Golyó a szívbe 1. -Görög mitológia 3.

Ez egy több mint 7000 szavas sztori, szóval a felhasználóbarátság jegyében kettészedem. Ezt a történetet itt olvashatjátok egészben,illetve a Wattpadra is részletkben. Ez a történet többeknek is elnyerte a tetszését, úgyhogy íme néhány vélemény:

“Wow, ez nagyon jó volt, és pont az a zsáner meg környezet, ami a szívem csücske! Bírtam Mora lazaságát, az anyja beszólásait, azt, ahogy Lánccal oltogatják egymást, de leginkább a finom humort meg a hangulatot, ami belengi az egészet. Asszem, na Gaiman bácsi Magyarországra születik, ilyesmiket írt volna. A BKV-jegyes ötlet különösen tetszett.
Negatívumot nem is találtam, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy teljesen elsodort a történet, és egyszerűen kikapcsolt a kritikus részem, amíg forgott a film. 
Gratulálok hozzá, nagyon élveztem!”
Ebből főleg ez a mondat esett jól: Asszem, na Gaiman bácsi Magyarországra születik, ilyesmiket írt volna. Titkos életcélom volt, hogy valaki egyszer ezt mondja rólam.
“Nekem is nagyon tetszett. Nem egyszerű novellaterjedelemben részletes világot és megkapó karaktereket alkotni, de neked sikerült. Annyi hibát véltem felfedezni, hogy míg Mora a nézőpont-karakter, egy bekezdés erejére Pille fejébe kerültünk. Ezt meg talán egy elgépelést leszámítva minden rendben volt.”
“Valahogy rátaláltam a könyvedre. És mondanom sem kell, lett egy új követőd. Amikor elkezdtem olvasni, csak arra gondoltam, hogy végre… Egy ember aki tényleg tud fogalmazni :)”
Íme maga a történet:

Golyó a szívbe

A csillagokat nézve Mora mindig egyedül érezte magát. Szeretett volna belezuhani a fényévekre nyújtózó űrbe, és elveszni a Tejút örvénylő fehér spiráljában. Most is az eget bámulta, amit színes fénypászmák tapogattak a zene ritmusára, miközben ő is együtt ringott a több száz másik boldogan izzadó testtel. A kiömlött sör keserűsége és az irányába szállingózó állott fűszag még jobban elmosta a körvonalakat. Kiábrándító volt. Mora néha undorodott az egésztől, mégsem tudott koncertek nélkül élni. Belélegezte a táncolók közelségét, és érezte bennük az édes olvadást, ahogy a hétköznapok gondja elfolyt tőlük. Vezette őket az elektromosgitár szólója, mint  egy vad kígyóbűvölő, el a valóságtól, le a kollektív tudatalatti árnyéktestű emlékekkel és vágy-kimérákkal teli barlangjába. Itt, ahol a többség élvezettel hullott a mély, testetlen szabadságba, Morának üzleti megbeszélése volt.

Vannak dolgok, amik nem valók a világ szeme elé. Az egyetlen hely, ahol teljes biztonságban lehetsz, a saját fejed. A Közvetítő nem az a figura volt, aki csak úgy megjelenhetett volna a Zöld Pardon táncterén vagy akárhol a valóságban. Égszínkék csuklyás köpenyt viselt, ami eltakarta magas alakját, és zavaróan fehér arcából csak fekete cérnával összevarrt száját engedte láttatni. Apró biccentéssel vette tudomásul Mora érkezését, egy gyűrött cetlit nyújtott felé, majd eltűnt.

A lány hunyorogva nézte a papírdarabot. Csak egy név szerepelt rajta: Fekete Péter, se időpont, se helyszín, semmi. Mora nagyon jól tudta, hogy ez mit jelent: a férfi Prémium-célpont. Több munka, de több pénz, és ami Morát leginkább feldobta: szabadkéz.

Alig negyedórája tartott a koncert, amikor a tömeg közepéről elkezdett kifurakodni egy alig százhatvan centis, sötétrózsaszín hajú tinilány. Furcsa módon senki sem káromkodott, amikor a lábukra lépett, senki sem furcsállta, hová indul ilyen hirtelen. Mire elhaladt melettük, szinte már el is felejtették, hogy ott volt. Mora elégedetten mosolygott, szerette a szinte tökéletes álcáját. Fekete csőfarmerében, szürke Tisza cipőjében, és lila szörnyes pulcsijában senki sem gyanította, hogy nem egy átlagos pesti tinédzsert lát. Pedig, ha jobban megnézték volna a lángoló fukszia haja alatt bújó fülekben csillogó fülbevaló sort, talán feltűnik nekik, hogy ezek nem hétköznapi bizsuk. Mora mindkét fülcimpájában három fülbevaló csillogott: a balban egy kereszt, egy feltartott orrú elefánt és Fatima keze, a jobban egy lótusz, egy hatágú csillag és egy bagoly. Mora nem bízta a véletlenre magát, ezek a szimbólumok rejtették el a kíváncsi szemek elől és védték meg a ráleselkedő galibák nagy részétől. Már régóta vágyott egy fültágítóra is, de félt, hogy az megzavarná a talizmánok harmóniáját.

Majd talán egy nap, amikor végre megszabadul a munkájától. Ha az a rohadék bátyja nem lép le, hanem vállalja, hogy viszi a családi bizniszt, akkor ő nem szívna itt, és csinálhatná azt, amit akar. Mora utálta, hogy a bátyjának már csak a gondolata is így ki tudja hozni a béketűréséből. De ha egyszer az a barom tönkretett mindent! Összetörte az anyja szívét, aki eztán Morára tukmálta az összes elintéznivalót, amitől ő berágott, és azóta nemigen beszél az anyjával. Éljen a családi béke. De a vér kötelez, és csak akkor mászhat ki a csávából, ha leszállítja édes-kedves testvérét. Aztán majd a családi kupaktanács ítéletet mond felette.

A baj csak az volt, hogy Mora huszonöt éve keringett a világban, és a testvérének még csak nyomát sem látta. Kicsit unta már az állandó költözködést és magyarázkodást, mert azért a házinéniknek egy idő után feltűnt, hogy a lányt nem látogatják idősebb rokonok, viszont fiatalemberek annál inkább, a sohanem múló fiatalságáról meg ne is beszéljünk.

Igen, Mora időnként igényelte a férfitársaságot. A koncerteken sokszor táncoltak vele fiúk, és ha a delikvens megfelelő fizikai paraméterekkel rendelkezett, haza is kísérhette. Egyetlen szabályt azonban mindig szem előtt tartott a lány: nem bonyolódott hosszú kapcsolatokba. A szerelem összeegyeztethetetlen volt a munkakörével. Ha felvitt egy fiút változó albérletei egyikébe, reggel kakaóizű csókkal búcsúzott tőle, és az ajtóban azt súgta a fülükbe „Én nálad messzebbről jövök.” Mire a fiú leért a lakóház aljába, semmire nem emlékezett.

Mora nem hazudott, tényleg messziről jött. Az évek lassú csorgásával az otthonról hozott emlékei egyre halványodtak. A bőrébe ivódott kötelességtudaton kívül két dolgot kapott csak a családjától, és egyiktől sem vált meg soha még álmában sem: egy ezüst galamb medált az anyától és egy kézigyártású revolvert az anyja pasijától. Különleges fegyver volt, ilyet is csak az otthoniak tudtak: csendes, elegáns és pontos. Pillanatnyilag ennyi volt az öröksége. Nem sok, de arra elég, hogy eltartsa magát, amíg végre szabad nem lesz.

Fekete Péter… Hol kezdje a keresést? A leggyorsabb és kézenfekvőbb megoldást választotta, bár érezte, hogy egy Premium ügyféllel nem lehet olyan egyszerű dolga, hogy megtalálja a Facebookon. És így is lett. Talált egy játékot, egy zenekart, egy sörözőt meg pár férfit, de egyik sem volt az igazi. Megpróbált újra elmélyedni, hátha a kollektív tudatalattiban épp kószál valaki, aki a segítségére lehet. Nekiállt meditálni, de ahogy leült, rájött, úgyis csak egy ember segíthet. Kihajtogatta a lábait a lótuszülésből, és elment zuhanyozni. Hagyta, hogy a vízsugár gyengéden masszírozza a testét, és próbált erőt gyűjteni a rá váró találkozóhoz. Nem lesz egyszerű, de Lánc a legjobb informátora, és szüksege van rá, még akkor is, ha a srác mindig lefárasztotja. Nem szólt neki, hogy megy, úgyis tudta, hol találja.

Lánc törzshelye a Moszkva téri metrómegálló egyik lepattogzott széke volt. Majdnem elköltözött, amikor a megállót átnevezték. „Hogy hívhatnak valakit Széllnek? Abban nincsen semmi férfias meg vagány…” Végül a lustaság győzött, és Lánc úgy döntött, inkább ignorálja a névváltozást. Mégsem székelhet a Pillangó utcánál vagy a Blaha Lujza téren, odalenne a hírneve. Lánc igen érzékeny volt a munkakörnyezetére, és az is megviselte, amikor lecserélték a megbízhatóan lepukkant szovjet kék metrókat a jól gyorsuló áramvonalas francia dizájnra. Nem volt egyszerű eset a srác, annyi szent. Mora nagyot sóhajtva szállt le, és megvárta, amíg viszonylag kiürül a peron. Előkotorta a zsebéből a lyukasztatlan BKV jegyet,  a megfelelő széknél állva kettétépte, és ledobta az ülésre. Utálta ezt a pazarlást. Becsukta a szemét, elszámolt háromig, és amikor kinyitotta, már ott ült előtte a bőrkabátos alak. Lánc elégedetten vigyorgott Morára.

– Mora, amore mia! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

– Szükségem lenne egy kis segítségre – mondta Mora kelletlenül.

– Milyen jellegűre?– vigyorgott tovább a srác. Feltápászkodott, és csak most látszott mennyivel magasabb a lánynál.

– Szigorúan üzletről van szó – forgatta a szemét Mora.

– Persze, mindig csak az üzlet – mondta tettetett sértődöttséggel Lánc. – Egy ölelést azért kapok?

– Mit bánom én – morogta Mora, és hagyta, hogy a srác perceken át szorongassa. – Na, most már leállíthatod magad. Kimegyünk a Millenárisra?

– Ja. Figyelj, Mora gondolkodtál azon, amit múltkor mondtam? – kérdezte félszegen.

– Aj, ne kezd már megint, légyszives. Sokkal gyakraban jönnék, ha nem kéne minden alkalommal végigrágnunk ezt. Nem keverem az üzletet a magánélettel.

– De akkor lenne egy házi informátorod…

– Lánc, nem engedhetek meg magamnak egy kapcsolatot.

– Nem feltétlenül kell ezt ilyen hivatalosan felfogni.

–De nehéz ma veled! Tudod, hogy ha lefekszem valakivel, bele kell nyúlnom az emlékezetébe. Elveim vannak. A te fejedben meg túl sok fontos dolog van ahhoz, hogy szórakozzak vele. Segíts inkább megtalálni az agyalágyult bátyámat, és akkor esetleg visszatérhetünk a dologra.

– Cserkész becsszó? – kérdezte Lánc rosszul leplezett lelkesedéssel.

– Az. Na, de most térjünk a tárgyra.

– Legalább addig beszélgess velem, amíg odaérünk a parkba. Úgy érzem, csak kihasználsz.

– Mindig megfizetlek, nem? – kérdezte Mora, és idegesen piszkálni kezdte csilingelő karkötőjét.

– Ez tény. De te megelégednél ezekkel az új menetjegyekkel? Régen olyan szép narancssárga színűk volt, jól érezem magam tőlük. Most már a festékre is sajnálják a pénzt?! Undorítóak ezek a szürkésfehér jegyek, tisztára sápatagok, mint a lidércszar.

– Ne legyél már gusztustalan! – húzta el Mora a száját.

– Nem a te lakásodat piszkítják össze a kis mocsadékok.

– Így jár az aki metróalagutakban lakik. De ha ennyire nem tetszik semmi, miért nem vándorolsz ki? Londonban van vagy tíz metróvonal…

Lánc megrázta a fejét, majd közelebbhajolt Morához.

– Azt hallottam, a londoni metróalagutakban furcsa emberek laknak – súgta bizalmasodóan.

Mora felvonta a szemöldökét.

– Nicsak, ki beszél – nevetett, miközben áthaladtak a Millenáisra vezető kapun.

– Hát nem romantikusak ezek a kis padok? – kérdezte Lánc szemöldökrángatva.

– De, roppant mód. Üljünk inkább oda az amfiteátrumba.

– Olyan ünneprontó vagy – mondta Lánc, de udvariasan a fapadra terítette a kabátját, hogy kényelmesebben üljenek. Fehér pólója ujja alatt kezdődött a tetoválása, ami aztán egybeforrt a nevével. Feszülő felkarján végig kígyózott egy szürkésen csillogó lánc, ami a csuklójánál ért véget. Mona nem tudta megállni, hogy végig ne futtassa rajta az ujját, majd lemondóan sóhajtott.

– Ha végre azt csinálhatom, amit akarok, én is tetoválok rád valami szépet.

– Akkor dolgozzunk az ügyön. Kit keresünk? – kérdezte Lánc és közelebb fészkelte magát Morához.

– Fekete Péter. Prémium megbízás.

– Szerencséd, hogy a jó alvilágihoz fordultál – mondta Lánc, és elővarázsolt a táskájából egy dobozos Cola Zerot.

– Tudsz valamit?! – hördült fel Mora meglepetten.

– Lehet – mosolygott sejtelmesen a fiú, miközben jól esően belekortyolt az italába. Hátradőlt, és láthatóan élvezte a kora őszi napfényt.

– Hé, nem érek rá egész nap! – bökte oldalba Mora.

– Hát jó. Épp tegnap este találkoztam az egyik népligeti nimfával… – kezdett bele Lánc.

– Ahha… – dünnyögte a lány rosszallóan.

– Nem várhatod tőlem, hogy cölibátusban éljek, amíg felszabadulsz – mondta a fiú egy lesújtó pillantás kíséretében, majd zavartalanul folytatta. – Szóval Ligus azt mesélte, hogy tegnap új vendégük volt…

– Örülök, hogy jól megy neki az üzlet – jegyezte meg Mora epésen.

– Mora drágám, csak nem vagy féltékeny? – nézett Lánc a lányra kaján vigyorral.

Mora csak horkant egyet, Lánc pedig elővarázsolt egy túró rudit, és azt majszolta elégedetten.

– Te most piknikezni jöttél? – kérdezte Mora, miután a gyomra jelezte, hogy a joghurtitalt nem találta elégséges reggelinek.

– Van még ott, ahonnan ez jött – mondta Lánc és Morának is dobott egy csokit. – Szóval ott tartottam, hogy tegnap este beállított ez a fazon klisé-vörös Ferrarival, halszálkacsíkos öltönyben, és meglengette az aranykártyáját. Ligus szerint Dubaiból érkezett, de kamu francia akcentussal beszélt.

– Honnan veszi, hogy Dubaiból jött?

– A kocsija padlóján Dubai repteres duty frees zacskó hevert, és a pénztárcája is tele volt arab névjegyekkel.

– Nahát, a csajod egy Sherlock. És miért gondolod, hogy érdekes lehet nekem ez az ő csodás kuncsaftjuk?

– Van egy szép rózsa tetoválás a belső combján.

– Ha nem baj, nem keresem meg, hogy csekkoljam. Egyéb?

– Nemcsak az az egy van neki. Az egész testét tetoválások borítják, persze csak addig, ameddig a ruhái eltakarják.

– Drága vagy, hogy így lelkesít a hobbim, de most a munkára kéne koncentrálnom.

– Épp ezt magyarázom, rózsaszálam. Nem akármilyen tetoválások ezek, hanem a bűbájos fajta – mondta végigsimítva a Mora fülcimpájában sorakozó fülbevalókon.

– Na, ez már mindjárt érdekesebb. Ez megmagyarázhatná, miért kell a mi segítségünk az elintézéséhez. Már ha valóban ő az emberünk.

– Nos, P. Noirként mutatkozott be, de a táskája rejtekzsebében több útlevél is volt, mind ugyanerre a névre csak más-más nyelven.

– Értem. És honnan tudják ezt a te nimfáid, ha ezek a táskájában voltak elrejtve?

– Ugyan-ugyan, ne akadjunk fenn ilyeneken. Nekik is érdekük, hogy tudják, ki fia-borja látogatja a lugasukat.

– Hát… ha te mondod. Szerinted van esély arra, hogy visszatért hozzájuk? Vetnék rá egy alaposabb pillantást. Nagyon úgy néz ki, ő lesz az. Gazdag, külföldről hazatérő maffiagyanús alany… mindig ilyen férfiakat kell puskacsővégre tűznöm.

– Ligus azt mondta, elégedettnek tűnt, és volt nála egy bérleti szerződés is, szóval hosszabbtávra tervez letelepedni. De még az elején kéne megcsípned. Gazdag fószer, valószínűleg hamar talál majd magának egy bentlakásos macát, aztán nem hiszem, hogy szüksége lesz már a ligeti lányokra. Szólok a nimfáknak, hogy ha újra felbukkan, csörgessenek meg, én meg azonnal riasztalak.

– Zseniális, megtartalak – nevetett Mora, és kiszolgálta magát még egy túró rudival Lánc táskájából.

Mora jókedve azonban nem tartott sokáig. Aznap este ugyanis az anyja felhívta. Évek óta először. Mora épp a neten lógott, és új zenéket vadászott csillogó pink iPodjára, amikor a Skypeja bejövő hívást jelzett. Nem is tudta, mikor használta utoljára, nem nagyon volt kivel tartani a kapcsolatot. A hívó egy bizonyos Ladylove69 volt, és Mora biztos volt benne, hogy ilyen nicknevű nincs az ismerősei közt, de a névválasztásban felismerte az anyja stílusát, ezért magasra szaladt szemöldökkel, mély sóhajjal rányomott a zöld gombra.

Videóhívás volt, úgyhogy rögtön be is úszott elé rég nem látott szülőjének képe. Középkorú nő volt, magasra tupírozott, melírozott szőke hajjal, szoláriumbarna bőrén igen mélyen dekoltált csipketoppal. Épp hosszú körmeit lakkozta, míg várt, hogy betöltsön a kép.

– Édes kislányom, hát hogy nézel te ki? – esett neki köszönés helyett, mikor végre ő is látta Morát.

– Neked is szép estét, drága anyukám. Pontosan mivel is van problémád, és minek köszönhetem váratlan hívásod? – kérdezte Mora nyugodtan, miközben bekapott egy feketeribizlis rágógumit.

– Mi ez a hajszín? Úgy nézel ki, mintha magadra rántottad volna Írisz nénikéd festék készletetét. Meg ez a nagy mafla pulcsi, nem is látszik benne, hogy nőből vagy.

– Nem baj, demonstrálod te a „nőiességet” kettőnk helyett is – mondta Mora végigmérve az anyja igen csak sokat láttató ruháját.

– Ne merd még egyszer ezt a hangot használni velem, még mindig az anyád vagyok, ha elfelejtetted volna. Egyébként meg nekem folyamatosan reprezentálnom kell a munkámat meg a céget. Én nem tehetem meg, mint egyesek, hogy lelépek a családi fellegvárból, és szabadon kószálok.

– Ezt talán a drága elsőszülött fiacskádnak mondjad, ne nekem – vágta oda Mora, és egyre idegesebben rágózott.

– Ne aggódj, mondom is, ha végre előkeríted. Egyébként ezzel kapcsolatban hívtalak.

– Valahogy sejtettem, hogy nem a hogylétem felől akarsz érdeklődni.

– Igazságtalan vagy velem, Mora. Tudod, hogy rengeteg dolgom van. Majd megkérdezem, hogy vagy, miután elmondtam a legújabb döntésem: a bátyád volt-menyasszonya holnap odaköltözik hozzád.

– Hogy mi van?! Anya! Szegény lányt te üldözted el otthonról az állandó féltékenységeddel meg azzal, hogy állandóan csüngtél a kis aranygyermekeden, és nem hagytad őket kibontakozni. Ráadásul miért az én nyakamba varrod?!

– Könnyű vádaskodnod, de láttad volna, ahogy az a kis… menyemnek való, az ujja köré csavarta az összes alkalmazottat, mindenki csak áradozott, hogy milyen szép és divatos, én meg, mintha ott se lennék.

– Hogyne, persze. És mi ez a hirtelen pálfordulás?

– Mivel, hogy Ros még mindig nem került elő, és az idejét valószínűleg olyan dolgokkal tölti, ami a családtól ugyan nem áll távol, de mégse lenne jó, ha valami olyat csinálna, ami felkelti az emberek meg főleg a média figyelmét.

– Úgy érted, hogy szerelemkórban hagyna egy fél várost?

– Hát például, vagy ha a nők elkezdenek jobban odafigyelni rá, és észreveszik a kis furcsaságait – mondta szőke fürtjeit csavargatva Mora anyja.

– Ugyan, nem hiszem, hogy bárkivel elég sokáig maradna ahhoz, hogy jobban megnézzék.

– Ne legyél előítéletes a bátyáddal! Mindenesetre úgy döntöttem, kedvezőbb lenne, ha monogám, általam jól ellenőrizhető kapcsolatban élne. Erősebben kötődne a családhoz, hatékonyabban végezné a munkáját, csak nyerhetnénk vele.

– Nyerhetnél. Te. Én biztos nem. Évekig felém se néztél, hagytad, hogy küszködjek. Aztán, amikor úgy érzed, hogy hasznot húzhatsz belőlem, rámlőcsölöd a lányt, csak mert úgy tartja úri kedved. A válaszom: nem.

– Cöcöcö. Gyermekem, hát meg se hallgatsz. Nem kérem én a segítséget ingyen.

– Ne már, most komolyan le akarsz fizetni?! És mit adsz nekem, a legszebb férfit a Földön? – horkant fel Mora.

– Nem hiszem, hogy erre vágysz. Bár azt csiripelik a galambok, hogy van valaki, akire kivetnéd a hálódat. Nos Mora, ha az alagút-búvót akarod, őt is megkaphatod. Ígérd meg, hogy év végéig kitartasz, és mindent megteszel, hogy előkerüljön Ros, befogadod Pillét…

– Pillét?

– Igen, most ezen a néven fut a leendő lakótársad. Holnap Freddie elkíséri hozzád.

– Egy szóval sem mondtam még, hogy beleegyezem!– ellenkezett gyengén Mora – Freddie is jön, de jó ezer éve nem láttam!

– Tudod, hogy van ez, repked erre-arra, intézi az ügyeink, nem sok szabadideje van.

‑ Tudom, ti mind marha elfoglaltak vagytok.

– Ha nem ennyire lehetetlen helyet választottál volna a letelepedésre – bukkant fel egy nagydarab, vörös szakállú férfi Mora anyjának szőkesége mögött.

– Vulkán! Azt hittem, legalább téged érdekellek, de te se kerestél soha – morogta Mora. A férfi láthatóan elszégyellte magát, és zavartan megköszörülte a torkát.

– Tudod, hogy anyád a főnök… nekem nincs szavam ebben a háztartásban. – Mora anyja szemforgatva karon legyintette. – Amúgy jól szuperál még a kicsike? – kérdezte csillogó szemmel, ujjaival lövést mímelve.

– Hogyne, jobb, mint új korában – mondta Mora, és kicsapta a revolvert az asztalra. Elegáns, könnyű darab volt. A cső ezüstösen csillogott, inkább látszott ékszernek, mint fegyvernek. A markolata sötét fából készült, elefántcsont intarziából egy rózsaindákkal körbefont szív fehérlett rajta.

– Az egyik mesterművem – sóhajtott a férfi kezdődő sörhasát simogatva. – Ki tudtam bontakoztatni a tehetségem. Azóta megint csak a rutinmunka. Ha megtalálnád Rost, végre neki is megcsinálhatnám a Coltot, aminek a tervei még mindig a fiókomban vannak. Persze előtte jegygyűrűket kell csinálnom neki meg Pillének. Zseniális ötlet volt anyádtól, nem?

– Persze, tudjuk, hogy zseniális vagyok, de most már menj vissza dolgozni, nekem még van egy kis megbeszélnivalóm a lányommal.

A férfi beleegyezően morrantott, szomorúan biccentett Morának, és kisántikált a szobából.

– Most, hogy végeztünk a családi bájolgással, azt javaslom, térjünk rá az üzletre – fordult hűvösen Mora felé az asszony. A lány most vette észre, hogy a botox ellenére anyja sokkal öregebbnek és fásultabbnak tűnt. – Ha befogadod és pátyolgatod Pillét, és minden tőled telhetőt megteszel Ros előkerítésének érdekében, és maradéktalanul elvégzed a megbízásaid, szabad vagy.

Morának leesett az álla, de aztán gyanakvóan összehúzta a szemöldökét.

– Miért pont most tennél ilyet? Hiszen élvezed, ha mások szenvednek.

– Mora, kérlek, ne ítélj el. Nekem sem könnyű, tudod milyen a családunk. Nekem kell az egészet vinnem a hátamon, nagyapád a titkárnőket hajkurássza, mindenki állandóan kavar, nem arra vagyok kitalálva, hogy cégeket igazgassak. Én egy törékeny nő vagyok, akit becézgetni és kényeztetni kell.

Mora hitetlenkedve horkantott.

– Tényleg így van. És szokj le erről a horkantásról, egyáltalán nem nőies. Én csak próbállak távol tartani ettől az őrülettől, ami itt megy, nehogy te is rámenj, mint én.

Morának már a nyelve hegyén volt a visszavágás, de amikor az anyja szemébe nézett, inkább visszanyelte. Valami nagyon nem volt rendben.

– Anya, jól érzed magad?

– Nem tudom, mostanában mintha egyre gyengébb lennék. Jövő héten elmegyek az orvosunkhoz, hátha tud adni valamit. Mindenesetre szeretném rendben tudni a családom, mielőtt bármi történne.

– De hát te nem… – motyogta Mora.

– Régen talán úgy volt. De ma már ki tudja? Lehet, el kéne engednünk a kezdetek óta rángatott vesszőparipáinkat és meggyőződéseinket. Én most csak azt akarom, hogy rendben tudjam az céget meg az öröklést.

Mora mély levegőt vett, és még egyszer végigmérte az anyját. Egyszerűen nem tudott rajta kiigazodni. Azt sem tudta, hihet-e neki. Ismerte már a trükkjeit, az érzelmi zsarolást. De igent mondott, mi mást tehetett volna?

– De szerződést akarok – szögezte le. – Valaki olyan írja, akiben én is megbízom, és legyen legalább minimálisan pártatlan.

– Jusztícia nénikéd, a család ügyvédje megfelel az igényeidnek, vagy külső szakértőt kívánsz?

– Nem biztos, hogy jó lenne külsősöket belekeverni. Jobb, ha családban marad.

– Nahát, mégis csak tanultál tőlem valamit! Freddie Pillével együtt a szerződést is elviszi. Remélem, felgyorsul az ügy, és hamarosan sor kerülhet a nagy családegyesítésre.

– Én is – mondta kedvetlenül Mora.

‑ És ha elfogadsz egy anyai jótanácsot, nem sokáig hajtod el a metró-démont. A férfiak egy idő után megunják a várakozást. Egyébként is, a rendszeres nemi élet jót tesz bőrnek.

– Anya… – kezdte Mora, de az anyja már kinyomta a videót. Megkapta, amit akart, befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Mora feldúltan járkált fel-alá, majd egy japán fehér teával a bögréjében bekucorodott a babzsákfoteljébe, és próbálta feldolgozni a nap eseményeit. Az évek alatt sikerült meggyőznie magát, hogy már nem hiányzik neki a családja, és tökéletesen megvan nélkülük, de most nehéz üresség telepedett a gyomrára. Hiányzott neki a tágas ház a hegytetőn, a rokonok sürgése-forgása, nagyapja őrült sztorijai a hódításairól, nagybátyja nektár ízű mustja…

Évek óta először magánytól nyomasztva aludt el, és nem keveset adott volna egy mindent feledtető ölelésért.

Egetrengető dörömbölésre ébredt. Kipattant az ágyból, nem pazarolt időt a felöltözésre, úgy ahogy volt AC/DCs alvóspólójában nyitott ajtót, pisztolyát a háta mögé rejtve.

– Látszik, hogy nem anyád divatérzékét örökölted – simított végig bajuszán az ajtóban álló férfi. Hosszú lábán bőrnadrág feszült, köldökig kigombolt fehér inge láttatni engedte a göndör mellkasszőre alá tetovált angyalszárnyakat.

– Freddie! – ugrott a nyakába Mora, minden fáradtságról és neheztelésről megfeledkezve.

– Mora! – kapta fel a férfi. – Most azt illene mondanom, hogy de megnőttél! De nem tehetek róla, ha nem igaz. Viszont határozottan megszépültél!

– Ha csak azért hízelegsz, mert félsz, hogy bosszúból lábonlőlek, amiért évekig felém se néztél, abbahagyhatod. A szabadságomat hozod.

Freddie elmosolyodott, de a szeme komor maradt.

– Freddie, te tudsz valamiről, amiről én nem? – súgta és rögtön visszarázódott a viszontlátás öröméből a rideg valóságba. A férfi alig észrevehetően biccentett, aztán megköszörülte a torkát. – Ha megenged, lepakolnám Pille kisasszony csomagjait, illetve őt magát is beinvitálhatnád. Aztán rátérhetünk a papírmunkára.

Mora ellépett az ajtóból, és hagyta, hogy Freddie becipelje a két Louis Vuiton utazóbőröndöt. A férfi takarásából most előtűnt egy vékony, szomorúszemű lány. Púderrózsaszín hajába babarózsákat fontak, és fátyolszerű ruhája is mintha szirmokból lett volna szőve.

– Pszi… izé, Pille, fáradj beljebb. Úgy látom, otthon is divat a rózsaszín – túrt bele fukszia tincseibe Mora, és betessékelte a lányt. Majdnem-sógornőjére nem így emlékezett, úgy látszik, a szalmaözvegység kimosta belőle a színeket, vagy csak megviselte az „anyósa” közelsége, és a visszatérés a házba, ahol a fiatalsága darabokra hullott. Fehérnek tűnt, és erőtlennek, mint a teáról felszálló gőz. Morának egyre kevésbé tetszett a dolog. Pille udvariasan toporgott, és nézelődött a szerényen berendezett lakásban, miközben Freddie előkészítette a szerződést.

– Nyugodtan ülj le a babzsákba, Pille, mellette találsz magazinokat, olvasgass, amíg mi ezt elintézzük.

Pille csak bólintott és máris a eltűnt a puha pink fotelben.

– A papírokkal van gond? – kérdezte Mora halkan Freddie-t.

– Dehogy. Jól választottál, Jusztícia mellett lehetetlenség a manipuláció. Nem tudom konkrétan megmondani micsoda, de az egésszel bűzlik valami. Nem minden az, aminek látszik, és erős a gyanúm, hogy anyád mozgatja a szálakat. Persze, ez nem feltétlenül rossz, de nem szeretem a ködös üzelmeket.

Mora felvonta a szemöldökét.

– Már úgy értem, hogy nem szeretem mások ködös üzelmeit, a sajátjaimat egyszerűen imádom – nevetett Freddie.

– Akkor aláírhatok? Ha jól látom, nincs kisbetűs rész.

– Igen. Nagyon szabad akarsz már lenni, igaz?

Mora komolyan bólintott, de amikor találkozott a pillantásuk, összevigyorogtak, és egyszerre kezdték el énekelni az I want to break free-t. Pille érdeklődve fordult hátra, míg a másik kettő banánokat mikrofonként használva karaokézott a konyhában. Miután befejezték, vidáman ültek le a nappaliban a még mindig értetlenül pislogó Pilléhez.

– Amikor kicsi voltam, és anyám a mindenféle fontos ügyeit intézte, gyakran varrtak Freddie nyakába, aki meg nem tudott jobbat kitaláni a szórakoztatásomra, minthogy fel-alá rohangáltunk a lakásban, és énekeltünk – magyarázta Mora.

– Ha egyszer semmi mással nem lehetett lefoglalni. Kivéve persze, amikor beszökdösött a fegyverszobába, úgy kellett kifacsarni a kezéből a nyílpuskákat. De én mennék is, sok még az elintéznivaló. Remélem, gyorsan végére jártok a dolgoknak, mehetnénk együtt karaokézni.

– Rajta leszek az ügyön. Csókoltatom a rokonságnak az arra méltó részét – intett fél kezével Mora, miközben vadul kutatott a hűtőben.

– Viszlát, hölgyek – intett a férfi, és már el is tűnt.

– Hát, Pille, az a szomorú hírem, hogy egy fonnyadt karalábén, három doboz sörön és egy félvég téliszalámin kívül az égadta egy világon semmi nincs a hűtőben.

– Nem vagyok éhes, köszönöm – suttogta a másik lány. – Így is nagyon rendes vagy, hogy befogadsz. Tudom, hogy csak púp vagyok a hátadon…

– Öhm, ugyan. Hogy mondhatsz ilyet? Örülök a társaságnak – mondta miközben gondosan kerülte Pille tekintetét. Csak ahogy a szavai után leülepedett a csend, jött rá, hogy talán nem is hazudott akkorát. Pille csendesen mosolygott.

Mora tanácstalanul tipegett a konyhában. Egyetlen barátnője sem volt, fogalma sem volt, mivel szokták a lányok tölteni a közös délutánjaikat. Vendége udvariasan nézelődött, és gondosan ügyelt, hogy ne vegye észre a szennyes ruhakupacot.

– Na jó, én viszont  megéheztem. Van a közelben egy új pláza, ennék egy kis kínait, aztán feltöltjük a hűtőt, és még nézelődhetünk is. Vehetnénk pár cuccot nekem, elég régi a ruhatáram. Mit szólsz?  – mondta némi tipródás után Mora.

– Rendben.

– Vagy nincs kedved?

– De, mehetünk. Csak nem akarok a terhedre lenni – sóhajtotta Pille.

– Pille, nem zavarsz. Bántott valaki otthon?

– Nem.

– Akkor mi a baj?

– Nem tudom, mire számítsak. A vőlegényem elmenekül tőlem, otthagyott a családjánál. Nagyon kedves, hogy befogadtak, de…

– Tudom, ismerem őket, nem kell magyarázni – bólogatott Mora.  – Figyelj, minden rendben lesz. Ha anyám elkapja Rost, vége a pünkösdi királyságának. Újra az az engedelmes, anyukája szoknyája szélén ülő kisfiú lesz, mint volt. Vagy ha nem, majd én ellátom a baját. Na gyere, egy jó szecsuáni kacsa minden lelki bajt orvosol. Veszünk egy pár dögös ruhát neked, aztán Ros azt se tudja, hova legyen örömében.

– Hát jó. Köszönöm.

Éppen az egyik üzletből fordultak ki, teleaggatva bevásárlószatyrokkal, mint egy karácsonyfa, amikor megszólalt Mora telefonja. Metróhuzat – csak egy embernek volt ez a csengőhangja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..