Calendar Tales: Május

Kicsit megkésve, de íme a májusi novellám. Gabiét itt olvashatjátok.

A naplementegyűjtő

Május első éjjelén kezdődött. A májusfa még peckesen állt a főtéren, de a feltámadó szél már megkezdte merev egyenességét, és a szalagmaradványok fáradt pillangó módjára lebegték körbe. A nap lassan süllyed a látóhatár mögé, buktában lángra lobbantva a tájat. A szívem a nappal együtt hullott a sötétség felé.

Az esti lakoma után átugrottam a parázs fölött, egyenes az egyik szomszéd legény karjaiba. Nevető, barna szeme volt, és arany szeplők pöttyözték az arcát. Más biztos örült volna, ha ilyen párra talál. Szegény unokatestvéremet a szőrös fülű kereskedő kapta el, aki mindig a lányok hátsójába markol, amikor azt hiszi, senki sem látja.

Tényleg szerencsém volt. Mégis azt kívántam, bárcsak nyílt volna meg alattam a végtelen sötétség öle, nyelt volna el a föld, és zuhantam volna a semmibe. Tudtam volna szeretni a nevető szemű legényt, egyszer biztos. De nem most.

Ha az ember ujjára bűbájjal kötő aranykarikát húznak, a szabad élet véget ér. Röghöz köti a szívét a férj, a család. A világ egy apró házzá szűkül, ott kell megtalálni a boldogságot.

Nagyot sóhajtottam.  A sorsom terhétől meghajlott vállal ballagtam vissza a hűvös szobába. Amikor azonban álomra hajtottam volna a fejem, különös csilingelés hallottam a párnám alól. Kíváncsi kézzel kutattam a vánkos alatt, amikor ujjaim hűvös üvegcsébe ütköztek. Szememhez emelve láttam a benne kavargó tüzet, lustán úszkáló fehér bolyhokat és egy pár kósza csillámot. Amikor felpattintottam a dugót, száraz hőség fújt arcomba, és a szobám unalmas fehér falára kicsorgott egy sivatagi naplemente. A szél fűszerek egzotikus illatát sodorta, és a távolban hallottam a ragadozó madarak éles sikoltását. Ajkamra olvadó mosollyal aludtam el, és másnap reggel anyám türelmetlen rázogatására ébredtem.

– Talpra, mihaszna leány, a ház nem takarítja ki saját magát, és a kelengyéd is el kell kezdened hímezni.

Félve pillantottam körbe, attól tartva, hogy a csodás tegnapi délibábból valami árulkodó jel a szobámban maradt, de minden ugyanolyan volt, mintha mi sem történt volna. A nap ismétlődő mozdulatok jelentéktelen láncolatából állt. A vőlegényem este háztűznézőbe jött, de nem tudtam őszintén viszonozni a mosolyát. Gondolataim minduntalan a furcsa ajándék körül forogtak, és arról ábrándoztam, hogy ezen az estén is hasonló kalandban lesz részem.

Búcsúzáskor a kérőm szemébe néztem, de őt szinte alig láttam, szembogara sötétjében az ismeretlen tájak izgalmát kerestem.

Alig kezdett sötétellni az ég alja, én már a hajamat bontottam és a hálóingembe bújtam. Anyám furcsán méregetett, de nem szólt semmit.

Ágyamba bújva kíváncsi ujjaim rögtön a párna alatt kutattak, és rövid keresgélés után újra az ismerősen sima, hűvös üvegre kulcsolódtak. Ezúttal királykék és habrózsaszín felhőket láttam, a látóhatáron egybeolvadt a tenger és az ég, a nap eltűnő fénye rezesre színezte a habokat. Még jobban elvarázsolt, mint az előző. Harmadik éjjel télillatú fenyőerdőt láttam és a lemenő nap fényében gyémántként ragyogó hómezőt. Estéről estére új látomásokat villantottak elém a rejtélyes kis üvegcsék, de minden alkonyatkor rettegtem, hogy ez lesz az utolsó.

A hetedik napon véget értek a csodák. Hiába tapogattam végig az ágyamat, hiába vágtam dühödten a párnám a földre, és püföltem a matracomat az öklömmel, a dolgon semmit sem változtatott. A padlóra ültem, és zokogtam. Hosszú percek után vettem csak észre az ágyam lábához készített hétmérföldes csizmát, és a feneketlen tarisznyát, amiben új, üres üvegcsék csilingeltek, körülöttük ezüst fonálon rövid üzenet fityeget:

A saját naplemente-gyűjteményednek

Hiába forgattam, nem volt sem aláírás, sem magyarázat. Nesztelenül bújtattam a lábam a csizmába, ami pár számmal nagyobb volt, mint a lábam. Óvatosan átvetettem a vállamon a tarisznyát, és hangtalanul kinyitottam az ablakom.

Hétmérföldes léptekkel indultam új alkonyatok felé.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *