszorkány utolsó üzenetét olvasztott csokoládéval írta a padlóra mielőtt belevetette magát a lapok közé.

A boszorkányüldözők vezetője felajzott íjjal a kezében lépett a szobába. A vén banyát sehol sem látta, csak egy édesen illatozó üzenet díszelgett a padlón: Égesd el a könyvet!

 Egy régesrégi kötet hevert a padlón, a boszorkány kódexe, gondolta a vadász. Ám amikor a borítóra nézett egy gyönyörű éjfélfekete hajú lányt látott, aki hátát a könyvespolcnak vetve olvasott, és a szavak mágikus érintése hálót font köré.

– Ez csodálatos – sóhajtotta a vadász. – Persze, hogy az a szánalmas vén banya el akarja pusztítani. Nem bírja a szépségnek még a látványát sem. Miért pusztítanám el? Nem. Hazaviszem a lányomnak, az én kis hercegnőmnek, hiszen csak egy könyvet kért vásárfiának. És különben is, még senkinek nem ártott meg egy kis olvasás.

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.