Kicsit megint berozsdásodtam írás terén, ezért úgy gondoltam új kihívással motiválom magam. Év eleje felé többször eszembe jutott Neil Gaiman A calendar of tales gyűjteménye, amit először a Trigger warning (Felkavaró Tartalom) kötetében olvastam (vagyis hallottam) először. Pár hete befizettem magam Gaiman Masterclassára, ahol az írásról, történetszövésről mesél. Ma pont ennek a novellacsokornak a márciusi darabjáról ejtett szót, én ezt jelnek értelmeztem, és belevágok a kihívásba. Kicsit megkésve ugyan, de megírtam a januári mesét, amit a bejegyzés végén elétek tárok. Gaiman a Twitteren tette fel a kérdéseit, és a leginspirálóbb rajongó válaszból írta meg a novellákat, én inkább a Dixit kártyákat faggatom, és a két ötletből próbálok összekombinálni valamit. Érdekes lenne, ha mások is csatlakoznának, kíváncsi vagyok, ti mit hoztok ki az ötletekből. Ha valamelyik kérdés megihlet, és írtok valamit, szóljatok nyugodtan, bebiggyesztem a bejegyzésembe a linket 🙂
Íme a kérdések az egész évre:
Január: Miért olyan veszélyes a január?
Február: Mi a legfurcsább dolog, ami februárban történt veled?
Március: Milyen történelmi alak jut eszedbe márciusról?
Április: Mi a legboldogabb áprilisi emléked?
Május: Mi a legfurcsább dolog, amit májusban kaptál?
Június: Hol töltenéd legszívesebben a júniust?
Július: Mi a legfurcsább dolog, amit júliusban láttál?
Augusztus: Ha augusztus beszélni tudna, mit mondana?
Szeptember: Mesélj valamiről, amit szeptemberben vesztettél el, és fontos volt neked.
Október: Milyen mesebeli teremténnyel találkoznál szívesen októberben és miért?
November: Mit égetnél el novemberben, (ha megtehetnéd)?
December: Kit szeretnél újra látni decemberben
Január
Mitől olyan veszélyes a január? Mert egy sellő elvesztette a fésűjét
Az elsüllyedt város romjai felett mozdulatlanul ült az alkonyat, az ég lángoló színei a látóhatáron belecsorogtak a végtelen tengerbe. Csillogó tornyok csonkjai nyúltak a végtelen felé, csúcsdíszük felett játékos kedvű halak ugráltak. Egy ősi civilizáció hevert a tükörsima felszín alatt, évezredek tudása és építészete tűnt el lassan az enyészet sikamlós algái alatt.
A hideg csendet hirtelen ének törte meg, ezüstösen tisztán szállt a levegőben, mint egy szélcsengő dallama. A Csillagösvény Bazilika ragyogóan bordó kupolájánál megremegett a víz, és egy fiatal lány arca bukkant fel. Vonásai tökéletesek voltak, mint egy szoboré, de ugyanolyan szenvtelenek is. Egy kecses mozdulattal felhúzta magát a bíbor cserepekre, és kibontotta hosszú ezüst haját, ami gyöngyfényű vállára hullott majd eltűnt a felszín alatt. A lány lába helyén ólompikkelyekkel borított halfarok húzódott, kezének ujjai közt úszóhártya feszült. Az egyik csálé cserép mögül előhúzott egy korallfésűt, és kimért mozdulatokkal végigsimított a haján. Minden egyes húzással, mintha egy víziorgona sípjai szólaltak meg volna valahol a mélyben.
A sellő boldogan élvezte a szellő simogatását, szerette a csendet. Régen minden más volt: kereskedők kínálták áruikat kurjantgatva, szeretők suttogtak szerelmesen, és gyerekek kacagtak szappanbuborékot kergetve, bár Aquaria ebből mit sem hallott mélytengeri barlangrendszerének ölén, az óceán sötét régióinak szinte hangtalan világában élte életét. Egy reggel azonban szörnyű dologra ébredt: kedvenc korallfésűje nyomtalanul eltűnt. Hiába kereste tengeri rózsák hullámzó sűrűjében, a kraken ezer csápja között, a gyöngykagylók bendőjében.
A tehetetlenség egyre nőtt lelkében, hangosodó morajlással, mint pusztító árhullám. Aquaria kétségbeesetten forgolódott, minden egyes mozdulattal tovább hergelve a tenger szunnyadó mélyét. A sellő minden könnye hullámhegyeket keltett, minden dühös csapása vihart korbácsolt.
Aznap éjjel az ezer éves város örökre eltűnt a föld színéről.
Aquaria egy zátonyon zokogott keservesen, mikor a törmelékkel együtt, ki tudja milyen kalandok után, kedvenc fésűje is a tenger alá süllyedt, és az ölébe hullott. Úgy hevert ott, mintha soha el sem tűnt volna.
A sellő elégedetten sóhajtott, magához szorítva a viszontagságok után megkerült tárgyat. Minden a legtökéletesebb rendben volt.