Calendar Tales: December

Gabitól inspirálódva én is a decemberi novellát írom meg előbb,  a dologba belejátszik, hogy végre meghallgattam Taylor Swifttől a Christmas Tree Farmot (szintén Gabinak köszönhető a felfedezés) és bumm instant karácsonyi hangulat. Én is karakternovellát írtam, (Gabiét itt olvashatjátok) méghozzá a Dreamless (Álmatlan) című regényemhez, amin szeptember óta dolgozom, (kivéve a novemberi periódust, amikor egy új regényt írtam), és ha nem esik a fejemre egy meteor, akkor év végére elérem az 50 000 szót!

Még soha nem írtam ezekről a szereplőkről magyarul, meglátjuk, hogy sül el, mennyire érthető/élvezhető így a beavatatlan olvasóknak.

A decemberi kérdés az volt, hogy kivel találkoznánk szívesen újra. A karaktereim sajnos soha nem ünnepelhettek így együtt, mert

de gondoltam sok viszontagság után ennyi jár nekik ( és nekem.)

Karácsonyi álom

Alistair arra ébredt, hogy figyelik. Még a csukott szemhéján át is érezte a rajta függő tekintetet. A rezidens szellemalak tért volna vissza, hogy karácsony alkalmából dickensi módra kísértse egy kicsit?

Ahhoz, hogy megtudja a választ muszáj volt kinyitnia a szemét. Mély levegőt vett hát, és felnézett.

– Na végre! – csapta össze elégedetten a tenyerét Frances. – Már vagy tíz perce szuggerállak.

– Egyszerűbb módja is van az ember felkeltésének – morogta Alistair, miközben a szemét dörzsölgette – amik nem hozzák az emberre a frászt.

– Abban hol az élvezet? – kérdezte Frances a haját igazgatva. Alistair most vette csak észre, hogy a háziasszonya mézszőke fürtjei közt magyal és fagyöngyágak lapultak bonyolult fonatokba ágyazva. Már épp meg akarta dicsérni, amikor Frances lerántotta róla a paplant.

– Gyerünk, gyerünk hétalvó, sok még a dolgunk!

A fiú kétségbeesetten kapott a takaró után, amit Frances győzelmi zászlóként lóbált.

– Jobb szerettem, amikor a lépcső aljáról kiabálva fenyegettél – sóhajtotta Alistair, és kimászott az ágyból, majd várakozóan Francesra nézett.

– Mi az? – kérdezte Frances, aki a paplant palásként a nyaka köré kanyarítva vonult fel s alá a szobában.

– Szeretnék felöltözni – mondta Alistair jelentőségteljesen.

– Csak nyugodtan – válaszolta Frances, cseppet sem zavartatva magát.

Alistair megköszörülte a torkát.

– Á, hogy zavarok? – kérdezte Frances ártatlanul rebegtetve a szempilláját. – Pedig hidd el, nem tudnál olyat mutatni, amit ne láttam volna! De ha már öltözködésnél tartunk, tessék!

Egy barna papírba bugyolált csomagot dobott Alistair ágyára.

– Mi ez?

– Megelőlegezett karácsonyi ajándék – válaszolta Frances, aztán türelmetlenül toppantott. – Na, mire vársz, bontsd ki gyorsan!

Alistair meghatottam nézett a háziasszonyára:

– Én… – egy pillanatra elakadt a szava. – Évek óta nem kaptam ajándékot.

– Majd akkor hálálkodj, ha kibontottad. Ne számíts nagy dologra, én csináltam, első próbálkozás – mondta Frances szerényen, de Alistair kihallotta a hangjában az izgatottságot.

Alistair feltépte a csomagolást, és egy szőrösnek tűnő, sötétzöld dolog hullott az ölébe. Érdeklődve emelte a szeméhez, és lassan egy ormótlan pulóver elnagyolt körvonalait ismerte fel benne.

Nem volt egy elegáns darab, de a gyapjú melegen simult az ujja alá, és csillagánizs és fahéj otthonos illatát árasztotta.

Alistiar meghatottan ölelte magához, és az arcát a puha, télies illatú pulóverbe fúrta.

– A Goblin Marketen szereztem a szabásmintát. Az eladó szerint száz év múlva mindenki ilyenbe fog járni karácsonykor. Mondjuk, nehezen tudom elképzelni, de mellékállásban jósnő is volt a szentem, szóval sose lehet tudni.

Alistair csillogó szeme megtelt hálával és meghatottsággal. Bár próbálta álcázni, Frances is elérzékenyült, úgyhogy köhintett egyet.

– Lent várlak, van öt perced – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.

Francesból kibuggyant a nevetés, amikor a fiú megjelent a lépcső tetején a szokásos kopottasan elegáns öltözékén büszkén viselve a formátlan pulóvert, de elszomorodott, amikor a lépcső aljára ért.

– Frances, rémesen sajnálom, de én nem készültem ajándékkal.

A nő könnyedén vállat vont.

– Már az ajándék, hogy felvetted ezt a borzalmat. Ne emészd magad, azért kaptad, mert boldoggá tett, amíg készítettem. Végig a bambán meglepett, elérzékenyült arcod lebegett a szemem előtt – tette hozzá.

Az ajtón hármat kopogtattak. Alistair felkapta a fejét, ritkán érkezett látogató az épületnek erről az oldalról. Frances már az ajtó felé szökellt. – Biztos a Mikulás! – kiáltotta vissza.

Az ajtóban Nail hosszú kabátos alakja sötétlett vállán egy apró fenyőfával.

– Miért van Alistairen egy zsák? – fordult Franceshez. A hangja bársonyos volt, és bujkált benne valami lusta és fensőbbséges. Így beszélnének a macskák, ha emberi nyelven szólnának, jutott Alisternek mindig eszébe. Frances válaszra sem méltatta a dolgot, csak egy megsemmisítő pillantást küldött Nail felé.

– Ti honnan ismeritek egymást? – csodálkozott Alistair, ahogy csatlakozott hozzájuk az ajtóban.

– Az maradjon a felnőttek titka – válaszolt Frances Nail bólogatásától kísérve.

– Kész vagytok? – kérdezte Nail.

– Egy pillanat – mondta Frances, és eltűnt a konyhában, majd papírzacskókkal megrakodva tért vissza. Nail a semmibe révedt, míg Alistair a vállán lévő fácskát mustrálgatta.

– Mehetünk! – jelentette ki Frances – A fuvarunk is mindjárt itt lesz – tette hozzá a titánium órájára pillantva. Amint kimondta, egy sötét fiáker gördült be az utcába, amit két csillogó, ezüst ló húzott. Csavarjaik és a mozdulataikat hajtó óramű ritmusosan ketyegett, nyakunkban számtalan száncsengő csilingelt.

A bakon ülő vonástalan arcú gépinas kalapjának emelésével üdvözölte őket. A fiáker ajtaja kitárult, és ruganyos mozdulattal egy elegáns, sötéthajú férfi ugrott ki belőle. Sötétbordó bársonyfelöltőt viselt, és aranyszálakkal hímzett pezsgőszín mellényt.

A királynő tanácsadója, a híres utazó, feltaláló Vambery maga is csatlakozott hozzájuk.

Udvariasan üdvözölte a társaságot, de szeme rögtön Francesre vándorolt.

– Fagyöngy alatt állok – mutatott szemrebbenés nélkül a haját díszítő bogyókra.

– A hagyományokat pedig tisztelni kell – jegyezte meg Vambery, és hosszú, már-már erkölcssértő csókba vonta Francest, miközben Nail és Alistair nagyot sóhajtva elfordultak, és inkább az óramű lovakat vizsgálgatták.

– Indulhatunk – hallották Frances kissé elfúlt hangon a heves üdvözlés után.

Alistair szóra nyitotta a száját, de a háziasszonya feltartott keze elhallgatatta.

– Felesleges megkérdezned, hová megyünk. Meglepetés.

A fiáker kellemes melege és andalító szegfűszeg illata, a lovak patájának ritmusos kopogása könnyed bódultságba ringatta Alistairt, és csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor Frances megbökte az oldalát.

– Megjöttünk! – jelentette be, és már mászott is ki a kocsiból. Egy vöröstéglás, szűk sikátorba érkeztek, és Frances fürgén lépkedett egy sötétlő pincehelység ajtaja felé.

Alistair gyanakvóan nézett körbe, de Nail megveregette a vállát.

– Ne aggódj, jól fogod érezni magad.

Aztán ő is eltűnt a tátongó ajtóban.

Alistair nagy levegőt vett, és követte. Legnagyobb meglepetésére rogyadozó lebuj helyett egy meleg fényben úszó, sötétfával burkolt helyiségben találta magát. A gerendákat dús örökzöldek díszítették, a levegőben fűszeres bor illata terjengett, és a kandalló körül egy hosszú szakállú öreg mesélt egy csoport utcagyereknek, akik közt rakoncátlan vörös fürtjeiről Alistair rögtön felismerte Olivert a környékükön újságot áruló rikkancsot.

A vendéglőt három meglehetősen csúnya nővér vezette: Patch, az egyik szemén fekte szemkötőt viselő jövendőmondó, Pitch az európai operaházak sötét csalogánya, és Punch, akinek senki sem érhetett a nyomába, ha boxról vagy koktélokról volt szó.

– Nail, azt hittük már sosem érsz ide! – kapta izmos karjába a férfit Punch. – Én persze pontosan tudtam, mikor jöttök, csak ennek a kettőnek petárda van a hátsójában, mert már alig várják, hogy neki kezdjenek az ünnepi ebédnek – jegyezte meg Patch, ahogy cuppanós csókot nyomott Nail orcájára.

– A keresztanyáim – magyarázta a döbbent Alistairnek, aki még mindig csak a fejét kapkodta.

– Figyelem! – rikkantotta Pitch, és a hangjától megremegtek a pulton a poharak. – Mindenki fáradjon a Kékszakáll-terembe, hogy nyugodtan ünnepelhessünk.

A bejárati ajtóhoz lépett, kifüggesztette a „zárva” feliratot, és kulcsra zárta az ajtót.

– Így ni, már senki sem fog zavarni!

Alistairt ugyan kissé megrémítette, hogy egy nála kétszer nagyobb, mérsékelten bizalomgerjesztő nőszemély épp most zárta rá az ajtót, de Nail kisimult arcát látva megnyugodott.

Egy pillanatra furcsa érzés lett úrrá rajta, mintha a tárgyak körvonala elmosódott volna, a világ egy másodpercre elvesztette a szilárdságát. Amikor megdörzsölte a szemét, minden újra valóságosnak tűnt. Követte hát a többieket a Kékszakáll-terembe, ahol már ott ragyogott feldíszítve a fenyő, amivel Nail érkezett. Mellette Vambery óramű-énekesekből álló kórusa félig elfeledett karácsonyi dalokat dúdolt éteri géphangjukon.

A hatalmas tölgyfa asztalt egy mandarinból és almából faragott szán díszítette, ami a gyümölcsrendezésnek olyan magas fokú mesterműve volt, hogy csak egyetlen embert ismert, aki ilyenre képes. Illetve hát képes volt, múlt időben. Az Oscar, akit ismertek és szerettek, nem volt többé, finom lelkét a világ sáros katonai bakancsként tiporta darabokra. Alistair szíve elnehezedett, amikor mindenki kedvenc zöldségesére gondolt, és arra, hogy az életét most egy elmegyógyintézetnél is rosszabb helyen tölti.

– Hát itt van az én kedvenc skót burgonyavirágom! – hallotta meg az összetéveszthetetlenül vidám hangot a háta mögött. Alistair, és amint megpördült, ott állt Oscar régi valójában, hullámos haja rakoncátlanul hullott a homlokába, kezében egy megtermett ananászt szorongatott.  – Nem látlak pár hétig, és a divatérzéked szemmel látható zuhanásba kezd – jegyezte meg fejcsóválva. – Na most miért bámulsz rám ilyen holdtányérnyi szemekkel?

Alistair nem válaszolt csak odaszaladt a zöldségeshez, és ügyetlen ölelésbe vonta.

– Egész nap furcsán viselkedik – jegyezte meg Frances, miközben Vamberybe karolva narancsos puncsot kortyolgatott.

– A szokásosnál is furcsábban – mondta egyszer Oscar és Frances, és összenevettek. Alistair annyira örült, hogy újra épségben látja kedves barátját, hogy fel sem vette a piszkálódásukat.

Kivágódott az ajtó, és Punch fél kézzel egyensúlyozva behozott egy óriási karácsonyi pudingot. A nyomában benyomuló utcagyerekek elégedetten tapsoltak, még Vambery is elismerően füttyentett. Annyira tökéletesnek tűnt minden, Alistairt mégis elfogta az a furcsa érzés, hogy a világ bármelyik pillanatban köddé foszolhat körülötte.

Gondterhelten nézett körbe, hogy kivel oszthatná meg az aggodalmait, de Oscar épp az ananászt mutogatta a kíváncsiskodóknak, Frances Vambery mellkasára hajtva a fejét lépkedett a zene ritmusára, miközben a gróf azt duruzsolta a hajába, hogy ő milyen ajándékokkal lepné meg karácsony tizenkét napján. Alistair elmerengett a háziasszonya arcán, talán még sosem látta ennyire gondtalannak és őszintének.

Egy csendes sarokban megpillantotta Nailt, aki kezét a bögréje szélén melengetve a falat díszítő festményre bámult, majd serényen jegyzetelni kezdett az előtte heverő rongyos szélű noteszbe. Alistair letelepedett vele szembe, és érdeklődve a lap fölé hajolt. Nail azonnal lecsapta a notesz tetejét, és védelmezőn maga elé húzta.

– Üzleti titok? – kérdezte Alistair.

– Nem – válaszolta Nail.

Alistair várakozóan nézett rá, de nem árult el többet.

 – Hát akkor? – kérdezte a fiú. Ha egyszer a fejébe vett valamit, nem lehetett leállítani.

Nail komótosan kortyolt egyet az forralt borából, de Alistair vizslató tekintetét nem sokáig tudta figyelmen kívül hagyni.

– Elkezdtem írni. – Régóta szerettem volna, de az előző rendszer nem kedvezett az alkotószellemnek. Most új szelek fújnak.

Az illusztrációt Naeviss készítette.

Alistairt újra elöntötte az a furcsa érzés, ami reggel óta kísértette. Nail arca színfoltokká hullott, és az egész szoba elmosódott, mint egy elázott akvarellfestmény.

 

Alistair levegőért kapkodva ébredt fel, és sokáig nem tudta magáról lerázni a keserédes, nosztalgikus hangulatot, ami az álom nyomán telepedett rá. Próbálta minél tovább megőrizni az érzést, mert kitöltötte a lelkét, és valamelyest elfedte a marcangoló fájdalmat, ami a barátai hiánya miatt tört rá. Vállán a takaróval a padlásablakhoz lépett, és kinézett a hófedte londoni háztetőkre. A látóhatáron törött jégszilánkként csillogott a Királynő tornya. Alistair egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy talán ő is az ablakban áll, és a messzeségen át egymásra néznek. Most már legalább tudta, hogy régi barátja nem felejtette el. Ez az álom volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kapott.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.