Picit megkésve, de érkezik az eheti novella. Gabi remek kis történetét itt  találhatjátok. Olvassátok szeretettel, és nyugodtan mondjátok el, mit gondoltok

Lélek fa

Amikor megszülettem, apám és anyám régi szokáshoz híven fát ültettek a Lelkek Ligetében. Ez a fa a testvérem lett, a védelmezőm, a lelkem túlvilági horgonya. A népem úgy tartotta, hogy amíg a testvér fánk él és jó egészségnek örvend, minket se érhet baj, még a halálunk után sem.

Anyám hihetetlenül örült az érkezésemnek, mert túl volt élete virágán, és már három bátyámat temette. Nagy harcosok voltak, és a csatamezőn estek el, de ez a törött anyai szívet nem vigasztalta. Mindent megtett volna, hogy engem biztonságban tudjon. Kincsnek gondolt, akit az istenek küldtek, vigasztalásul a sok szenvedésért. Egyik éjszaka, amikor apám az oldalára fordulva horkolt, anyám macskaléptekkel kiosont a házból. Engem egy kendőben a hátára kötött, hogy sírásommal nehogy felébresszem apámat. A sötét erdő mélyére merészkedtünk, ahol egy düledező kunyhóban élt remeteként a falu druidája. Nem sokan hittek már az erejében, legtöbben el is felejtették, hogy létezik. Anyám azonban emlékezett, mert gyerekkorában a vén gyógyító ragadta ki a halál torkából.

Most is egy életért jött könyörögni. Az enyémért. Sejtette, hogy a druida ismeri a halhatatlanság titkát, hiszen már harminc évvel ezelőtt is vénséges vén volt. Az öreg először tagadott, és hallani sem akart a dologról, de aztán a könnyek és könyörgések megenyhítették a szívét.

„A halhatatlanság nem létezik,” mondta a tűzbe bámulva. A kunyhónak enyészet és gyógynövény szaga volt. „ De a halált ki lehet cselezni ideig-óráig, talán örökre.” A fiad sorsát a legerősebb oldással a lélek fájához kötöm, amíg a fa jó egészségnek örvend, a fiú megkerülheti a halált. Figyeljetek oda hát a tölgyre, gondozzátok, itassátok áldozati vérrel, és kapu lesz a vég elől.”

Anyámat nem győzte meg, de tudta, ennél többre úgysem számíthat. Én nőttem, nődögéltem, a ritka béke időszakában váltam férfivé, ahol a kardot mindenki kapára és ásóra cserélte. A szüleim halálukig gondozták a lélek fámat, anyám utolsó szavaival a lelkemre kötötte, hogy én is így fogok tenni. Megtartottam a szavam. Jó életem volt. Soha nem jutott nekem túl sok, de túl kevés se. A családomat felneveltem, a szüleim emlékét gondoztam, áldoztam az ősök szellemének, amikor illett.

De minden történet véget ér egyszer. Az apró csecsemőből, férfi majd aggastyán lettem. Láttam, ahogy a népem vérszomjas harcosokból szorgos földművesekké szelídült. Aztán egy nap úgy éreztem, hogy közeleg a vég. A szívem egyre lassabban zakatolt, a levegő sípolva tört elő a tüdőmből. Utolsó erőmmel a lélek fámhoz mentem, búcsút akartam inteni, és megkérni, hogy vigyázzon rám a túlvilágon is.

Amikor a Ligetbe értem, vihar támadt. Az ég sötétlilába fordult, a levegőben titkok illata terjengett. A fámhoz érve még nagyobb meglepetés várt. A törzsén, ahol azelőtt egy harkály odúja volt, most egy barlangnyílásszerű mélyedés tátongott. Furcsa, kékes fény áradt belőle, ami egyszerre töltött el félelemmel és kíváncsisággal. Éreztem, hogyha a felfedező ösztönöm követem, nincs visszatérés.

Nem volt veszteni valóm, ezért befurakodtam az eső szagú kéregbe. Mintha egy szűk folyosón találtam volna magam, aminek a fala rám borult. Aztán már nem is fa volt, hanem élő, lüktető szövet. A szívem hevesen zakatolt, ki akartam hátrálni, de az anyag körém zárult, nem volt visszaút. Sok szorongás, furakodás és küszködés után úgy tűnt lassan az alagút végére érek. „Ez lenne hát a halál?” gondoltam, mielőtt a szememet megcsapta a fény. Felüvöltöttem.

„Gratulálok, erős kisfiú,” mondta a bába.  Anyám magához szorított, ugyanolyan volt az illata, mint amilyenre emlékeztem. Minden kezdődött előről.