Novellavariácók képre 2.

Picit megkésve, de érkezik az eheti novella. Gabi remek kis történetét itt  találhatjátok. Olvassátok szeretettel, és nyugodtan mondjátok el, mit gondoltok 🙂

Lélek fa

Amikor megszülettem, apám és anyám régi szokáshoz híven fát ültettek a Lelkek Ligetében. Ez a fa a testvérem lett, a védelmezőm, a lelkem túlvilági horgonya. A népem úgy tartotta, hogy amíg a testvér fánk él és jó egészségnek örvend, minket se érhet baj, még a halálunk után sem.

Anyám hihetetlenül örült az érkezésemnek, mert túl volt élete virágán, és már három bátyámat temette. Nagy harcosok voltak, és a csatamezőn estek el, de ez a törött anyai szívet nem vigasztalta. Mindent megtett volna, hogy engem biztonságban tudjon. Kincsnek gondolt, akit az istenek küldtek, vigasztalásul a sok szenvedésért. Egyik éjszaka, amikor apám az oldalára fordulva horkolt, anyám macskaléptekkel kiosont a házból. Engem egy kendőben a hátára kötött, hogy sírásommal nehogy felébresszem apámat. A sötét erdő mélyére merészkedtünk, ahol egy düledező kunyhóban élt remeteként a falu druidája. Nem sokan hittek már az erejében, legtöbben el is felejtették, hogy létezik. Anyám azonban emlékezett, mert gyerekkorában a vén gyógyító ragadta ki a halál torkából.

Most is egy életért jött könyörögni. Az enyémért. Sejtette, hogy a druida ismeri a halhatatlanság titkát, hiszen már harminc évvel ezelőtt is vénséges vén volt. Az öreg először tagadott, és hallani sem akart a dologról, de aztán a könnyek és könyörgések megenyhítették a szívét.

„A halhatatlanság nem létezik,” mondta a tűzbe bámulva. A kunyhónak enyészet és gyógynövény szaga volt. „ De a halált ki lehet cselezni ideig-óráig, talán örökre.” A fiad sorsát a legerősebb oldással a lélek fájához kötöm, amíg a fa jó egészségnek örvend, a fiú megkerülheti a halált. Figyeljetek oda hát a tölgyre, gondozzátok, itassátok áldozati vérrel, és kapu lesz a vég elől.”

Anyámat nem győzte meg, de tudta, ennél többre úgysem számíthat. Én nőttem, nődögéltem, a ritka béke időszakában váltam férfivé, ahol a kardot mindenki kapára és ásóra cserélte. A szüleim halálukig gondozták a lélek fámat, anyám utolsó szavaival a lelkemre kötötte, hogy én is így fogok tenni. Megtartottam a szavam. Jó életem volt. Soha nem jutott nekem túl sok, de túl kevés se. A családomat felneveltem, a szüleim emlékét gondoztam, áldoztam az ősök szellemének, amikor illett.

De minden történet véget ér egyszer. Az apró csecsemőből, férfi majd aggastyán lettem. Láttam, ahogy a népem vérszomjas harcosokból szorgos földművesekké szelídült. Aztán egy nap úgy éreztem, hogy közeleg a vég. A szívem egyre lassabban zakatolt, a levegő sípolva tört elő a tüdőmből. Utolsó erőmmel a lélek fámhoz mentem, búcsút akartam inteni, és megkérni, hogy vigyázzon rám a túlvilágon is.

Amikor a Ligetbe értem, vihar támadt. Az ég sötétlilába fordult, a levegőben titkok illata terjengett. A fámhoz érve még nagyobb meglepetés várt. A törzsén, ahol azelőtt egy harkály odúja volt, most egy barlangnyílásszerű mélyedés tátongott. Furcsa, kékes fény áradt belőle, ami egyszerre töltött el félelemmel és kíváncsisággal. Éreztem, hogyha a felfedező ösztönöm követem, nincs visszatérés.

Nem volt veszteni valóm, ezért befurakodtam az eső szagú kéregbe. Mintha egy szűk folyosón találtam volna magam, aminek a fala rám borult. Aztán már nem is fa volt, hanem élő, lüktető szövet. A szívem hevesen zakatolt, ki akartam hátrálni, de az anyag körém zárult, nem volt visszaút. Sok szorongás, furakodás és küszködés után úgy tűnt lassan az alagút végére érek. „Ez lenne hát a halál?” gondoltam, mielőtt a szememet megcsapta a fény. Felüvöltöttem.

„Gratulálok, erős kisfiú,” mondta a bába.  Anyám magához szorított, ugyanolyan volt az illata, mint amilyenre emlékeztem. Minden kezdődött előről.

 

One thought on “Novellavariácók képre 2.”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.