Novella: A tündérkirály

Ez a novellám kiemelésre került a GABO kiadó által kiírt Az év magyar science-fiction és fantasynovellái pályázatán. Bevallom, először eléggé elszomorított, hogy nem kerültem be, és cseppet sem vigasztalt, hogy a zsűri érdekesnek vagy eredetinek tartotta, de aztán átértékeltem a dolgot, hiszen volt 200+ novella, aminek még ez sem adatott meg. Egyébként némi szerkesztés után A tündérkirály bekerült volna a TBA horror különszámába, ami sajna a csillagok rossz állása miatt nem jöhetett volna létre. Úgy döntöttem magyarul nem pályáztatom tovább a művet, hanem itt közszemlére teszem, aztán, ha összeszedem magam, lefordítom angolra. Azért is jobb a blogos megosztás, mert így a történet mellé illeszthetem, a képeket, amiket a történetet ihlető francia vidéki házikóról készítettem.

Nem vagyok nagy fotóművész, és kicsit elszabadultam az effektekkel, de remélem a képek hozzáadnak valamit a hangulathoz.

Marie

A kis szürke Twingo csak egy pillanatra zavarta meg a szántóföldek lusta nyugalmát, a nyomában újra leszállt a csend. A szélerőművek lassan forogtak a határban, az automata öntözőrendszer szabályos időközönként vízpárát köhögött fel. Marie önfeledten dudorászott, és dobolta a ritmust az ujjával a kormányon. Boldog volt. Hosszú idő óta először. Végre aláírták a válási papírokat a férje láthatását a minimumra szorították, és csodával határos módon az Arnaud-ból kipréselt pénz pont elégnek bizonyult arra, hogy megvegye belőle álmai házát. Imádta a vidéket, a nagymamájánál töltött nyarak életnek legszebb és legbékésebb pillanatai voltak. Már egy jó félórája zötykölődtek az úton, és még nem találkoztak másik autóval. Ivan békésen szendergett a hátsó ülésen, mézszőke fürtjeivel úgy nézett ki, mint egy kis angyal.

Marie-t az álmodozásából ideges dudálás ébresztette fel, a következő pillanatban elhúzott mellette egy hosszú fekete autó. Idegen gyártmány lehetett, talán amerikai. Túl szögletes és megalomán volt a franciák elegáns praktikusságához.

– Lökjél le az útról, seggfej! – sziszegte Marie, és még be is mutatott a másik sofőrnek, pedig az már messze járt.

Maman? – kérdezte Ivan álomittas hangon.

– Ne haragudj, kincsem, nem akartalak felébreszteni.

– Messze vagyunk még? Éhes vagyok.

Marie a GPS-re pillantott, a digitális kijelző szerint legalább még ötven perc autózás várt rájuk. Az útszéli fenyőerdő felett már közeledett a sötétség, elszórtan kigyúltak a csillagok.

– Nézd meg, a hátizsákban még kell lennie egy szendvicsnek. Ha találsz egy Mars szeletet, azt is megeheted.

Megint hallgattak. Ivan némán evett a hátsó ülésen, Marie pedig az útra koncentrált. Álmos falvakon haladtak át, egy lelket sem láttak az utakon, csak az ablakok pislákoltak halovány fénnyel. A robosztus víztornyok intő ujjként meredtek az ég felé. Egy pillanatra átfutott Marie agyán, hogy rossz döntést hozott. Mi van, ha Ivan nem találja meg a helyét a mezőgazdász gyerekek közt, és magányosabb lesz még annál is, amilyen a városban volt? Aztán megérezte a leengedett ablakon át a nyár este bizsergető illatát, és elhessegette a gondolatot. A fényképek alapján a ház tele van felfedezésre váró zugokkal a kert pedig maga a csoda. Marie élénken emlékezett a sok elképzelt kalandra, amit gyerekkorában élt át. Manókkal kergetőzött a fenyők árnyékában és tündérekkel táncolt a hortenziák között. A visszapillantó tükörből látta, hogy a kisfia újra álomba szenderült.

Ivan

Ivan nem értette, miért kellett hirtelen az összes könyvét és játékát elcsomagolnia. El se búcsúzhatott rendesen a szobájától, a Csillagok Háborújás tapétától és a menő repülős lámpától. Azt tudta, hogy anya és apa már nem szeretik egymást, de ez már régóta így volt, szinte természetesnek látszott. Azt gondolta, minden családban így van ez, a szülők kiabálnak, és csak akkor ölelik meg egymást, mikor a barátok vendégségbe jönnek.

Anya egyre többet sírt, apa pedig nem jött haza estére jó éjt puszit adni; aztán jött a „váll-opera” vagy valami hasonló, és anya bejelentette, hogy menni kell. Azt mondta, majd meglátja, milyen jó lesz ott, játszhat a nagy kertben, és talál sok kis pajtást. Egyre hajtogatta, hogy minden jó lesz. Ivan végül beletörődött. A felnőttek úgyis mindig jobban tudják.

Az autóút először jó kalandnak tűnt, de aztán egyre hosszabbra nyúlt, mint a cipőtalpra ragadt rágógumi. A nyári éjszaka lassan szállt le a tájra, a kigyúló csillagok idegennek hatottak. Ivan álom és ébrenlét határán hánykolódott. Szinte el sem hitte, amikor végre megálltak egy hosszú, sötétségbe burkolózó ház előtt. A levegő tele volt émelyítően édes, ismeretlen illatokkal. Anya elégedetten mosolyogva kezdte behordani a dolgokat. Ivan igyekezett segíteni, de úgy érezte, csak láb alatt van.

Az egyetlen égő sápadt fényben fürdette a kerti ösvényt, a sötétség határán árnyak mozogtak. Ivan elkerekedett szemmel vette észre, hogy a virágok levelei közt apró lények bujkálnak. A nyakukat nyújtogatták, és integettek Ivannak, hogy csatlakozzon hozzájuk. A kisfiú kíváncsian elindult feléjük, de még mielőtt odaért volna, az anyja megragadta a karját.

– Vigyázz, Ivan, letaposod a virágokat – sziszegte, és beterelte a fiút a házba. Ivan fülében még órákkal később is csengett a tündérek gúnyos kacagása.

Marie

A ház csodálatos volt, igazi elvarázsolt kastély. Az előző tulajdonos szinte mindent ott hagyott, sietve adta el. Meg kellett tőle szabadulnia, valami ködös családi vagy üzleti ügyre hivatkozva. Marie-t nem érdekelték az okok vagy mások problémái, örült, hogy jutányos áron jutott az ingatlanhoz. A konyhában fényes rézedények sorakoztak, Marie mosolyogva csodálta meg bennük elgörbült tükörképét. A nappaliban egy régi ingaóra ketyegett, mint a ház élő szívdobogása. A kandalló felett júdáspénz zörgött valami láthatatlan széltől. Marie mélyen belélegzett, magába szívta új otthona ismeretlenül ismerős illatát.

– Nagyon boldogok leszünk itt – suttogta maga elé, és igyekezett nem meghallani a pánikot a saját hangjában. Későre járt, mire befejezte a csomagok behordását, Ivan elaludt a kanapén a tévé előtt.

Amikor már minden holmijuk benn volt, Marie gondosan magukra zárta az ajtót a nehéz, ódon kulccsal. Ideje volt felfedezni az emeletet. Képeket persze már látott róla, és az ügyvéd barátnője, aki az adás-vételt intézte, is csak szuperlatívuszokban beszélt mindenről, Marie mégis izgult egy kicsit. Az apja konkrétan kiröhögte, hogy látatlanban vesz házat, de Marie-nak a válóper kellős közepén nem volt se ereje, se ideje arra, hogy lekocsikázzon háztűznézőbe. Egyszerűen tudta, hogy jó döntést hozott. Bízott barátnője ingatlanos tapasztalatában, és volt egy megmagyarázhatatlan megérzése is. Csak ránézett a ház fotóira, és elfogta a vágyódás és a nosztalgia. Végigsimított a hullámos, régi tapétán. Mindenét erre a lapra tette fel, nem tévedhetett.

Az emeletre vezető lépcső meredek volt, a vége a félhomályba ért. Marie felmarkolta a sporttáskát, amibe az alvós dolgaikat pakolta, és elindult az ismeretlenbe. Egy pillanatra elképzelte, hogy véletlenül megbotlik, és összetöri magát, még a fájdalom is belehasított a gerincébe. Aztán megrázta a fejét. Egy idős hölgy lakott itt előttük, ha neki éveken át nem esett baja, akkor nekik sem fog. Majd figyelmezteti Ivant, hogy vigyázzon magára.

Kitapogatta a kapcsolót, a meztelen villanykörte egy sercenéssel kigyulladt. Az árnyak szerteszét szaladtak. Ismerősek voltak a szobák, az ügyvéd barátnője nagyon jó körvideókat készített. A tetőtéri ablakon beszivárgott a holdvilág, sápadt fénybe borítva mindent. Az ágy végétől nem messze ajtó vezetett egy kisebb helyiségbe. Egykor gyerekszoba lehetett, egy emeletes ágy és egy bölcső pihent egymás mellett. Marie ide tervezte a gardróbszobát meg a raktárt. Egyszerűen tökéletes volt minden.

Visszalépett a hálószobába, a lába alatt halkan roppant valami. Egy hosszú lábú szúnyogot látott, amiből épp most taposta ki az életet. Csak most nézett végig a padlón, amit telepettyeztek vonagló, haldokló rovarok. Minden erejére szüksége volt, hogy elfojtson egy undorodott sikolyt. Némi keresgélés után megtalálta a porszívót, és lecsapott az ízeltlábú haláltáncra.

A hirtelen takarítás teljesen kimerítette, de erőt vett magán, hogy lemenjen Ivanért. Fáradtan lépkedett lefelé, de rögtön visszatért belé az élet, amikor meglátta, hogy a kanapé üres.

Ivan

Anyukája azt mondta Ivannak, ne legyen láb alatt, amíg pakol, inkább nézzen tévét. Talált is neki valami hosszú és unalmas ismeretterjesztő műsort a francia királyokról. Ivant XIV. Lajos körül nyomta el az álom. Újra a kertben találta magát a dús fürtű hortenziák között. A virágpor csiklandozta az orrát, a leveleken harmatcseppek rezegtek. A csillagfényben ragyogó növényt vett észre, olyan volt mintha ezüstpénzeket fűztek volna egy fűszálra vagy mintha megannyi holdkorong csüngne rajta.

– Ez a holdviola – suttogta egy hang a háta mögött. – Ezzel fizetünk az ellopott lelkekért. A tied jó sokba fog kerülni, de ne aggódj. Apa semmit sem sajnál érted.

Mintha hűvös ujjak simítottak volna végig a vállán, megcsiklandozták a haját. Ivan tudta, hogy nincs ott semmi, de nem mert megfordulni, hogy bizonyosságot szerezzen. A vére darabossá fagyott az ereiben, lassan keringett, széthordva a félelmet minden tagjába.

Valahol a végtelen messzeségben kicsapódott egy ajtó, és Marie rekedt sikoltása szilánkokra törte az éjszaka csendjét.

Marie

Marie-n olyan erővel ömlött végig a megkönnyebbülés, hogy szinte beleremegett a lába. A per közben rengeteg olyan rémes történetet olvasott, amikben az apák bevadultak a válás után, és semmitől nem riadtak vissza, hogy a gyereket megkaparintsák. Marie nem egyszer ébredt fel hideg verejtékben úszva, és rontott be Ivan szobájába, attól rettegve, hogy a fiának csak hűlt helyét találja, mert Arnauld elvitte magával az éj leple alatt. Ilyenkor zakatoló szívvel ölelte magához a zavartan pislogó kisfiút, és magába szívta ártatlan gyermek-illatát.

Ivan most sem tűnt el, talán csak alva járt, az új hely zavarhatta meg. A fiú a virágok közt feküdt, a nedves füvön, mint egy elhagyott rongybaba. – Jaj, édes kincsem – szorította magához Marie. – Nagyon megijesztetted anyát, ilyet máskor ne csinálj.

Ivan arca sápadt volt és hideg, mintha illanó holdfényből rajzolták volna, és olyan halkan szuszogott, hogy Marie egy pillanatra megijedt, nem lélegzik.

Ivan

Reggel elhatározták, hogy felfedezik a környéket, és keresnek egy boltot. Amíg Marie kiállt a kocsival, Ivan a poros utcán állt, és az utca házait vizsgálta. Elhagyatottnak tűntek, és valahogy öreg szaguk volt, az enyészet beette magát a malter és a borostyánok közé. Ivan szeme sarkából mozgást észlelt, eszébe jutott az előző este, és a furcsa rémálma a gonosz, hideg ujjú tündérekről. A nap fénye azonban bátrabbá tette, így nagyot sóhajtott, és elfordította a fejét. Először nem is vette észre a töpörödött öregembert, aki megjelent az egyik ház sarkánál. Olyan mozdulatlanul állt, és olyan szürke volt, hogy szinte beleolvadt a falba. Arcára sűrű ráncokat vésett az idő. Az öreg szúrós szemmel méregette Ivant, aztán megcsóválta a fejét. Ivannak eszébe jutott, hogy a nagy megszeppenésben elfelejtett köszönni, a bácsi pedig biztos elkönyvelte neveletlen kölyöknek, ahogy a saját nagyapja hívta előszeretettel a szomszédság gyerekeit. Hibáját orvosolván Ivan egy hangos „Jó reggelt”-et kiáltott az öregúr irányába, de az addigra már nem volt sehol.

Ivan elmesélte anyjának az esetet, de ő azzal nyugtatta, hogy az öregek bizony néha már rosszul hallanak, arról nem is beszélve, hogy vidéken gyanakvóbbak az emberek a jövevényekkel.

Másnap anya megígérte, hogy játszik vele, de egész délután csak a telefonján beszélt. Búgócsiga módjára keringett a kert egyik távolabbi pontján, kergetve az illékony térerőt. Ivan nagyot sóhajtott, és kirakosgatta a kopott fényű sakkfigurákat. Elmélyült mérkőzésbe kezdett maga ellen, el is feledkezve az anyjáról, aki közben bement a házba.

A fehérek vesztésre álltak. A rettenthetetlen fekete huszár már a második fehér futót szorította sarokba. Ivan keze már lendült, hogy kimérje a végzetes csapást, amikor motozást hallott a háta mögül. Mosolyogva fordult meg, remélve, hogy az anyukája büszke lesz rá, amiért ilyen ügyesen és nagyfiúsan elfoglalta magát. A mosolya azonban rögtön le is olvadt az arcáról, mert akárhogy is tekergette a nyakát, senkit sem látott. Épp visszafordult volna a táblájához, hogy a másvilágra küldje a futót, amikor újra zajt hallott. Olyan volt, mintha száraz növényeken lépkedne valaki, óvatosan, de határozottan. Ivan fülelni kezdett.

A léptek nem az ő kertjükből jöttek. Az elburjánzott sötét sövény mögött járt valaki. A szomszéd telken, ahol anya szerint nem lakott senki. Ivan szíve a torkában dobogott. Alig mert levegőt venni, igyekezett a székébe olvadni. Első gondolata az volt, hogy ott hagyja a játékot, és beiszkol a szobája mélyére. Aztán megrázta magát, és óvatosan a hátizsákja felé nyúlt. Még pár hete kapott az apjától egy teleszkópot. Apa azt mondta csak úgy, de Ivan tudta, hogy apa sosem ad „csak úgy” ajándékot. Talán búcsúnak szánta, talán így akarta bebiztosítani a fia szeretetét. Ivan nem nagyon töprengett a hátsó szándékokon, csak örült, hogy megkapta a játékot, amivel jó ideje szemezett a játékbolt kirakatában.

A motoszkálás újra kezdődött, a lépések mintha közelebbről hallatszódtak volna. Ivan ujjai végre kitapintották a teleszkóp hosszú, sima testét. Kikapta a táskából, és macska módra lopakodni kezdett. A cipőjét lerúgta, hogy még kevesebb zajt csapjon. Lélegzett visszafojtva manőverezett a letört ágacskák és zöld héjú diók közt. A szíve olyan gyorsan vert, hogy szinte érezte, ahogy a vér zubog az ereiben.

A sövény sűrű volt, és gondozatlan, szinte alig lehetett átlátni rajta. Ivan addig ügyeskedett, amíg talált egy lyukat, ahol átleshetett. A szomszéd házból nem sok látszott, csak egy ablak félig leszakadt rolóval. Ivant egy bevert szemre emlékeztette. A kert gondozatlannak tűnt, a végében egy fakupac hevert, mellette egy foghíjas létra támolygott. Életnek semmi nyoma.

Ivan a szeméhez emelte a teleszkópot. A keze sikamlós volt az izzadságtól, először majdnem elejtette a kémfelszerelését, de aztán sikerült fogást találni rajta. A szomszéd kert nagyobb szeglete tárult a szeme elé: egy kopott gereblye, egy rozsdás élű fejsze. Egy fekete árny mozdult a látómezeje szélén.

Ivan annyira megijedt, hogy önkéntelenül is hátralépett. Egy ág nagyot reccsent a lába alatt, a szíve majdnem kiugrott a helyéről. A teleszkópot elejtette, az egyik üveg nagy csörömpöléssel darabokra tört, egy darabja meg is vágta a lábát. Ivan hátán végigfutott a hideg. Újra a sövényen tátongó lyukra tévedt a pillantása. Remélte, hogy újra a nyugodt, hanyatló kertet fogja látni. A kiszáradt fű és enyészet helyett most egy teljesen fekete pupillátlan szempárral találkozott a tekintete. Ivan minden sejtje menekülni akart, de a lába nem engedelmeskedett. Olyan volt, mintha belezuhant volna a szemekben lévő sötétségbe, egy hideg, másik világ csillagtalan éjszakájába. Végül Ivannak sikerült eltépnie magát, és sikítva szaladt vissza a házba, a teleszkópja romjait a sövény lábánál felejtve.

Marie

Marie a kanapén hevert egy halom számla között. Már egy órája letette a telefont, és tudta, hogy neki kéne kezdenie a munkának, de hirtelen minden erő kiszaladt a tagjaiból. A szobára sötétség borult, és ahogy Marie kinézett az ablakon, látta, hogy az addig napfényes délutánt felfalták a felhők. Talán szólnia kéne Ivannak, hogy jöjjön be, nehogy megázzon. Jól ismerte az ilyen nyári zivatarokat. Figyelmeztetés nélkül csaptak le, és percek alatt változtatták a békés idillt mennydörgés rázta borzalommá. Mindjárt kimegyek érte, döntötte el Marie, de továbbra sem mozdult. Hirtelen kivágódott az ajtó. Ivan állt ott, sápadtan és csapzottan, mint aki rémeket látott.

– Téged meg mi lelt? – kérdezte Marie álmatagon. A nyelvét ólomsúlyúnak érezte, nehezen formálta a szavakat. Nem gondolta volna, hogy ennyire befolyása alá vonja az időjárás.

– A szomszédban… egy szörny van… – zihálta Ivan.

– Hát persze kicsim – mondta Marie, és automatikusan megsimogatta Ivan haját. – Túl sok rajzfilmet néztél mostanában, pedig mondtam, hogy a Scooby Doo nem neked való.

Ivan arca elsötétült, szeme sarkából dühös könnyek potyogtak.

–  Miért nem hiszel nekem soha?

– Mert ki hallott már olyat, hogy egy két utcás francia faluban szörnyek portyáznak, hm? Mami fáradt, mert sokat dolgozik, és nem szereti, ha füllentesz meg meséket találsz ki. Apád is sírba tett az állandó hazugságaival, túlóra meg üzleti vacsora… a büdös francokat!

Ivan most már úgy sírt, hogy egy hang nem jött ki a torkán, csak a könnyei peregtek.

Marie megrázta a fejét, mint aki hirtelen álomból ébred.

– Jaj, kincsem ne haragudj, a mami kicsit ideges, a munka meg a költözés… de hidd el jó lesz nekünk itt, nagyon jó! – Marie feltápászkodott, és a karjába vonta Ivant. A kisfiú elhúzódott.

– Csípős szagod van – szipogta.

– Rossz volt a gyomrom ebéd után, ittam egy kis… gyógyszert. Jézusom, te vérzel. Na, gyere, anya tesz a bibire egy ragtapaszt, aztán megnézzük azt a szörnyet, még mielőtt ideér a vihar, rendben?

Ivan vonakodva bólintott, az anyja hűvös kezébe csúsztatta a sajátját. Hideg volt odakinn, a nedves levegő az arcukra tapadt, mintha meg akarná fojtani őket. A kert vége megmagyarázhatatlanul távolinak tűnt. A rózsabokor belekapott Marie pulóverébe, lábuk alatt a megfeketedett dióhéjak élesen reccsentek. Marie-nak elszenesedett csontok jutottak eszébe, amiket a párizsi kriptákban látott még régen Arnaud-val, amikor a férje még nem egy házasságszédelgő disznó volt.

–  Ott van a lyuk a sövényen! Látod? – mutatott félve maga elé Ivan. Marie nagyot sóhajtott, és a sövényhez lépett. Átlesett a szomszéd kertbe. A háznak csak egy csücskét látta, az ablakon furcsán lógott a roló. Marie egy pillanatra azt hitte, fény villant odabenn, de amikor másodjára odakapta a tekintetét, csak a szürkeség fogadta. A kertben szívfájdító állapotok uralkodtak, a fű elszáradt, a növények fuldokoltak a gaz alatt. Micsoda veszteség, a gyümölcsök majd a fákon rohadnak szüret idején. Gondolta, megkérdezi valamelyik szomszédot, hátha ők tudnak valamit a telek sorsáról. Talán leszedhetnék a sok körtét és almát, ha senkinek nem kell, nagy a konyha, megpróbálhatna lekvárt főzni.

Igen, ez remek ötlet! Igazi vidéki asszony válhat itt belőle, olyan, mint a nagyanyja, akinél azokat a régi málnalekvár illatú nyarakat töltötte. Annyira elragadta a nosztalgia, hogy nem is figyelt, hová lép, amíg éles fájdalmat nem érzett a talpában. Elharapott egy káromkodást, és lepillantott a vékony talpú nyári cipőjére, amit átszúrt a törött teleszkóp egy darabja. Hirtelen elöntötte a harag, de amikor Ivan félelemtől kitágult szemére, és remegő ajkaira nézett, a dühe elpárolgott.

– Ne aggódj, katonadolog! Anya nagyobb fájdalmat is túlélt már. A teleszkópért meg ne aggódj, nem kár érte, biztos valami kínai kacat volt amúgy is, ha ennyitől összetört. Nem meglepő, apád mindig is sóher volt.

Ivan

A nap hátralevő részében anya csak vele foglalkozott. Összesöpörték a törött cserepeket, aztán sütit sütöttek, és elindultak felfedezni a házat. Itt árnyak laktak minden sarokban, a felhalmozott kopott holmik között. A másik helyen mindig csend volt, ha Ivan véletlenül leejtett egy játékot az borzasztó visszhangot vert, itt viszont állandóan motozott valami: vagy a szél mozgatta ágak karistolták az ablaküveget, vagy bogarak zizegtek különös szólamokat, vagy a falban lakó valami kaparászott kilátástalanul. Az alkonyat észrevétlenül lopakodott a ház köre, a sápadt csillagfény beszivárgott az ablakon.

Ivannak nem volt kedve lemászni a meredek lépcsőn, magának sem merte bevallani, de félt tőle. Nem azért, amiért az anyja, hogy leesik és nyakát szegi, hanem mert a fokok közt tátongó óriási hézagokon bármikor átnyúlhatott egy csontos ujjú kéz, hogy megragadja a bokáját. Szerencsére az emeleten is volt mosdó, így Ivan könnyíthetett magán anélkül, hogy a rettenettel szembe kelljen néznie. Békésen üldögélt és a kopott tapétát szemlélte, amin amorf felhők lebegtek a lúgkék égen. A sarokba kiterjedt hálót szőtt egy pók, benne letépett szárnyú legyek vergődtek. Ivan most vette csak észre a sarokban függönnyel fedett sötétségét, ahonnan egy üveges szem bámult rá.

Ivan előbb kiáltott fel, minthogy észrevette volna, hogy csak egy kiselejtezett, csonka baba az, amit egy függönnyel rejtett fali tárolóból kukucskál ki.

Marie

Marie éppen a dohos papírdobozok tartalmát rendezgette, amikor meghallotta Ivan rémült hangját. Az az átkozott lépcső! Ez volt az első gondolata, és szinte látta maga előtt Ivan összetört testet. Rögtön eldobott mindent, és a fia megmentésére szaladt. Megnyugvására Ivant nem a lépcső alján, hanem a fenti vécében találta, amint egy kupac lom között turkál.

– Megijesztett ez a baba – tartotta fel Ivan a furcsa, kitekert figurát. Marie elkerekedett szemmel nézett rá, aztán kitört belőle a nevetés. Felszakadt belőle minden elfojtott félelem és indulat, végigszaladt rajta a megkönnyebbülés. A sötétség a sarokból figyelte őket.

Ivan

Ivan arra ébredt, hogy apró, hideg ujjak játszanak a hajával, s a tűhegynyi körmök élesen a fejbőrébe hasítanak. A szíve a torkában dobogott, de azért sem volt hajlandó kinyitni a szemét. Hallotta a másik szobából az anyja egyenletes szuszogását, hosszú ideje ez volt az első éjszaka, amikor nem hánykolódott vagy sírt álmában. Ivan nem akarta felébreszteni, mert már nagyfiú, a rémálmoknak nem lenne szabad megijeszteniük.

– Akarsz velünk játszani? – súgta a fülébe egy magas, pengeéles hang. Ivan karján végigszaladt a libabőr.

– Apánk királysága csupa tarka virág, s táncolunk, míg a lábunk csonking nem kopik! – kacagott egy másik.

– Hess, ti átkok! Még megijesztitek ezt a drága gyermeket! – szólt egy idősebb hang, a kacagás rögtön elhallgatott, mintha elvágták volna. Éteri volt, és nyálkás, akár a pókhálóra hulló holdvilág. – Oly vékony a bőröd, oly puha a húsod, s törékeny a csontod! Ez a világ pedig olyan nagy, csupa veszélyes szeglet, ahol nyakad szegheted, vagy véred onthatják gonosz emberek. Fiam udvarában az örök élet vár, aranyos ruhákba bújtatlak, ott nem ér utol a halál.

Egy csontos kéz megszorította Ivan remegő vállát, és száraz ajkak rothadó virágillatú csókot leheltek a homlokára. Ivan véresre harapta a szája belsejét, de nem sikított. Bátor, nagyfiú volt.

Marie

Marie olyan mélyen és édesen aludt, mint Csipkerózsika, és ő is egy mesebeli herceggel álmodott. Egy vadregényes, elvarázsolt kertben járt, ahol hideg köd kevergett az árnyak között, és harmatos fű simult a lába alá. Valahol a távolban megreccsent egy ág, bagoly huhogott, és Marie hirtelen úgy érezte, lépéseit figyelik, de amikor riadtan körbefordult, csak a kert csendjét találta. A csillagok az égből mohón bámultak le rá, mint egy ősi isten mindent látó szemei. Az éjszakai levegő hideg érintése megcirógatta Marie csupasz karját, és csak most tudatosult benne, hogy egy igencsak lenge csipkehálóinget visel. Rögtön megértette, hogy ez megint olyan álom lesz.

Amióta Arnaud-val kihűlt a házasságuk némi szenvedélyt csak a szemérmességet megőrzendő gondosan újságpapírba csomagolt, túlfűtött erotikus regények jelentettek. A könyveik lapjain minden olyan egyszerűnek tűnt. A Marie-hoz hasonló finom és érzékeny nőket megtalálta egy igazi férfi, aki egyszerre volt sötéten titokzatos, szemtelenül jóképű, de a meggyötört, durva külső és az izmos mellkas érző szívet takart. Ezek a férfiak bár bántották a főhősnőt, a fájdalom igazából csak a felemésztő szenvedély mellékterméke volt, és a veszély meg a szenvedés végül kertvárosi idillnek adott otthont. Marie-t Arnaud csak bántotta, az önbecsülését porrá zúzta, a nőiességét két lábbal tiporta.

Ezekkel az édesen egyszerű történetek ringatta Marie magát álomba, és ha Morpheus kegyes volt hozzá, a tudatalattija saját történet szőtt neki.

Marie újabb reccsenést hallott a háta mögött, és amikor megfordult, egy sötét alakot látott az egyik göcsörtös fa törzsének dőlni. Ez a férfi más volt, mint eddigi képzelgései arctalan szépfiúi. A szeme olyan feketén csillogott ében haja alatt, hogy a pupillája szinte egybeolvadt a szembogarával. Olyan erő sugárzott belőle, amitől Marie úgy érezte rögtön térdre kéne borulnia, a lába elé vetni magát. Végigfutott a testén a remegés, a vágy és rettegés hidegleléses keveréke. A különös férfi szó nélkül tette magáévá, nem volt hely udvarlásra vagy szép szavakra, a hideg fűre döntötte Marie-t, és úgy nyitotta szét, mint túlérett barackot. A nő érezte a kemény föld lüktetését a háta alatt, ahogy a göröngyök közt giliszták motoztak, és ki tudja milyen ősi dolgok szunnyadtak, látta, ahogy a fejük fölött kihunynak a csillagok, és orrába kúszott az öreg fán rothadó gyümölcsök enyészet szaga. A férfi nagyon közel hajolt hozzá, hogy szinte összeolvadtak, Marie mégsem tudta kivenni a vonásait, és ami még furcsább, nem érezte az illatát. Az idegen szisszent egyet, és Marie belsejében szétömlött a sötétség.

Ivan

Ivan félálomban hallotta anyja nyöszörgését, de nem akarta kinyitni a szemét. Az éjjeli látogatói köddé váltak ugyan a hajnal érkeztével, az ember azonban sosem lehet elég óvatos. A napfény ujjai bekúsztak az ablakon, és eloszlatták a sötétség rémeit, legalábbis egy időre, Ivannak mégis rossz előérzete támadt. Hasogatott a feje, de amikor az anyjának említette, ő csak álmodozó tekintettel legyintett rá. Marie egész reggel a kertben az elnyíló virágokat szagolgatta, és révedezve járt-kelt a házban. Karját liluló zúzódások borították, baljós mintájukat itt-ott megszakította egy élénkvörös karmolás. Marie észre sem vette, dúdolgatva törte a tojást a reggelihez. A héj éles reccsenéssel adta meg magát, és a tojás nyálkája lassan a serpenyőbe csorgott. A konyhát hamar betöltötte az ínycsiklandozó illat, de Ivan megérzett mögötte valami alattomosat és idegent.

Odakintről fékcsikorgást hallott, aztán ajtócsapódást, és nyikorgó kertkaput. Farzsebébe süllyesztette csúzliját, és észrevétlenül kisurrant az ajtón. Fejébe vette, hogy akármi is leskelődjék a homályban, ő megtalálja, és elkergeti. Megvédi az anyukáját, aki láthatóan képtelen volt megvédeni önmagát vagy őt.

Ivan a kertkapuhoz osont. A hortenziák közt bujkáló tündérek izgatottan rebegtették szárnyaikat, és gúnyosan felkacagtak, amikor Ivan óvatlanságában rálépett egy csigaházra, ami fájdalmas roppanással darabokra tört a lába alatt. A kisfiú megtorpant, és a ház falának simult. Próbálta csitítani ziháló légzését, de vére a fülében dobolt. A szomszédból motozást hallott. A szomszédból, ahonnan pár nappal ezelőtt a sötétség szeme bámult a lelkébe. Tovább fülelt. Kavicsok ropogtak nehéz csizmák alatt. A kapu panaszosan nyikordult minden egyes nyitással. Valaki vidáman fütyörészett, Ivan felismerte a dallamot. Az óvodában ők is énekelték, de mindig is utálta, mert arról szólt, hogy egy kedves kis pacsirtát módszeresen megkopasztanak. Először a fejét, aztán letépik a csőrét, és kikaparják a szemét. Ivannak a hátán futkosott a hideg a dalocskától, de akárhogy könyörgött az óvó néninek, muszáj volt neki is énekelnie. Belesett az ablakon az anyjára, de ő továbbra a főzésre koncentrált, úgyhogy Ivan nesztelenül kilopózott az utcára. A szomszéd ház előtt hatalmas sötét autó állt, olyan fekete, hogy szinte magába nyelte az erős fényt, de amikor Ivan véletlenül hozzáért, a fém hidegsége égette a bőrét. A szomszéd kapuja tárva-nyitva állt, a kis bronzcsengő féloldalasan fityegett rajta. Ivan óvatosan tett még egy lépést, aztán még egyet. A kert a sajátjuknak szakasztott mása volt, csak ezt nem díszítették színes szélforgók, vagy rusztikus madáretetők. A természet szabadon és kegyetlenül uralkodott. A legnagyobb furcsaságra Ivan csak pár perc szemlélődés után jött rá: míg az ő kertjükbe már betette a lábát az ősz, a virágok már kezdték elveszteni a színüket, és az elmúlás birodalma lassan, de biztosan kezdte átvenni a hatalmat az élettől, itt a virágok teljes pompájukban ragyogtak.

Hirtelen minden árnyékba borult. Egy feketébe öltözött, magas alak állta el Ivan elől a napfényt. A kisfiú nyelt egyet. A férfi szélesen elvigyorodott, kivillantva hegyes fogait és sötét nyelvét. Ivan sikítani akart, de hang nem jött ki a száján. Ezt a szörnyet látta múltkor is kertben ólálkodni, az ő szemét érezte magán, amióta megérkeztek!

– Ni, mi repült be a kertembe! Egy kíváncsi kis pacsirta.

Az idegen durván megragadta Ivan karját, és a világból hirtelen kiszaladt a fény.

Marie

Marie vissza sem tudott emlékezni, mikor érezte utoljára ennyire formában magát. Remekül aludt, és ismeretlen energia lüktetett minden sejtjében. Elnyűtt pizsamáját egy hosszú szoknyás nyári ruhára cserélte, fittyet hányva a hűvösödő időre, és még egy kis sminket is feltett. Tudta, Ivanon kívül senki sem fogja látni, de szerette volna újra nőnek érezni magát. Éppen a tojást törte, amikor mégis eszébe jutott, mire hasonlított a vérében zubogó érzés.

 A harmadik házassági évfordulójukat ünnepelték, amikor még tartott a lángolás, és Arnauld őt dugta mindenféle kolleganők helyett, amikor még Ivan pufi kisbaba volt, és a nagyszülők versengtek azért, hogy vigyázhassanak rá. Aznap este igazán kirúgtak a hámból, Arnauld elvitte a város legjobb éttermébe. Nehéz bort ittak, de a sommelier biztosította őket, hogy ez az a mágikus fajta, ami elzsongít, de másnap nem fáj tőle az ember feje. Marie nem hitt neki, de azért lelkesen kortyolgatta a bordó nedűt, ami sötétebb volt, mint a vér, és édesebb, mint a bűn. Osztrigát ettek, míg Arnauld olyan hévvel udvarolt neki, akár egy esetlen kamasz. A kagyló meztelen teste összerándult a rácsöppentett citromtól, és Marie-t különös hatalom érzésével töltötte, el hogy az állat még élt, amikor kihörpintette a héjából. Utána Arnauld-val bormámorban végigszeretkezték az éjszakát. A sommelier nem hazudott, másnap reggel tényleg semmi baja nem volt, csak kellemes zsibbadást és jóleső fáradtságot érzett. Pont, mint ezen a délelőttön az új házuk konyhájában.

– Ivan, kész a reggeli! – kiáltott be a szobába, de a fiát nem látta sehol. A pánik egyetlen szempillantás alatt kúszott Marie bőre alá, és már rohant volna ki a házból, de legnagyobb meglepetésére az ajtóban egy idegenbe ütközött.

–  Jó reggelt! – mondta a férfi, és végigmérte Marie-t, aki szégyenlősen elpirult. –  Azt hiszem, van nálam valami, ami az öné.

– Hogyan? – kérdezte Marie, a szemét az idegenen legeltetve.

– A kertemben találtam. – A férfi kissé előrébb lökte Ivant, Marie pedig elszégyellte magát, hogy a saját fiát eddig észre sem vette. – Én vagyok az új szomszéd. A kis kíváncsi gondolom meghallotta, hogy új lakó érkezett, és meg akart nézni magának.

– Kérem, ne haragudjon, nem is tudom, mi üthetett belé. Olyan furcsán viselkedik, amióta beköltöztünk. Pedig higgye el, nem rossz gyerek! – mentegetőzött Marie, aztán Ivanhoz fordult. – Veled meg még számolunk, fiatalember! Nem elég, hogy rám hozod a frászt, még az urat is felbosszantottad! Hányszor mondtam már, hogy nem illik mások dolgába beleütni az orrod! Kérjél szépen bocsánatot!

Ivan könyörgő tekintettel az anyjára nézett, és összeszorította a száját.

– Na, mi lesz már? – kérdezte Marie.

Ivan arcán könnycsepp gördült le. Megrázta a fejét, és beszaladt a házba.

Ivan

Ivan felszaladt az emeletre, és a szobájában az ablak mellé kucorodott, ahonnan titokban figyelhette a felnőttek beszélgetését. Még mindig magán érezte a férfi kezének lenyomatát, és akárhogy dörgölte, nem tudott az érzéstől megszabadulni.

– Kérem, ne haragudjon! Mivel tudnánk kárpótolni, hogy ne nézzen minket barbár népeknek? – kérdezte Marie az idegent. Ivan alig ismerte fel a hangját, teltebb volt, és valahogy lágyabb. Ivan soha nem hallotta még az anyját ilyen hanglejtésben beszélni, az jutott eszébe róla, ahogy a fiatal óvónő beszélt apukájával, miközben állandóan a haját babrálta. Az anyja most ugyanezt csinálta. Az idegen nem válaszolt, hideg tekintetét Ivan ablaka felé emelte. A fiú tudta, hogy a függöny és a szoba sötétje elrejti, mégis úgy érezte, a férfi a velejébe lát.

– Esetleg bejön? Meghívnám egy kávéra. A reggelink már kihűlt, Ivan pedig úgysem érdemli meg az elfoghatatlan viselkedése után.

A felnőttek az ablakból a konyhába vonultak, ahonnan nem szűrődtek fel a beszélgetés hangjai, csak Marie hangos kacagása.

Marie

Miután becsukta a látogató után a bejárati ajtót Marie megigazította a ruháját, és elégedetten mustrálta a tükörképét a tompa fényű edények oldalában. A sármos szomszéd átjön vacsorára! Ki gondolta volna, hogy itt az isten háta mögött ilyen kincsekre bukkan? Aztán eszébe jutott Ivan reakciója, és az elégedettség helyét forrongó düh vette át. Nem engedheti, hogy a fiú szeszélyei elrontsák az esélyeit a környék egyetlen szingli pasijánál! Indulattal remegő lábakkal kaptatott fel a lépcsőn, és csak akkor lassított a léptein, amikor a keze megcsúszott a korláton.

Ivan ajtaját csukva találta. Kopogtatás nélkül berontott.

– Azonnal magyarázd meg, miért viselkedtél így a kedves szomszéd bácsival! Egyáltalán hogy képzeled, hogy csak úgy szó nélkül nekiindulsz a világnak? Hívatlanul bemenni mások kertjébe! Hát az eszem megáll! Erre tanítottalak?

Ivan nem válaszolt, csak elkerekedett szemmel bámulta az anyját. A szája széle remegni kezdett, amitől Marie-nek megesett rajta a szíve.

– Jól van, nem baj, jóváteheted a dolgokat ma este, amikor hármasban vacsorázunk. Ugyanis meghívtam a kedves szomszédunkat, hogy próbáljam kompenzálni a rossz benyomást, amit te tettél rá. Ez egy kis falu, Ivan, az emberek egymásra vannak utalva, nem szabad senkit sem magunkra haragítanunk! Ráadásul így, hogy nincs férfi a házban, kihez fordulunk, ha segítségre van szükségünk?

– Van férfi a házban, én – suttogta Ivan.

Marie elnevette magát.

– Ez az én bűbájos kisfiam. – Frissen lakozott körmű kezével Ivan hajába túrt. – Megígéred, hogy este jó leszel, és bocsánatot kérsz?

Ivan újra durcás hallgatásba mélyedt.

–  Mi ütött beléd? – fakadt ki az anyja. – Kezd nagyon fárasztó lenni ez a műsor.

– Nem akarom, hogy idejöjjön.

– Már pedig ide fog, mert én azt mondom. Nagyon szimpatikus férfi, neki sincs senkije!

– Mert egy szörnyeteg!

Marie keze előbb lendült, mint hogy a gondolatai utolérték volna, és a pofon hatalmasat csattant Ivan arcán. A fiú döbbenten meredt az anyjára.

–  Elegem van a hazudásból! – kiabálta Marie. – Nagyfiú vagy, tudhatnád, hogy szörnyetegek nincsenek csak a mesékben! Tudom, hogy nehéz neked a válás, nekem is az, de az nem jelenti azt, hogy mindenféle történeteket kell kitalálni! Értem én különben, hogy mi történik itt…

– Igen? – kérdezte Ivan reménykedve.

– Persze. Félsz, hogy ha anya jóban lesz a szomszéd bácsival, akkor már nem te leszel az egyetlen szeme fénye. De tudod, hogy nekem mindig te leszel a legfontosabb – mondta Marie, és megsimogatta Ivan arcát ott, ahol pár perccel ezelőtt a pofonja csattan. – Na, légy jó kisfiú, anya elmegy előkészíteni a dolgokat.

Ivan

Ivan a Donald kacsás órájára pillantott. Alig múlt délelőtt tíz, a vacsora biztos nem lesz este hétnél előbb, ennyi időn át mit akar anya készülődni?

Marie talált magának feladatot. Kitakarította az egész házat, mintha bizony maga a köztársaság elnöke jönne látogatóba, aztán elment a boltba friss hozzávalókért. Ivan is vele tartott, bár semmi kedve nem volt, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyedül maradjon a házban, míg a szomszédban az ki tudja, miben mesterkedik. A kisfiú hangtalanul lépkedett az anyja mellett a szupermarket végtelennek tűnő labirintusában a remegő fényű neonlámpák alatt. Ivan többször észrevette, hogy a többi vásárló szomorú tekintettel néz rá, vagy sajnálkozva a fejüket csóválják, de nem mert szólni az anyjának. Félt, hogy megint hazugnak nevezi, és megüti. Hirtelen elkezdett hiányozni az apja, aki lehet, hogy soha nem játszott vele, de legalább nem is bántotta. És bár az apja sok nővel beszélgetett, de mindannyian nagyon kedvesek voltak Ivannal, sosem fenyegették, mint a szörny a szomszédból.

Hazaérve az anyja folytatta a készülődést. Ivant kiterelte a kertbe, miközben ő csavarókkal a hajában szaladgált fel-alá a lakásban az ideális ruhát keresve. Ivan csak ült a kovácsoltvas padon, és hallgatta a fenyők közt játszó tündérek gúnyos kacagását.

– Közeledik! Apánk eljön érted! Már itt van, a fák alatt jár! – kántálták magason csengő hangjukon. Ivan hirtelen felpattant, és berohant a házba. Az anyja újra a fürdőszobába zárkózott, és teljes hangerővel bömböltette a rádiót. Ivan szíve a torkában dobogott, amikor a vezetékes telefonhoz lopózott. Soha nem használt még ilyen régi készüléket, idegennek hatottak a gombok az ujja alatt. Remegő kézzel pötyögte be a számokat, amiket az apja utolsó találkozásukkor betanított neki.

– Igen? – szólt Arnauld hangja a recsegő vonalba.

–Apa? – Ivanból kitört egy megkönnyebbült sóhaj.

– Ivan! Mi újság nagyfiú? Apa most nem nagyon ér rá, de este visszahívlak. Minden rendben?

Ivan elsírta magát, és a könnyektől percekig nem jutott szóhoz. El akarta mesélni az egész történetet, de attól tartott, az apja sem hinne neki. Ezért csak a pofont említette, és a szomszédot, aki átjön vacsorázni.

– Félek – suttogta végül. Látta, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, úgyhogy gyorsan lecsapta a kagylót, és visszaszaladt a kertbe, mielőtt az anyja kiért volna. Onnan hallotta, ahogy csöngött a telefon, az anyja édeskés hangon beleszólt, de amikor meghallotta, ki van a másik végén, ordítani kezdett, és lecsapta a telefont.

– Hogy képzeli, hogy itt is hívogat? Ha beszélni akarnék vele, akkor nem váltam volna el! – kiabálta az üres szobának Marie, és kihúzta a falból a telefont.

Marie

Marie a vöröslő marhabélszín fölé hajolt, és mélyen beszívta a friss hús semmihez sem hasonlító illatát. Legmélyebben kivágott ruháját viselte, a haját laza kontyba csavarta, és hogy idegességén enyhítsen, egy üveg bor jó részét már egyedül elfogyasztotta. Ivan csendben ült a kertben, el sem mozdult a padról, üres tekintettel bámulta a virágokat. Marie elégedetten nyugtázta, hogy mégis csak jó anya, a gyerek megértette, hogy ne legyen láb alatt, és főleg, hogy ne kóricáljon el. Csak az az idióta Arnauld ne hívta volna! Elrontotta a várakozás pezsgő izgalmát. Persze ehhez értett a legjobban, feltépni a fájó sebeket, na, azt nagyon tudta!

Ivan

Amikor az alkonyat leszállt a tájra, és az ég alján megjelentek a csillagok, Marie Ivanra ripakodott, hogy menjen be, mert megfázik. A fiú szó nélkül felment a szobájába, és az ágyán ülve várta az elkerülhetetlent. Hallotta, ahogy nyílik a kapu. A szíve olyan gyorsan vert, hogy fájt a mellkasa, a fülében kellemetlenül lüktetett a vér. Megpróbált kilesni az ablakon, de a félhomályban már semmit sem látott. Kopogtattak.

Marie

Marie kicsit lejjebb húzta a ruháját, és egy utolsó mosolyt villantott saját tükörképének, majd kinyitotta az ajtót.

– Te mi a jó istent keresel itt? Hogy képzeled, hogy csak úgy beállítasz minden előzetes bejelentés nélkül? Még másfél hét van a láthatásodig, de ezek után, ha rajtam múlik, hónapokig nem látod a gyereket!

– Mi ütött beléd, Marie? – kérdezte a volt férje döbbenten. – Mit csináltál azzal a szegény gyerekkel? Délután felhívott, alig bírt beszélni a félelemtől! Az a gyerek retteg! És hallom, megütötted? Azt hiszem, nem én vagyok az, akinek attól kell félnie, hogy megvonják tőle a láthatást!  Hol van Ivan? Vagy már lepasszoltad valakinek, hogy ne zavarja a randidat? Látom, kiraktad mindenedet, mint valami útszéli látványosságot!

– Hogy merészeled? Mindjárt itt a vendégem, nem akarom, hogy a családi drámával kellemetlen helyzetbe hozd! Tűntél el innen!

Marie Arnauld arcába akarta csapni az ajtót, de a férfi nem hagyta magát, és benyomult a konyhába.

Ivan

Amikor meghallotta az apja hangját, Ivan felpattant a földről. Apa eljött érte! Apa megmenti, és elviszi innen, ha kell még a szörnyeteggel is megküzd! Olyan boldog volt, hogy sírni tudott volna. Hallotta, hogy a szülei veszekednek, pont ugyan úgy, mint régen, de ez sem számított, mert most már biztonságban volt. Kirohant a szobából, el a pókhálós polcok mellett, a vécé mellett, ahol a függöny mögött kitekert végtagú babák hevertek, és úgy repült le a lépcsőn, mintha szárnyai nőttek volna.

Már hallotta látta apát, integetett neki, szinte érezte, ahogy a karjaiba kapja, és összepuszilgatja a kicsit szúrós borostájával

Aztán egy csontos ujjú kéz megragadta a bokáját.

Ivan szíve kihagyott egy ütemet. A lába alól eltűnt a szilárd lépcsőfok, nem maradt más csak a semmi, és ő zuhant és zuhant.

Marie

Marie hallotta, ahogy Ivan boldogan kiabálva elindul lefelé. Ha épp nem Arnauld-val veszekszik, figyelmeztette volna, kapaszkodjon. Annyiszor mondta már neki, hogy veszélyes az a lépcső, túlságosan távol vannak a fokok, de amíg figyel, nem lehet gond. Látta, ahogy a fia megbotlik, és a lába alól kicsúszik a talaj. Ugrott, hogy elkapja, de túl messze volt.

Ivan fejjel a kisasztal szélének esett, a kemény tölgyfa borzasztó csattanással törte meg a fiú koponyáját.

Ivan

Ivan látta, ahogy az anyja az élettelen testét rázogatja zokogva, az apja pedig a kanapéra roskadt. A házat lassan betöltötte a tűzhelyen felejtett égő hús szaga, de úgy tűnt, rajta kívül ezt senki sem veszi észre.

– Elég a nézelődésből – mondta a Tündérkirály, és hideg kezét Ivan vállára téve kivezette a fiút az éjszakába.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.