Juhé, pár nap híján időben sikerült posztolni 🙂 A szeptemberrel már reméljük, nem lesz gond. Úgy tűnik továbbra is maradok a tengeres témánál, de ezek az augusztus végi bretagne-i nyaralások mindig ezt hozzák ki belőlem. Gabi novelláját itt olvashatjátok.

A kérdésünk az volt: mit mondana augusztus, ha beszélni tudna?

Nyárvég

Alkonyodik, pedig még alig múlt nyolc óra. A júliusi hosszú éjszakák sajnos már csak rohamosan halványuló emlékek, ahogy a cirógató napsütés is. Meztelen talpam a hideg homokba fúrom, érzem lábujjam alatt a törött kagylóhéjakat és a sikamlós hínárt, a dagály maradványait. A tenger visszahúzódott a parti sziklák mögé, onnan figyel bizalmatlanul. A szél hideg és sós, és már bánom, hogy nem hoztam legalább egy kardigánt. Nyári könnyelműség. Pedig az ősz már itt tobzódik a küszöbön, egyszerre izgatottan és vonakodóan, mint kisdiák az első iskolai napon. A napfény már aranyszínűbe fordul, egy hónapja még vakító fehéren villogott, mint egy diszkógömb vagy a meleg partok kristályos homokja. A naptej és fagylaltillat egyre távolabb sodródik, jön helyette a frissen mosott pamut puhasága és a bor zamata. Nincs már nyár, de még nincs ősz sem, és én itt ragadtam a végnapok alkonyzónájában.

Leülök a legkevésbé vizes sziklára, és bámulom a végtelen tengert. Egy fuvallat a hajamba kap, és kiold egy tincset, szürkén lobog a szemem előtt. Minden évvel egyre több a hajamban a fehér, az idő kiégeti belőle a színt, pusztítása után nem marad más csak az élettelen szürkeség.

Elszaladt tőlem a fiatalság, elillant, mint a hullámok hátán táncoló napfény, de a vég is messze még, a kettő közt pedig itt vagyok én és ez az elhagyatott, szürkületben fürdő part.