Kicsit eltűntem, na meg elmaradtam minden lehetséges poszttal és helyzetjelentéssel, de most itt vagyok, és gyorsan bepótolok mindent. Bevallom, tartottam ettől a költözéstől. Nem az rettentett, hogy egy idegen országban kell boldogulnom, hiszen Angliában már megálltam a helyem… de Anglia ismerős volt, egyetemre mentem, biztos helyre, voltak már ismerőseim, barátaim, és végül, de nem utolsó sorban beszéltem a nyelvet. Arról nem is beszélve, hogy a London környékiek hozzá vannak szokva mindenféle idegen népekhez, szóval nem éreztem, úgy magam, mint egy külföldönkivüli. Na, nem mintha a franciák nem láttak volna még idegeneket, de… engem még nem láttak. „És mi van, ha utálni fognak?” gondoltam. „Mi van, ha nem lesznek barátaim, és egyedül leszek?” Ez a remegés az elfogadásért és beilleszkedésért valami térdreflex nálam, amit valahol általános iskolás koromban fejlesztettem ki, és nem sikerült egészen levetkőznöm. Részben ez a félelem volt az oka annak is, hogy ezt a blogot elkezdtem, mert gondoltam, ha írok róla, ha projektnek fogom fel, sokkal kevésbé lesz ijesztő.

Október harmadikán érkeztem, a barátom kijött elém, és hazavontattuk a csomagokat. A lakásba rögtön beleszerettem, bájosan kicsi, könnyen rendben tartható. Egyetlen szépséghibája, hogy a negyediken van, nekem meg erőnlétem az úgy egyáltalán nincs, szóval mindig újra kell éleszteni, amikor felérünk. Az első héten nem nagyon mozdultam ki, próbáltam spórolni. Voltunk párszor ismerősöknél a második hétvégén pedig barátom szüleinél. Mivel teltek a napjaim? Hát bevallom, kissé mormotásan, sok alvással. Aztán fordítottam, állásokra jelentkeztem, Duolingón toltam a franciát, és felváltva örvendeztem meg estem kétségbe.

A második héten elugrottam Londonba lezárni a számlám, meg elhozni a halomnyi cuccot, amit a házinénimnél hagytam. Közben összekötöttem a hasznosat a kellemessel, és találkoztam kedves londoni barátnőimmel. Erről a kis kiruccanásról nem sokára érkezik bejegyzés is. Tovább jelentkeztem állásokra, és kezdtem kétségbeesni, mert csupa elutasítás érkezett válaszul. Aztán múlt kedden megtörtént a csoda. Kaptam egy emailt, hogy ráérnék-e szerda reggel telefonos interjúra. Szó szót követett, délutánra behívtak személyen interjúra. Persze az iroda Párizs átellenes oldalán van, mert miért ne, de végül is egy óra alatt, meg lehetett oldani. Amikor otthon dolgoztam, ugyanennyit békávéztam Újbudára.

A dolog egyébként elég sorsszerű volt, mert magyar anyanyelvű kellett nekik, aki tud angolul és van call centeres tapasztalata. Sose gondoltam volna, hogy magyar anyanyelvűségem valaha is előny lesz, mert eddig csak baj volt, hogy nem vagyok francia vagy nem vagyok angol. Csütörtökön stresszeltem, mert elviekben hívniuk kellett volna a cég magyar központjából, és nagyon vártam a hívást. Közben találkoztam otthoni barátaimmal, akiket éppen Párizsba hozott az ősz, úgyhogy legalább kellemesen töltöttem a várakozás nehéz óráit. Végül délután ötre megtudtam, hogy mehetek másnap dolgozni. Kicsit hirtelen volt, de nem panaszkodom.

Pénteken volt az első munkanapom, a közlekedés ezúttal kegyes volt hozzám, mindkét RER-en (= francia HÉV) volt hely, úgyhogy tudtam olvasni. A metrón tömegnyomor volt, de két megállóra ki lehetett bírni. A vonat átrobog egy hídon, alattunk a folyó, a messzeségben meg felhőkarcolók egy csoportja. Nagyon szép. Kicsit ez is emlékeztet az otthoni munkába járásra, akkor minden nap megcsodáltam a reggelt a Duna felett.

Az a tapasztalatom, hogy itt elég sokan kéregetnek a metrón meg a RERen. Ez mindig szomorúsággal tölt el, de én sem adhatok mindig. Reggel a vonaton jött egy bácsi, aki kiosztott mindenkinek egy kis papírt, hogy munkanélküli és két gyereke van, ha tudjuk segítsük meg egy-két euróval vagy egy étkezési utalvánnyal. Nem sok pénz volt nálam, de adtam neki egy eurót, mert fontos napokon (mint az első nap a munkában) szeretek adni a kéregetőknek, mert saját hitrendszerem szerint ezzel elnyerhetem az univerzum jó indulatát. A bácsi meglepődött, , szerintem én voltam az egyetlen, aki adott neki.

Szerencsére az irodaépület nincs túl messze a megállótól, alig öt perc gyalog. Bele is dobtak a tréning közepébe, úgyhogy jól lezsibbadt az agyam a nap végére. Kicsit még tartok a feladatoktól, de majd belerázódom. Az ablakból látszik az Eiffel-torony és a Sacré Coeur hagymakupolája. Találkoztam a bejövő hívásokat fogadó magyar lányokkal, nagyon kedvesnek és segítőkésznek tűntek. Az ebédemet egy cseh lány társaságában töltöttem, aki novemberben érkezett ide, február óta szenvedett, hogy megkapja ezt a munkát. Az majdnem egy év munka nélkül! Úgy érzem, piszok nagy szerencsém volt, hogy nekem kevesebb, mint egy hónap alatt sikerült összehozni, és nagyon hálás vagyok az égieknek. Ráadásul a lány mesélte, hogy ő nem is tud túl jól franciául, ezért alig tudott kimenni a lakásból, mert az emberek meg nem nagyon szeretik, ha angolul beszélnek hozzájuk. El sem tudom képzelni, milyen rossz lehet hosszú hónapokig úgy, hogy se dolgozni, se az emberekkel kommunikálni nem tudott.

Én mindig megpróbálok franciául beszélni az emberekkel, és igazából eddig nem találkoztam rossz reakcióval, ami őszintén meglep. Attól féltem, hogy megesznek vagy legalábbis kihegyezett baguette-ket vágnak hozzám, ha észreveszik, hogy nem jól ragozom. Sok helyről hallottam, hogy a franciák kicsit fennhordják az orruk, és nem válaszolnak, ha nem tökéletes francia akcentusod van. Velem viszont mindenki igazán kedves, a jegyeladó lány és a pék néni is megdicsért, ami bearanyozta az első nehéz munkás napom éjszakáját.

Ma pedig kértem időpontot bankszámla nyitásra, mert itt nem úgy van, hogy csak beszambázol, és nyitsz egy számlát, nem, nem. Ráadásul millióegy papír kell nekik… viszont az ügyintéző lánykedves volt, és jövő héten ezt is elintézzük. Aztán beiratkoztam a könyvtárba, vagyis médiatárba, és már ki is vettem öt könyvet. Nem mintha nem lenne három félbehagyott könyvem, és nem lenne a nyakunkon a Nano… A médiatár nagyon szép épületben van, és sok a gyerek- és ifjúsági könyv, szóval gyakori vendég leszek. A beiratkozás és a kölcsönzés ingyenes (kivéve ha az ember CD-ket meg DVD-ket akar kölcsönözni) és meg egy cuki könyvtáras táskát is kaptam.

Egy szóval, minden jól alakul.