Vers – evolúció
Mivel az előző laptopom sajnálatos módon eltávozott az örök merevlemez -vadászmezőkre, és a minionjaim csapata új taggal gazdagodott, (becses neve: Mr. Barry C. Lawrence, mert én mindennek nevet adok), kénytelen voltam szembenézni a múltammal, és egyesíteni a zenés, írós, fényképes mappáimat. Eközben megbizonyosodtam arról, hogy már tizennégy évesen is kicsit őrült voltam, illetve, hogy jó régóta írok már (van egy írósmappám, aminek a neve „Floppyról lementve volt. Gondoltam, most elétek tárom fejlődéstörténetem egy darabját, nem szégyellve a régebbi, kissé butuskább darabokat sem.
2004
Ebben a csodás évben kezdtem meg tanulmányaimat a Szerb Antal Gimnáziumban (<3), és kezdtem komolyabban írogatni. A Ballada születésének körülményeire úgy emlékszem, ahogy az első gyermekéére emlékszik az ember. Villiont és az ő balladáit vettük órán, mire egyik osztálytársam megjegyezte „hű, jó nehéz lehetett ilyet írni.” Mire a tanárnő azt mondta, ha valaki ír egy villioni balladát, kap egy ötöst. Szerintem nem gondolta komolyan. Én viszont igen. A verset amúgy nagy részt a Green Day Boulevard of Broken Dreams című dala ihlette, akkor tájt sok ilyen fél fordítás – fél saját vers hibridem volt.
Magányos úton
Egyedül vagyok mióta.
Magányos úton sétálok,
itt vagyok én regóta.
Néha társaságra vágyom,
de a városban nem találom.
Felettem szürke az ég,
de én napsütésre várok.
S lábam már magától lép.
Elfeledett mar az óra,
az időből nem sokat látok.
Letérni nem tudok róla,
Csak ezen az úton járok.
Mellettem elhagyott álmok,
nem tud róluk senki rég.
Én saját álmokra vágyok.
lábam már magától lép.
Fáradtan és kínlódva
A saját utamon járok.
Néha, mint egy madárfióka
Nagyok után félve szállok.
Inkább saját lábamra állok.
Nem látszik az útról a vég.
Saját érzelmekre várok,
S lábam már magától lép.
Ajánlás
Akikkel egy úton járok,
Bar egymást nem láttuk meg.
A barátaimra várok.
S lábunk egyszerre lép.
A következő vers első (igazából másfeledik) kapcsolatom emléke, egyike az „utállak, mert nem szeretsz” verseknek, amik sűrűn pettyezték kamaszkorom korai éveit.
Pipacs
Kicsi pipacs, de szép voltál,
megláttalak a fű között.
Nyári estén lángra gyújtottál
belém vágyakozás költözött.
Álltam, s néztelek csendben,
te bólogattál mosolyogva.
Leszakított akkor kezem
s boldogan tettelek asztalomra.
Azt hittem ez örökké tart,
én dolgoztam te csak ott voltál.
Hervadozol! Alig volt pár nap…
Kicsi pipacs te becsaptál!
Ennyi volt. Eldobtalak hát
és többé nem gondolok rád
2005
2015-ben hátrahagytam a Green Dayt, és inkább Guns&Roses számokat hallgattam, illetve kissé depressziós, emós, passzív-agresszívbe fordultam át. ( Ezt szerintem a külvilág nem tudta, de nem is baj)
Novemberi eső
Álltunk a novemberi esőben, te és én
És tudtuk, amikor átöleltelek,
hogy semmi sem tart örökké,
se ez a hűvös eső, se a szerelem.
Amikor a szemembe néztél, már tudtam,
hogy most egyedül kell lennem,
mert sokára múlik el a fájdalmam,
és az élet ilyen kegyetlen.
Eső csorog az arcomon
vagy talán mégsem az?
A könnyeimmel harcolok,
mert tudom, hogy mindennek vége van.
Néha mindenki egyedül akar lenni,
egyedül szenvedni, egyedül feledni.
(Guns&Roses: November Rain)
A halál angyala
Rohadás szagát hozza a szél,
Tán a szomszédos temetőből kél?
Hát nem. Iskolákból és kocsmákból.
S a mellettünk nyílt pokol torkából.
Isten már csak benned bízhatott, a fiában
Te el is jöttél, de minden hiába…
Most eljöttem én. A halál angyala.
Ki megérdemli, elviszem haza
Egyik kezemben kard, a másik üres
Ki jó volt, még velem jöhet …
Többiek meg itt maradnak.
S egytől-egyig szörnyet halnak.
Hogy sajnálom-e őket? Nem.
Can’t Stop loving you…
Szeretlek, mert nem zavar, hogy jobb vagyok nálad
Csak kár hogy mindig befogod a számat.
Szép vagy csak fejed kicsit furán tartod
s így hiába kémlelem gyönyörű arcod.
Szeretlek, mint sas a patkányt,
mint diszkalkuliás a hatványt!
És jól tudod, hogy még mindig imádlak
Éjjel-nappal csak téged kívánlak…
Jah, a föld alá, leginkább.
2006
2006-ra kissé lenyugodtam, és már majdnem azzá a kezes báránnyá váltam, amiként ismer a történelem 😀
Esti sóhaj
Én csak egy hang vagyok gitárod húrján,
és te csak egy sor a versemben,
de talán majd egy távoli órán,
majd kéz leszel kezemben.
Nem szeretnék most tőled mást,
csak fejem rád hajtani,
meg egy csöppnyi vigasztalást,
s szíved fülem alatt hallani.
Hajadon megcsillan az esti fény,
rá válaszként visszhangzik
fáradt lelkemben a remény.
Körülöttünk mindenki alszik,
mi ülünk a sötétben és várunk,
míg elalszik bennünk közös kis világunk.
2007
Esti kérdéseim
Ki volt az út, s ki a lépcső?
Ha te vagy a cél, akkor miért kell ő?
Ha te állomás vagy, de ő a végső…
vagy te az utolsó és ő az első?
Ha a folyó a fontos, és nem a réve,
akkor ő a forrás, és te vagy a vége?
Vagy ő a virág, de te vagy a mag,
ő a béke, miután te vagy a harag?
Azért vagy, hogy a szemedben lássam őt,
te vagy az idő az utolsó vonat előtt?
és ha ő volt a vonat ami hozzád hozott?
Mindegy a füstje így is megkormozott…
Az útvesztőben magányosan járok,
elgondolkozva néha meg-megállok.
Ez a kijárt , vagy talán pont itt jöttem be,
vagy csak járok vakon körbe-körbe?
Alkonyat
Tűzcsóva zuhant át az égen,
vörösre festve az alkonyatot,
trónjától megfosztott Isten,
mondott így búcsúszózatot.
Őrülten hagyta ott a templomot,
a szív-papnő, ki néked áldozott.
Utolsó híved tegnap kárhozott,
még látom, hogy pogányul nevet,
halál tusáján áldva átkozott!
De végül meghalt, és elfeledé neved…
A szív-papnő himnusza
Akit imádtam, az nem te voltál,
régi álmaim kopott vándora.
Tested, lelked csupán az oltár,
melyen szívem a Versnek áldozott.
Nevedet őrzi száz néma zsoltár,
de rajtad immár, én csak nevetek.
Mondd, hát hiányzik a szemem,
mi szürkeségednek fényes mázt adott?
Mond hát kéne most kezem,
mi nyakadba aranyat rakott?
Térdre kényszerít, majdan a nevem,
mi egykor szentté avatott!
2008
2008-ra némiképp benőtt a fejem lágya, és eljutottam arra a pontra, hogy az érzéseimet és vágyaimat valami kevésbé egyértelmű formába szublimáljam, így születtek például a városos szerelmes versek.
Bécs
Mindig is pislákoltál bennem,
lelkem oltárán, piros lángú mécsem,
álmaim városa fehér hangú Bécsem!
Előbb vagy utóbb hozzád kellett mennem.
Megláttalak, s azóta szeretlek,
mert te vagy a történelem maga,
ódon szobrok, és szenvedések szaga,
ez vagy te, máshol hiába kereslek.
Elvesztem benned. Észre se vetted,
beléd olvadtam részeddé váltam,
szíved márvány labirintusában,
lelked helyett én lettem a lelked.
No hát, és hová lettek az azóta letűnt évek? 😀 Egyébként édes nosztalgiára fakasztott a November Rain említése 🙂
Hát lesz majd 2008-2015 rész is egyszer. Én is nagyon szeretttem, jókat szenvedtem rajta.:D
No, hát akkor várom majd a folytatást 🙂 biztos abban is lesznek gyöngyszemek 😉