Novella: Csillaghullás

Rövidke rémtörténet, melyet a The Colour out of space , illetve a The Shadow out of Time című Lovecraft novellák ihlettek. Ez a novella azért is érdekes, mert ez volt az első írás, amit a Black Aethernek küldtem, és meg is jelent a Microaether 2016 szeptember-októberi számában, melyet itt találtok. Ez azt is jelenti, hogy már három éve van ilyen-olyan formában közöm a magazinhoz. Ünnepeljünk együtt egy jó kis borzongással!

***

Az elbarikádozott szobámban ülök. Nincsenek illúzióim, a kempingágyból és éjjeli szekrényből összetákolt szerkezet nem sokáig fog ellenállni nekik. Hallom, ahogy a folyosó linóleum padlója nyikorog szörnyű súlyuk alatt. Az ajtó alatt és a fal apró repedésein beszivárog nehéz testgőzük, amiben halálszag és renyhe mocsár bűz keveredik. Nyugtalanul járkálnak szobáról szobára. Engem keresnek.

Én voltam az egyetlen lány a Modern csillagászati szemináriumon, de az is lehet, hogy az egész csillagász mesterszakon. Úgy tűnt, a tanáraim kötelességüknek érezték, hogy vizsgánál, jegybeírásnál megemlítsék, hogy ott van még Kis Gizi vagy Nagy Piroska vagy mit tudom én, kicsoda. Ilyenkor többnyire udvariasan mosolyogtam, aztán felkaptam az indexem, és mentem a dolgomra. Alapképzésen még próbáltam elmagyarázni, hogy én nem szocializálódni járok ide, hanem tanulni, de mindig csak értetlenül néztek rám: mit keres egy vékonyka, gyerekarcú lány a komoly csillagászok közt?

A csoporttársaim nem törődtek velem. Elkönyveltek furcsa csodabogárnak, akit tényleg csak a teleszkópok meg az egyenletek érdekeltek. Egyedül Botonddal értettem meg magam, ő kedves volt velem, rászólt a többiekre, ha piszkáltak. Persze őt mindenki szerette, mindig hívták valahova, nem ért rá folyton velem lógni. Benne bíztam egyedül. De voltak olyan dolgok, amikről még Botondnak sem beszélhettem. Fájt a magány. Néha sírtam is, éjjel, a koli kétes tisztaságú vécéjében kuporogva, miközben utolsó erőmmel próbáltam felkészülni a másnapi ZH-ra.

Kitűnő voltam, de örökké elégedetlen. Amikor éjszaka a Duna parton ülve felnéztem a végtelen égre, kicsinek éreztem magam és jelentéktelennek. Láttam a Tejút kanyargó csillagösvényeit, rengeteg messzi világot, amik megannyi titkot tartogattak számomra, és én mindet ismerni akartam. Amikor nagy ritkán adtam magamnak pár pillanatnyi pihenőt, amikor nem a világmindenség rejtélyeit kutattam, elviselhetetlen nyugtalanság vett erőt rajtam. Furcsa, sürgető érzés volt, mintha az életem múlna rajta. A kíváncsiságom szinte már az őrülettel volt határos. Néha azt kívántam, bárcsak más emberek életét élhetném. De nem menekülhettem.

Egy hűvös október éjszakán történt, talán tíz éves lehettem. A Balatonnál töltöttem az őszi szünetet a nagyszüleimnél. Ők már szokás szerint kilenckor kidőltek, én meg a tetőn hevertem és bámultam a csillagokat. Egyszer csak furcsa zajra lettem figyelmes, olyan volt, mintha egy magasfeszültségű vezeték zsongása, de sokkal hangosabb. Vissza akartam mászni a szobámba, de valami nem engedett. Talán a kíváncsiság volt, talán a félelem. A levegő megtelt elektromossággal, az orromat kellemetlen égett szag csapta meg. Aztán körülölelt a fény. Megmagyarázhatatlan dolgokat láttam azon az éjjel: távoli világokat, egy hatalmas könyvtár várost, és különös külsejű idegen lényeket. Eonok húztak el a szemem előtt egyetlen pillanat alatt. A nagyszüleim reggel találtak rám, még mindig a tetőn fekve. Az egész testem izzott, félrebeszéltem. Azt mondták, nagyon megfáztam, és iszonyatosan leteremtettek. Beszögelték az ablakomat. Senkinek nem mondtam el, mi történt velem azon az éjszakán, de nem tudtam kiverni a fejemből. Lázasan kutattam a módját, hogy újra érezhessem az idegen világok érintését. Most megkaptam, amire vágytam, és valószínűleg az életembe fog kerülni. Vagy még sokkal többe.

Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm terepgyakorlatra. Minden egyes sejtem tiltakozott ellene, de beleszámított az év végi jegybe. Nem mondhattam nemet.

A furcsaságok két héttel ezelőtt kezdődtek. Fényi tanár úr kipirultan, lelkesedéssel a szemében érkezett órára. Pár nappal azelőtt egy meteorit csapódott be a Bükkben, és a kráterben talált kőnek nagyon különleges ásványi összetétele volt.

‑ Tudományos áttörés előtt állhatunk ‑ suttogta a tanárom, mintha bárki kihallgathatna bennünket. Hangjában szinte vallásos áhítat csengett, miközben nemzetközi elismerésről és a Nobel-díjról beszélt. Közelebb hajoltam. A kő tényleg szokatlannak tűnt, tompán csillogott a műanyag lapon. Nehéznek látszott, komornak. Kirázott tőle a hideg. Úgy éreztem, figyel engem. A csoporttársaimon különös izgatottság lett úrrá, őket is magával ragadta a tanárunk lelkesedése. Hosszú percekig álltak a meteorit darabka körül, és csak bámulták. Én viszonylag gyorsan beleuntam a nézelődésbe, és visszaültem a helyemre, hogy átolvassam a jegyzeteim. Végül a tanárunk megrázta a fejét, elcsomagolta a mintát, és megtartotta az órát. A szokásos tűz azonban hiányzott belőle, olyan volt mintha csak a teste lenne ott, és a szájából egy ezerszer lejátszott hangfelvétel szólna. A lelke valahol messze járt.

Beszélni akartam Botonddal, de mintha észre sem vett volna. Óra végén a többiek után sietett, és egyedül hagyott a hideg előadóban. Ezután mintha valami megváltozott volna. Még inkább kívülállónak éreztem magam. A fiúk és Fényi tanár úr párszor összeültek esténként, engem sose hívtak. A gyomromba megmagyarázhatatlan szorongás kúszott be, éjjelente alig aludtam.

Reggel a pályaudvaron álmos szemmel vártam az indulást. A Bükkbe mentünk, hogy megvizsgáljuk a friss becsapódás helyét és egy több millió éves másik asztroblémát. A vonaton a többiek mély csendben ültek, csak néha vetettek oda valamit egymásnak. Mintha szavak nélkül is megértették volna egymást. A fülke gyenge fényében furcsának láttam őket, a bőrük kifakult, a szemükben furcsa fény ült. Megnyomkodtam a halántékom, nem tett jót a képzeletemnek a kialvatlanság.

Azon kaptam Botondot, hogy a szeme sarkából figyel, de amikor ránéztem, elkapta a tekintetét. Többször próbáltam kérdőre vonni, de eddigre már feladtam. Az életem egy véget nem érő rémálomra kezdett hasonlítani. És akkor még nem láttam a legrosszabbat.

Hosszú séta és erős hegymenet után értük el a szállást. Nekem mint lánynak, külön szobát adtak. Udvariasságból, vagy mert meg akartak szabadulni tőlem, nem tudom.

Délután kimentünk a becsapódás helyére. Iszonyatos pusztítást végzett, a közeli domboldal csupaszon meredt az ég felé. A kráter mélyén ott trónolt a meteorit, mint valami undorító szürke varangy. A többiek elkezdtek leereszkedni hozzá, engem elfogott a hányinger, és Fényi tanár úr engedélyével hazaindultam. Ahogy egyre távolodtam a kőtől, úgy csökkent az émelygés. Mire visszaértem kutyabajom nem volt.

Az ablakom előtt ültem, és vártam, hogy visszatérjenek. Javában esteledett, amikor megláttam őket közeledni. Lassan imbolyogtak a fák között, mintha nem egészen lennének urai testüknek. Csak amikor kiértek a lámpafénybe, vettem észre alakjuk alattomos változását. Páran már a házban voltak. Túl késő volt elmenekülni.

Valaki megáll az ajtóm előtt. Hallom a szakadozó, hörgő légzését. A kilinccsel matat. Ideges sziszegés, amikor rájön, hogy az ajtó nem nyílik.

‑ Engedj be, Lilla. Én vagyok az – hallom Botond hangját az ajtó túl oldaláról. Szavai távoliak, és alig többek egy torok mélyről feltörő, alig emberi hörgésnél.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.