Bubópest beleolvasó

A Bubópest ötlete pár évvel ezelőtt újév napján pattant ki a fejemből a valószínűtlen üres várost látva. Akkor még a multis lét szürke mókuskerekében pörögtem, aminek a diszkrét (nem létező) báját, azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni. A sztori kb. Neil Gaiman Soseholja találkozik Budapesttel, a multis munkával meg egy New Adult regénnyel. Nem lepődünk meg nagyon, hogy ez a regény is parkoló pályára került Fannilandben, de most új év van meg új élet, szóval porolgatok le dolgokat, és meglátjuk mi történik. Úgy érzem, a fordítás maratonok megedzettek, ha egy hétvégén le tudok tolni több mint húsz oldal fordítást, ami nem kevés fókuszt meg berserk üzemmódot igényel, akkor a saját történeteimet is be tudom fejezni. Punktum. Felfedeztem, hogy segít, ha kisregényként gondolok történetekre regény helyett, szóval jelen pillantban a BP is így áll, bár lehet lefokozódik hosszú novellává.

Szeretem az elejét, szerintem jól átjön, hogy a szürke munkanapban egyre növekvő furcsaság lappang, de valószínűleg később még feszesebbre húzom. Most az jutott eszembe, hogy ez a sztori menő lenne képregénynek, amúgy is nagy álmom egyszer képregényt írni, de nem ismerek senkit, aki ebben partner lenne… De egyszer ennek is eljön az ideje 🙂 (Értelemszerűen, ha ismertek kedves képregényművészeket, akiket érdekelhetne egy ilyen projekt, sikítsatok :D)

Az egész kalamajka egy teljesen átlagos újév reggelen kezdődött. Álomtól összeragadó szempillákkal ültem a kihalt héven, és a fülemben dübögő dob+basszussal próbáltam ördögűzni a fejemből a ragadós fáradtságot. Vajmi kevés sikerrel. Már csak a híg automatás kávéban bízhattam, ami olyan rossz volt, hogy nem a koffeintől ébredtél fel, hanem az ízétől. Bár ma talán az sem érdekelne, ha aludnék a munkában.

Január elseje volt, szabadnap szerte e széles világban, kivéve a multi dolgozóknak vagy az önjelölt sztahanovistáknak. Én egyszerre voltam mindkettő. Álmaim voltak, és azokhoz kellett a pénz, mert az álmok bizony pénzből vannak. Nem valami habos-babos misztikumból, ahogy mi magunk se, ahogy azt Shakespeare megírta. Megcsóváltam a fejem, szegény Will pörögne-forogna a sírjában, ha hallaná ezeket a kiábrándult, materialista gondolatokat. Ez van. Felnőttem és az avoni hattyú és összes lúdtollas angol barátja az egyre távolodó egyetemi évek ködébe veszett. Elöntött a nosztalgia, utoljára az államvizsgára mentem anyuéktól hévvel, kora reggel. Azután már csak a nagybetűs élet volt.

Minden nap lehetett volna ilyen a város, az utcán egy-két kósza autó bolyongott,a héven ketten voltunk az előző megállóban felszállt fekete ruhás kis öregasszonnyal. A szemem le-lecsukódott, még így is hogy nem csaptam előző este nagy murit, csak a családdal mulattam. A január elseji munka jó kifogás volt a buli meghívások elhárítására, így legalább ambiciózusnak tűntem, és nem antiszociálisnak. Reméltem, hogy az a nap is olyan békés lesz, mint karácsony szent napja, amikor az iroda szinte meghitt csendbe burkolózott, a monitorok sápatag fénye ünnepi megvilágításba helyezte az unalmukban nyugilabdával dobálózó kollégákat. A szabad gondolatfolyamomat teljesen váratlanul a veresegyházi asszonykórus szakította meg, a Honky Tonk womannel.

Ez kissé váratlanul ért, és a kitörni készülő nevetésemet a sálamba fojtottam. A néni nagy nehezen előhalászta a telefonját a táskája mélyéről, a legújabb iPhone modellnek tűnt, a csillogásból ítélve swarowski kristályokkal. Félrenyeltem egy nevetést, majd igyekeztem a saját telefonomon pötyögni valamit, hogy úgy tűnjön, mintha valami egészen mások röhögcsélnék. Pár percig sikerült is elfeledkeznem különös utastársamról, ám egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki ingerülten a nevem ismételgeti.

– Lujzika, az isten szerelmére!

Riadtan néztem körbe. Persze a néni volt, aki nagy elánnal magyarázott valamit éteri beszélgetőpartnerének. Megrázta a fejem, kicsit paranoiás voltam, de ekkor a néni elkapta a pillantásom.

– Ne menj át, lyányom. Ki tudja, mikor engednek vissza?

Hirtelen bennem akadt a lélegzet, honnan tudja a nevem,és hova ne menjek? De aztán az asszonyság visszafordult az ablak felé és, ahogy a szavaiból kivettem, valami kellemetlen rokonokról magyarázott. Az utazásom többi része eseménytelenül telt, kivéve hogy a Petőfi hídon átvillamosozva megfogadtam, hogy az ebédszünetében feltétlenül időt kerítek arra, hogy átsétáljak a hídon, afféle újévi szerencsevarázslatként.

Ez a döntés különös elégedettséggel töltött el. Nem tudnám pontosan visszaidézni, mióta voltam így oda az építészet eme hasznos találmányaiért, de ha be akarnám lőni kapcsolatuk kezdetét, az érzelmi viharokban nem szűkölködő kamaszkoromra tippelnék. Akkoriban ugyanis lázasan kerestem a babonákat, hogy ingyen kívánságokat nyerhessen. Kívánságokat repítettem az éterbe, ha elhúzott felettem egy repülő, ha az aluljáróban a fejem fölött robogott el a hév, kívántam éjfélkor, ha nem felejtettem el. Később kívántam hidakon, néha egy fényes pénzdarabbal lekenyerezve a híd szellemét. Egyik módszer sem vált be igazán, és a kiszemelt úriember sose omlott a karjaimba, kivéve az egyik Szerencsit, de akkor csaltam.

Lekászálódtam a villamosról, és becsippantam az irodába. Magamhoz vettem a víz és műcukor ízű kávét, és amíg a keserűség szétolvadt a nyelvemen, fejcsóválva visszaemlékeztem a Szerencsi testvérekre. Hülye hormonok és az ifjúsági regényektől megbomlott agyam. Az idősebbe voltam belezúgva, aki csak szédített mindenféle állatos metaforákkal, de nem jutottunk egyről a kettőre. Az öccse meg látványosabb csapta a szelet MSN-en, úristen milyen retró románc, én meg meggyőztem magam, hogy igazából ő tetszik. Úgyhogy a hídvarázsnak nem volt olyan nehéz dolga, amikor azt kértem, hogy jöjjek össze az egyik Szerencsivel. De kis ostoba voltam akkor, istenem! A nagy és igaz szerelem két hosszú hétig húzta. Vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni. Körbenéztem az irodában. A bent lézengő pár kolléga vagy a Youtube-ot pötyködte vagy a tegnapi esti partiról hozott ételmaradékokat rágicsálta. Mennyivel izgalmasabb most az életem, mint öt évvel ezelőtt.

Ledobtam a táskám az asztalon tornyosuló papírhegyre. Nesze nektek tiszta és rendezett munkaterület. Az egyik elválasztófalam megroggyant, a képeslapjaim csálén fityegtek rajta. Csodálatosak voltak ezek a kis falak, olyan hatékonyan szigetelték el egymástól a dolgozókat, hogy a bérházam téglafalai is tanulhattak volna tőlük, akkor talán nem hallanám a Szabóék ordítozását. A próbaidő és a betanulás három pokoli hónapja alatt például tökéletesen eltudtam bújni, a kutya se vette észre, hogy sírok, még a szomszédjaim sem.

– Lisa, come here for a sec! – invitált a csapatvezetőm a másik sorba. Mindig gyanakodtam, ha a kisfőnökök hozzám szóltak. Annak a vége vagy letolás volt, vagy rosszabb (és gyakrabb) esetben akartak tőlem valamit. Általában plusz munkát. A közvetlen főnököm svéd volt, és öt hónap alatt sem tudta megjegyezni a nevem.

– Igen? – kérdeztem hűvösen.

– Be szeretném mutatni neked Rodrigot, a spanyol csapatba jött. Annamary helyére.

– Nem is tudtam, hogy Annamária elment.

– Pedig már vagy egy hónapja… Anyway, Rodrigo ez itt Louise az angolosoktól.

– Lujza vagyok, örvendek.

– Rodrigo, encantado – válaszolta az új kolléga félszeg mosollyal.

Úgy éreztem, eleget tettem a kultúraközi szocializálódás jegyében, és visszamentem elolvasni az emaileim. Úgy látszott a menedzserünk se csapta szét magát az év utolsó napján, mert vagy hat új emailt küldött az elmúlt 24 órában. Személyesen szinte sosem találkoztam vele, de már rengeteget emaileztünk. Ez akár egy szép románc kezdete is lehetett volna, mint a Bridget Jonesban, de sajnos az én életem kevésbé bővelkedett izgalmas fordulatokban. A nagyfőnököt Antonin Schwarznak hívták, Róza szerint tökéletesen név egy erotikus románc férfi főszereplőjéhez. Végletesen szélsőséges barátosném vagy Jókait olvasott vagy olcsó szerelmi kalandokat. Az Antoninnal történő levelezésünk azonban a világ legkevésbé romantikus dolgai közé tartozott.

A főnök akart tőlünk valamit, mi megcsináltuk. Mi kértünk valamit, a főnök elegánsan ignorált minket. Gyengébb pillanataimban tényleg szerettem azt képzelni, hogy a láthatatlan főnök valóban egy áramvonalas testű, borzas hajú, egyedülálló fazon, aki azért rejtegi magát, hogy ne zavarja meg a dolgozó nők nyugalmát. De aztán általában elkezdett mellettem sivítani a telefon, kezdődött a mókuskerékben teperés és rá kellett ébrednem, hogy bilibe lóg a kezem. Ma nyugodtan ábrándozhattam volna, az ügyfelek otthon lábadozva heverték ki az óév halotti torát, de valahogy nem éreztem magam romantikus hangulatban. Volt valami a levegőben, egy ózonszagú remegés, konfettivel teli várakozás, valami ami a fejembe szállt, és nem hagyott merengeni.

Egyedül mentem ebédelni az egyik közeli kínaiba. Az ázsiai gyorskaja az egyetlen káros szenvedélyem, de hát senki sem tökéletes.Az étterem majdnem olyan üres volt, mint a magánéletem. A holdvilágképű eladónő csendes figyelte, ahogy eszem, csak Sting éteri hangja tartózkodott az étteremben, az I am an alien-t énekelve.

Amint a megnyugtatóan ismerős ízű savanyú-csípős leves égetni kezdte a nyelvem,elmerengtem a karácsonyról ott maradt műfenyőágak giccsességén, együtt érezve az énekessel, én is kicsit egy idegen világban éreztem magam. Kinézve az ablakon egy kihalt várost láttam, mintha a zombi apokalipszis után lennénk. Szerencsére az eladó néni nem úgy nézett ki, mint aki az agyamra áhítozik. Távozáskor az aranyszőrű integetős macska kétségbeesetten kalimpált utánam, próbálván visszacsábítani a nap egyetlen fizető vendégét. Visszafelé villamosra szálltam, nem volt kedvem tele hassal visszavánszorogni.

A másik felszálló az előttem lévő székre ült le, miután egyetlen kíváncsi pillantással végigmért. Nagyon nem tetszett ez a nézés. Pont olyan volt, mint a csoporttársaké, akik már túl vannak a vizsgán, és büszkeséggel vegyes szánalommal néznek a még kezüket tördelő többiekre. De még mindig jobb, mint egy kötekedő másnapos. Az utastárs fekete vászonkabátot viselt, rajta elszórva szürke szőrszálak ezüstlöttek. A tarkója kopasz redőin egy törzsi maszkot ábrázoló tetoválást fedeztem fel, amit fekete kacskaringók díszítettek. A maszk üres szeme engem figyelte, míg a férfi elgondolkodva bámult ki az ablakon.

Nehéz szívvel készülődtem a leszálláshoz. Az egy órás ebédszünet a szabadság illúziójával töltött el, és mindig nehéz volt visszahajtani a fejem a munka igájába. A tetoválás a férfi nyakán mintha kíváncsian utánam fordította volna tintás tekintetét, de miután pislogtam egyet, és megtörölgettem a szemüvegem, már nem mozdult. Ekkor vettem csak észre, hogy a leszállásjelző gombot rosszul illesztették be, és az ajtó rajzocska fejjel lefelé fordulva várta, hogy a szabadulni vágyó utasok nyomogassák. Hüvelykujjammal szórakozottan simogattam a gombot, és megbűvölten néztem az alatta kigyúló foszforeszkáló zöld fényt. Az ajtó hangtalanul kinyílt, és a hideg téli levegő üdvözlőn elém sietett. Az aluljáró csendes volt, és kihalt, a lépteimet suttogva ismételgették a falak. Még a Fedél nélkült áruló hajléktalant sem láttam sehol.

Az iroda szürkeségbe burkolózott, valakinek már hetek óta mániája volt, hogy lekapcsolgatta a villanyt. Próbáltam kideríteni ki lehetett az, de senkit sem sikerült rajtakapni, ahogy a kapcsolók körül ólálkodik. Csak a két képernyő kísérteties derengése nyújtott némi világosságot. Lehet, hogy vámpírok vannak közöttünk? firkálgattam egy elrontott nyomtatványra, miközben az ügyfél panaszait hallgattam. Akkor még nem tudhattam, hogy holmi vérszívóknál sokkal furcsább és hajmeresztőbb dolgokkal fogok én még ebben az irodában találkozni.

~***~

Már hazafelé villamosozva a Borároson jutott eszembe, hogy kihagytam a hidas mókát, de gondoltam, ami késik nem múlik. Utána annyira elbambultam, hogy rossz buszra szálltam, egy olyan számúra, amiről még csak nem is tudtam, hogy létezik. Aztán egyszer csak mégis az utcánkban találtam magam. A lépcsőházban friss festék szaga terjengett, olyan sűrűn, hogy szinte arcon csapott. Bódultan raktam a kulcsot a zárba, de hiába rángattam az csak nem akart kinyílni. Kétségbeesetten pillantottam le a kulcstartómra, de ott fityegett rajta a 10 eurocentért kapható franciaszínű Eiffel-torony és a kis műanyag repülő is. Kétségkívül az én kulcsom volt, és nem Katiét hoztam el véletlenül. De hülye nap ez, sóhajtottam, és nekidőltem az ajtónak. Majdnem seggre estem az előszobámban, mert az ajtó hirtelen egy neheztelő nyikkanással kinyílt. Nem érdekelt, az a lényeg, hogy hazaértem. Mélyen belélegeztem az otthon illatát: bútorápoló tisztaság szaga keveredett az egyedül lakás mámorító ám némiképp magányos szabadságával. Befelé menet belerúgtam egy az előszobában heverő szennyes kupacba, anya ettől a látványtól a haját tépte volna, majd instant kínai levest szürcsölgetve felhívtam Rózát. Nagyon feszült volt, úgy látszik, egy Baradlay Richárd sem kérte meg a kezét a szilveszteri partin. Amikor meg elmeséltem neki a meglehetősen furcsa napomat, csak rám förmedt, hogy néha annyira elvarázsolt vagyok, hogy már nem tud velem mit kezdeni. Aztán morogva bocsánatot kért. Időváltozás lesz, biztos azért vagyok ennyire nyomott, mondta. Tudtam, hogy elhallgatja igazat.

Lefekvés előtt olvastam még egy kicsit az éjjeliszekrényére kikészített Kafka kötetből és csak mielőtt álomba zuhantam volna jutott eszébe, hogy tegnap este még a Harry Pottert hagytam ott.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *