Szimplán Mesés! Interjú Különkiadás – Hősök és Pimaszok

A Szimplán Mesés interjú sorozatról:

Mindig is érdekeltek a mesék és mítoszok, és egy ideje különösen foglalkoztat a magyar hiedelemvilág és képzelet. Úgy gondoltam tehát, hogy felkeresek néhány írót, mesélőt, művészt, akik a témában alkotnak.

Az interjúalanyról:

Csengével már találkozhattatok a Szimplán Mesés! sorozat első részében, (majdnem egy évvel ezelőtt, hogy repül az idő!) most visszainvitáltam, hogy frissen megjelent könyvéről a Hősök és Pimaszok:Mit és hogyan meséljünk kamaszoknak?-ról beszélgessünk. Gimnáziumi angoltanárként engem különösen érdekelt a téma, a mesék meg olyan csodálatosak voltak, hogy szegény férjemet azóta is azzal fárasztom, hogy mindenről eszembe jut egy történet, amit a könyvben olvastam. Nem is szaporítanám tovább a szót, íme az interjú:

1. Nagyon tetszett a könyvben, hogy a mesék közt saját élményeid is beleszövöd. Megosztanál velünk egy különösen szívmelengető illetve egy nagyon vicces mesélést?

Kamaszokra szűkítettem a kérdést, de még így is a bőség zavarával állok szemben.

Egy gimiben történt, hogy megkérdeztem az osztályt, milyen meséket szeretnének hallani, és a lányok, akik épp többségben voltak, megszavaztak egy sellős történetet. A fiúk részéről persze ment a szájhúzogatás meg a szemforgatás – ők szeretik titkolni, hogy élvezik a romantikát. Már csak elvből sem szoktam hagyni, hogy eltántorítsanak, így belevágtam egy Man-szigeti történetbe egy sellőről, aki összebarátkozik egy halásszal, mert nagyon szereti az almát (amit ő „szárazföldi tojásnak” nevez). Bájos mese, igazából nem történik benne semmi veszettül izgalmas. Mesélés közben végignéztem az osztályon, és az egyik magas, tizennyolc éves, előtte még pofákat vágó srác az állát a két tenyerébe támasztva, széles, ábrándos mosollyal hallgatta a sellős mesét. Az a mosoly mindent megért.

Az egyik első, nagyon mókás mesemondó élményem a Savaria Karneválon történt, alig néhány héttel azután, hogy elhatároztam, hivatásos mesemondó leszek. Reneszánsz történeteket vittem, be is voltam öltözve, a mesélés remekül sikerült, büszke voltam magamra. Miután az emberek elszéledtek, a színpad körül tébláboltam, és beszélgetni kezdtem a diák önkéntesekkel, akik éppen pakoltak. Nagyon érdekelte őket, hogy mi is az a mesemondás, és hogyan lesz valakiből mesemondó. Egy ponton kicsúszott a számon, hogy mesélni bármiről lehet, mire az egyik srác kapott az alkalmon, és viccből megkérdezte, hogy „például a sörről?” Én meg rávágtam, hogy persze, a sörről is, az egyiptomiaknak volt is rá egy nagyon jó sztorijuk. Erre már a többi önkéntes is felfigyelt, leültünk a félig szétszedett színpad maradványaira, és elmeséltem nekik a mítoszt Szekhmet istennőről meg a sör feltalálásáról (kamaszkorom óra nagyon szeretem a mitológiát). A sztorin is jól szórakoztak, de talán még inkább azon, hogy tényleg volt sörös történetem…

 

2. Volt olyan, hogy egy történetről azt hitted, hogy tuti sikeres lesz, mégis elmaradt az elvárt hatás? Esetleg, hogy egy meséről nem gondoltad volna, hogy ilyen nagy hatást ér el?

Egyszer egy fesztiválon voltam fellépni, és a Szerencséjét kereső ember meséjét vittem magammal. Ennek a mesetípusnak alapvetően két változata van, mindkettő ugyanúgy kezdődik: egy szegény ember elindul megkérdezni valami természetfeletti entitást (Istent, a Napot, stb.), hogy hol találja meg a szerencséjét. Útközben találkozik másokkal, akik gondokkal küzdenek, és elküldik vele a saját kérdéseiket. Végül emberünk megérkezik, és megkapja a megoldásokat az összes problémára – a sajátjára azt, hogy induljon el hazafelé, és már várja a szerencséje. A mese optimista verziójában ekkor emberünk elindul haza, megáll minden kérdezőnél, és a megoldásokért cserébe bőséges jutalmat, kincset, feleséget, stb. kap. A tanulságos verzióban felkínálják neki ezeket a dolgokat, de sorra elhessegeti őket, mert „őt már várja a szerencséje, sietnie kell” – és persze így lemarad minden jóról. Az út végén egy éhes farkas (akinek azt üzente az Isten, hogy egye meg az első elébe kerülő ostoba lényt) felfalja. Ez a mesetípus egyébként pont a fordítottja a könyvben szereplő „A fiú, akinek túl sok szerencséje volt” sztorinak.

Amikor a tanulságos verziót mesélem, a hazaúton a közönség már érezni szokta, mi lesz a vége. Amint emberünk elmegy az első lehetőség mellett, egyszerre szoktak felnyögni, és ingatni a fejüket. A helyzet egyre csak fokozódik, ahogy érezni kezdik, hogy hősünk bizony annyira figyelmetlen, hogy sorra otthagy minden kincset és ajándékot – míg végül elérkezik a farkashoz. Itt már látványos véleménynyilvánítás szokott lenni, a mese erős reakciókat vált ki, és a végén általában, feloldásként, nevetnek is egyet, hogy legalább a farkas jól járt. Na, ezt a mesét vittem magammal a fesztiválra, felnőtt közönségnek. És abszolút semmi reakciót nem kapott. Egy egész teremnyi felnőtt némán ült, és kissé bizonytalan, döbbent szemekkel bámult rám az egész idő alatt. Meg se nyikkantak. Nem tudom, miért pont akkor, pont nekik nem talált be a sztori, ami előtte százszor remekül működött már, és valószínűleg soha nem is fogom megtudni. Mesemondóként megtanulja az ember, hogy egyszerűen néha van ilyen… ha jók vagyunk, akkor nagyon ritkán.

Ami a hatást illeti: Nekem mindig az a kedvenc élményem, amikor évek múlva is emlékszik valaki egy-egy mesére. Amikor velük marad a történet, akkor biztos, hogy annak idején jól választottam, és borzasztóan tudok örülni, ha valaki ugyanúgy lelkesedik egy-egy kedvenc mesémért, mint én magam. Nemrég egy gimnazista lány magától megtanulta az egyiket („Az ördög és a gezerigók” címűt), és elvitte egy angolversenyre. Amikor visszahallottam az ő verzióját, nem csak a lelkesedést láttam benne, de azt is, hogy beleszőtte a saját ötleteit és egyéniségét – az övé volt a mese, épp annyira, mint az enyém. Nagy élmény volt.

3. Tanárként engem a könyv praktikus oldala is foglalkoztat, vagyis az, hogy hogyan lehetne a mesélést beépíteni a tanórákba (például nyelvórákba). Erre van valami jó kis tipped?

Sokszor mesélek nyelvórákon, olyankor én vagyok a listening practice. Elsősorban angolórákra járok, de spanyolul is tudok mesélni. A legnagyobb élmény az, amikor a diákok megkérdezik mesélés után, hogy lebutítottam-e a mesék nyelvezetét a kedvükért. Nem szoktam – ők lepődnek meg rajta, hogy egy összefüggő történetből mennyi mindent értenek, akár kezdő angoltudással is. A mesélés mellett „civit” szoktam nyelvórákon tanítani, ilyenkor egy-egy kulturális témához fűződnek a mesék, mint például Amerika folklórja, ír történelem, társadalmi nemek, stb. A mesék szépen illusztrálnak dolgokat, amiket aztán közösen meg lehet beszélni. Külön jók az olyan történetek, mint pl. „Sir Gawain házassága” a könyvből, ahol ki lehet kérni menet közben a közönség véleményét, hogy vajon mi lesz a következő fordulat. Mindig nagyon kreatív megoldások szoktak születni.

4. Az elvarázsolt korona című történet pünkösd idején játszódik. Van ennek valami különösebb jelentősége? Vannak más történetek is, ahol ez az ünnep különösebb szerepet kap?

A „pünkösdi csoda” sok Arthur-legendában előfordul – a pünkösd fontos ünnep ebben a mondakörben. Malory szerint Arthurt pünkösdkor koronázták, és az esküvője is erre a napraesett. A történetek szerint a királynak volt egy olyan szokása, hogy addig nem nyitotta meg a pünkösdi ebédet, amíg valami csodálatos dolog nem történt az összegyűltek szeme láttára. Nyilván köze lehet ennek a keresztény hagyományhoz, hiszen a pünkösd, mint keresztény ünnep pont a csodáról, a Szentlélek kiáradásáról és az apostoli küldetésről szól. Arthur is ilyenkor szokta kiküldeni válogatott lovagjait a beérkező kihívásokra – hölgyet menteni, szörnyet legyőzni, meg hasonlók. Az elvarázsolt korona meséjében a csoda kicsit más, bensőségesebb formában jelenik meg, és a pünkösdi várakozás maga csak a hátteret adja hozzá.

5. Több országban  (Magyarországon, az Egyesült Államokban ,Spanyolországban, Írországban, Görögországban, Olaszországban, Svájcban, Ausztriában, és Angliában) is meséltél már fiataloknak. Mások a közönségigények? Vannak történetek, amik egyik helyen népszerűek, máshol kevésbé?

Mindig igyekszem a közönség igényeihez alkalmazkodni. Alapvetően a meséim többsége mindenhol jól szokott működni a gyerekekkel, inkább a felnőttek felől érkeznek különböző elvárások. Az amerikaiak például sokkal jobban óvják a kisiskolásokat a „kényes tartalmaktól”, mint mi, a vallásosabb államokban pedig nem mesélhettem ördögről vagy pokolról, mert az utóbbi eleve szitokszónak számít (egyszer egy harmadik osztályban eljárt a szám, és az összes gyerek megbotránkozott, hogy a mesemondó csúnyán beszél…). Cserébe a Halloween miatt sokkal többször követeltek horror- és kísértet-meséket, mint például a magyar gyerekek, akikben nem szokott felmerülni, hogy egy mesemondótól kérhetnek olyat is.A többi különbség inkább ízlés, mint nemtetszés kérdése, az írek például nem tudtak betelni az édes-bús tündéres legendákkal, hiszen nekik is rengeteg ilyenük van.

6. Egyáltalán nem meglepő módon, én is szerelembe estem a kis gülüszemű, vámpírfogú törpeszarvassal, Kancsillal. Mesélnél róla egy kicsit? (Mindegy, hogy mit, bármit, GIVE ME KANCSIL!)

Kancsil nagy világsztár! A maga otthonában is nagy népszerűségnek örvend, számtalan mese és mesegyűjtemény főszereplője. A világ mesemondói előszeretettel hívják segítségül, amikor gyors és csattanós sztorira van szükség, hogy feloldjuk egy közönség feszültségét. Én először Gay Ducey amerikai mesemondó előadásában találkoztam vele, és nekem is szerelem volt első hallásra (a könyvben szereplő Kancsil-mese egy változata volt az, egyébként). Sokszor előfordult már, hogy egy-egy csoport vagy osztály Kancsil-fanclubbá alakult. Volt olyan gimi, ahol törpeszarvas-posztereket függesztettek ki, de a Világszép Alapítványos gyerekeik között is akad csapat, akik hétről hétre Kancsilt követelnek. Muszáj volt Kancsil-szakértővé képeznem magam, most már több tucat meséje szerepel a repertoáromban, sőt, van egy Excel táblám is rá, melyik mesék melyik könyvekben fordulnak elő (Kancsiladatbázis!). A következő célom az, hogy élőben is találkozhassak vele; sajnos a prágai kancsil nem fogadott látogatókat, amikor ott jártam, és úgy tudom, a második legközelebb eső egy német állatkertben lakik. Muszáj lesz egy szelfit csinálnom vele.

(Csenge blogján itt és itt is olvashattok róla.)

7.Másik instantszerelmem Vertumnus, a változó évszakok istene, akivel a Pomona és Vertumnus című történetben találkozunk. Mit lehet még róla tudni? Mit jelent pontosan az, hogy a „változó évszakok” istene?

Vertumnus(vagy Vortumnus) eredetileg etruszk istenség volt, a rómaiak gyakorlatilag importálták abban az időben (az i.e. 3. század környékén), amikor sorra foglalták el az etruszk városokat. Egy időben szobra állt a Forum Romanumon, a Vicus Tuscus (etruszk utca) elején. A szobor tájékozódási pont volt, a környékén kínálták a könyvárusok a portékájukat (tessék, az egyik kedvenc istenségemnek van köze a könyvekhez), és mindig változó évszakok szerint volt díszítve. A rómaiak azért is tartották az évszakok istenének, mert az etruszk neve hasonlított a latin vertere (fordulni, forgatni, változni) igéhez.

Vertumnus and Pomona by Govaerts

Ovidiuson kívül (akitől Pomona és Vertumnus mítosza származik)Propertius írt még róla költeményt, ahol az istenség egyes szám első személyben szólal meg, és azzal dicsekszik, hogy bármilyen alakot fel tud venni, és minden formájában tökéletes az átváltozás. Érdekes, hogy ebben a költeményben Vertmunus női alakot is emleget (Kerényi Grácia fordításában: „Adj rám cosi [selyem] ruhát, s lágybőrű leányka, akit látsz: / ám ha togát öltök, férfi vagyok, ne tagadd!”), valamit megemlíti, hogy fel tudja venni más istenségek, például Bacchus vagy Apollo alakját. Ráadásul azt is mondja, hogy nem hiányzik neki a saját templom (bár amúgy volt neki egy az Aventinuson), inkább szereti nézegetni a Forum hullámzó forgatagát. Ez a könnyed változékonyság, és az emberek iránti barátságos, jókedvű hozzáállás volt az, ami miatt én is megszerettem Vertumnust, és ezt próbálom visszaadni mindig, amikor mesélem a történetet.

8. Egy másik mozzanat, ami nagyon megragadta a képzeletem a Piros Pipacs Kisasszonyból származik: a sárkány homlokán lévő gyöngy, amitől repülni tudnak, illetve, hogy a kiszabadított lányok tésztából gyúrnak egy tökéletesen működő lovat. Ezekről lehet még tudni valamit, vannak más történetek, amikben előfordulnak?

Amikor beleszerettem Piros Pipacs Kisasszony meséjébe, elkezdtem más oroqen történeteket olvasgatni, hogy lássam, hasonlóan színesek és különlegesek-e. Nagyon megszerettem az oroqen mesevilágot, és azóta már több meséjük is a repertoárom része – de még mindig Pipacs a nagy kedvencem. A sárkánygyöngy klasszikus eleme a kínai, japán, és más kelet-ázsiai sárkány-hiedelmeknek. A ragyogó gyöngy hol az álluk alatt, hol a karmaikban, hol a homlokukon jelenik meg, fényt áraszt, és különleges, ritka kincsnek számít. Ez adja a sárkányok erejét, néha a képességüket is, hogy repülni tudjanak. A gyöngy jelképezheti a napot, a bölcsességet, az életerőt, és más pozitív dolgokat. Ebben a mesében látványosan akkora ereje van, hogy egy tésztából gyúrt lovat is életre tud kelteni.

A tésztáról jut eszembe, hogy van egy másik, olasz sztori, amit kamaszok nagyon szeretnek – egy királylányról szól, aki tésztából próbál magának férjet gyúrni, mert nem talál elég tökéletes udvarlót. Az elsőt véletlenül szénné égeti a sütőben, a másodikat nem hagyja megkelni, a harmadikkal pedig véletlenül feltalálja a pizzát…

9. Vannak más közönségkedvenc szereplők? Olyanok, akiket előre kérnek, vagy a mesélés után válnak a rajongás tárgyáva?

Nagy híve vagyok annak, hogy terjesszem a Fianna jó hírét, ezért is kaptak külön fejezetet a könyvben. Ők meg szokták fogni a kamaszok képzeletét, előfordult már nem egyszer, hogy utána valaki meg is kereste a könyvtárban az Istenek és Harcosok magyar kiadását.Ők kamaszkorom nagy legendás hősei voltak, és szeretem látni, ha a mai fiatalok (uff, de rosszul hangzik) is megszeretik őket.

10. Ha a könyved olvasása után egy kamaszban feltámad a vágy, hogy mítoszokkal, mesemondással foglalkozzon, milyen tanácsot adnál? Merre induljanak el? Milyen mesemondó versenyek vannak?

Hősök és Pimaszok bemutató az Írók Boltjában

A mai mesemondó versenyek nagyrészt magyar népmesékre szorítkoznak, hagyományőrző céllal. Amikor én gimnazista voltam, én angolversenyekre jártam ezekkel a sztorikkal, ott szabadabban lehetett válogatni. Egyébként meg a versengés maga nem kötelező elem; meséljenek ott és annak, ahol jól érzik magukat, iskolai rendezvényen vagy máshol. És főleg keressék meg azokat a meséket, amikbe igazán beleszeretnek – legyenek azok mítoszok, magyar népmesék, Oscar Wilde-novellák, vagy bármi más. Amikor kezdő mesemondó voltam, nagyon sok akadályon átlendített az, hogy a kezdetektől fogva olyan mesékből állt a repertoárom, amikért őszintén lelkesedtem. Azt tanácsolnám a kamasz mesemondóknak is, amit mindenki másnak: csak olyat meséljenek, amit szeretnek, és keresgéljenek bátran!

11. Május végén jelenik meg Ribizli a világ végén című gyűjteményed, (amiről, ha minden jól megy, szintén beszélgetni fogunk egy interjú keretében), ami a Feminista Magyar Népmesék blogos sorozatodból nőtte ki magát. Mi a következő projekted?

Folyamatosan dolgozom mesetárakon a Világszép Alapítvány önkéntes mesemondói számára – minden hónapban kapnak új meséket, amiket használhatnak a munkánk során, és a nyári táborainknak is megvan külön-külön a saját mesetára. Sohasem állok meg a mesekutatásban! Mellette szeretnék egy kicsit visszatérni a történelmi regények műfajához is, amikor akad szabad időm. Római koros régészként végeztem annak idején, és még mindig motoszkál bennem pár római történet.

12. Hol találkozhatnak veled legközelebb a mesélésre vágyók?

Az Ünnepi Könyvhét ideje alatt a Margó Fesztiválon fogok mesélni – június 15-én este 9-kor lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy felnőtteknek szóló meseestem, Szerelem sokadik látásra címmel. A Könyvhéten szinte minden nap kinn leszek dedikálni; a Ribizli bemutatóját is ott tartjuk, pénteken délután 4-től a színpadon. A következő Mítoszok Csatája pedig július 31-én lesz!

Csenge blogja

A Világszép Alapítvány oldala

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *