Azt hittem, a péntek tizenharmadika átka ki fog merülni abban, hogy a reggeli közlekedés ismét rémálomszerű volt. Jelkimaradás az egyik RER vonalon, a másikon elütöttek valakit, de igazából már egész hozzászoktam. Mindig indokolatlanul korán elindulok munkába, mert ahogy nagypapám mondja: „váróterem van, váró vonat nincs,” és inkább várom húsz percet nyugalomban egy állomáson, mint halál idegesen rostokolni egy másikon.

Azzal motiváltam magam, hogy már péntek van, végre itt a hétvége, nincs korán kelés, nem kell dolgozni menni és ugyanazokat az unalomig hallott mondatokat ismételgetni, és a legjobb, hogy este a Louvre-nak hosszú nyitva tartása van, megnézhetjük a „Teremtésmítoszok: Herculestől Darth Vaderig” című kiállítást. A bosszúságokat feledve, reményteli szívvel mentem munkába, még a megállóban játszó hegedűs bácsival is szóba elegyedtem, és megköszöntem neki, hogy a zenéjével szebbé teszi a reggeli rohanás perceit.

A munkás órák leszivárogtak az idő mindent elnyelő szennyvízcsatornáján, és boldogan robogtam ki az ajtón az RER megálló felé, csak hogy azzal kelljen szembesülnöm, hogy harmincöt percig nincs egy fia vonat sem. Odacsapódtam a kollégáim egyik csoportjához, jobb tömegben tévelyegni, mint egyedül ugyebár, és eldöntöttük, hogy akkor biza busszal megyünk, rajtunk nem fog ki, a párizsi tömegközlekedés ördöge. Már elhagytunk egy megállót, amikor láttam, hogy legalább háromnegyed óra, mire elérünk a végállomásra, de persze az esetleges forgalmi akadályok ezt megnehezíthetik. Mondtam a fiúknak, hogy én leszállok, mert még a biztos várakozás is jobb, mint a buszon bizonytalanul zötykölődni. Lepattantunk, és szaladtunk visszafelé a megállóhoz. Az egyik kolléga, egy venezuelai srác volt, nem beszéltem vele még eddig, pedig mindig láttam, hogy ugyanazzal a vonattal jön mint én. Miközben loholtunk vissza az állomásra, mondta, hogy nem érti, hogy az európaiak miért olyan mogorvák és szomorúak, az ő otthona a világ egyik legveszélyesebb országa, az átlag havi keresett körülbelül húsz euró, de az emberek mégis boldogok.

Ő azért jött mégis el, mert van egy kisfia, és szeretne egy olyan helyen élni, ahol nem kell aggódnia miatta. Szinte kétségbeesett akarással mondta, hogy ő nem akar stresszelni mindenen, ő örülni akar az élet apró örömeinek, hogy hétvége van, és hogy van munkája, amiből eltarthatja a családját. Ilyenkor én mindig magamba szállok, mert az ember néha hajlamos elfelejteni, hogy minden relatív. Amíg én mondjuk olyan dolgokat élek meg hatalmas problémaképp, hogy „juj, kicsit uncsi a munkám” és „félórát kell várni a vonatra,” mások örülnek, hogy nem lövik le a gyereküket az iskolából hazafelé menet.

Később mekis sült krumplit rágcsálva azt mondtam a barátomnak, hogy az ilyen beszélgetések mindig elgondolkodtatják az embert, viszont nagyon nehéz kilépni a saját megszokott világképedből. Igen, örülnünk kéne a puszta ténynek, hogy élünk, és hogy nyugodt első vagy második világbeli országban élünk, de soha nem fogsz tudni úgy örülni az életednek meg a békének, mint valaki, aki ezeknek ténylegesen megtapasztalta a hiányát. A kiállítás nagyon tetszett, örültem, hogy ilyen előrelátóak a párizsi múzeumok, hogy néha este tízig is nyitva vannak, hogy annak is legyen esélye eljutni, aki sokáig dolgozik. Kilenc előtt végeztünk, és bár megkísértett a gondolat, hogy még kószáljunk a Louvre-ban, fáradt voltam, nehéz volt a táskám, és inkább hazamentünk. Morgolódtunk egy kicsit, hogy a múzeumból nyíló metrólejárat már zárva volt, de elég gyorsan találtunk egy másikat, és közben élvezhettük Párizs esti arcát. Őszintén boldog voltam. Meg is jegyeztem, hogy milyen gyönyörű minden, hogy milyen jó, hogy kitaláltunk egy ilyen „kulturrandit,” és hogy egy szó, mint száz: az élet szép.

Gond nélkül hazaértünk, én már bekuckóztam az ágyba, mikor a barátom kabátzsebében megszólalt a telefonja. „Ez biztos anya lesz,” mondta, én meg csodálkoztam, hogy hirtelen jövőlátó lett belőle. „Lövöldözés volt a városban, biztos aggódik,” magyarázta, én meg csak értetlenül kapkodtam a fejem.

Szerencsére az összes barátunk jól van, senkinek nem esett baja, de úgy érzem, valami eltört bennem vagy talán a világban. A gondolat, hogy akár rossz helyen is lehettünk volna rossz időben… A kollégám szavai visszhangoztak a fülemben egy biztonságosabb világról, és nagyon remélem, hogy nem kell majd megbánnia a döntését.

Kicsit úgy érzem magam, mint a Harry Potter vége felé, amikor a sötétség erői gyülekeznek, és a Teszlek Süveg arra kéri a varázslótanoncokat, hogy fogjanak össze, és ne az ellentétekre figyeljenek, hanem ami összeköti őket. Vagy mint Frodó, amikor rájön, hogy a Gyűrűt senki nem fogja elvinni helyette, és hogy szeretett Megyéje már soha nem lesz olyan, mint régen. Ilyenkor sötét időkben kell a szeretteink felé fordulni, és még jobban összetartani. Soha nem kaptam még annyi kedves aggódó üzenetet, mint ma reggel. Ilyenkor kell emlékezni fiatalkorunk meghatározói könyveire, és megszívlelni a tanulságukat, mert „Nem mi döntjük el, hogy mikor éljünk. Mi csak abban dönthetünk, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk.”

I thought that the bad luck of Friday 13 will restrict itself to the nightmarish public transportation. There was signal failure on one of the RER lines, while somebody was hit by the train on the other, I’m starting to get used to it. I always live home unreasonably early, because as my grandfather says : “There is a waiting room but there is no waiting train.” I motivated myself by repeating that it was Friday, that the weekend was finally here, no waking up early, no work where I need to repeat the same boring sentences and the best thing was that the Louvre had long opening hours and we were planning to visit the exhibition “Foundation myths: from Hercules to Darth Vader.” Forgetting about all the chagrin, I went to work with a heart full of hope, I even exchanged a few words with the old gentleman who plays violin in the underpass almost every morning and makes my morning nicer with his music.

The working hours went down the sewer of time and I ran out of the office door happily. Just to face the bad news that there was no train for thirty five minutes. I decided to stick with two colleagues because it is nicer to feel lost in company than alone. We decided to take the bus instead, we couldn’t be tricked by the demons of Paris public transport. We had already passed the first stop when we realised that the bus journey would take at least 45 minutes, but of course it could be extended into infinity by the traffic. I told the boys that I would rather get off and get back to the RER stop because it was better to wait for a sure train than to be stuck on the unsure bus. We jumped off and started hurrying back to the stop. One of my colleagues was a Venezuelan guy, I hadn’t talked to him till yesterday although I always saw that he was taking the same train. He said that he didn’t understand Europeans, why they were so grumpy and depressed when his home country is one of the most dangerous one in the world, the monthly average salary is around twenty Euros and yet people still manage to be happy.

He left his home behind because he has a small son and he wanted to raise him in a place where he didn’t have to worry about him. He told me, with an almost desperate wanting, that he didn’t want to be worried about small things, he wanted to be happy because of small things, like that the weekend arrived or that he had a job and he could support his family. I always look into myself after such conversations because one tends to forget that everything is relative. While my biggest worries are like „My work is a bit boring,” or „I have to wait thirty minutes for the train while there are people in the world who are happy if their children are not shot while coming home from school.

Later, while I was chewing on Macdonalds fries, I told my boyfriend that conversations like the one I had with my colleague always makes one revaluate their own lives but it is very difficult to step out of your own world. Yes, the bare fact of being alive should be a reason for joy and that we are lucky enough to live in a country of the first or the second world, but I think one can never value being alive and being in peace than the ones who experienced the lack of these first hand.

I liked the exhibition very much I was happy that Paris museums were so accommodating that sometimes they remained open until ten at night so the ones who work late had a change to have their fair share of culture. We finished before nine and although I was tempted by thought to stay on and enjoy the Louvre, I was tired my bag was heavy, so we headed home. We grumbled a bit because the métro entrance from the museum was already closed but we found another one quite quickly while enjoying the night time face of Paris. I was really happy. I told my boyfriend how beautiful everything was; how nice that we came up with the idea of this „culture date” and all in all: life is beautiful.

We arrived home without any problems and I was already curled up in bed when my boyfriend’s mobile started to ring. „It must be my mum,” he said and I started to wonder if he suddenly became a clairvoyant. „There were shootings in the city, she must be very worried,” he explained and I just tried to make sense of what he had just said.

Luckily all our friends are safe, nobody got hurt but I feel as though something broke in me, or maybe in the world. Just the thought that we could have been in the wrong place in the wrong time. The words of my colleague echoed in my ear about a safer world and I can just honestly hope he won’t regret his decision of coming here.

I feel a bit like in the last few volumes of Harry Potter when the powers of darkness are gathering and the Sorting Hat asks the young witches and wizards to stand united, to forget about their differences and concentrate on the things that are common. I also feel like Frodo when he realises that he is the one who has to carry the burden of the Ring and that his beloved Shire will never be the same. In dark times like this we should turn towards our loved ones and we should keep together even more. I have never received so many kind, worrying messages than this morning. This is the time also to turn towards the important books of our childhoods and learn their morals. We all wish that these horrible things would happen in some other time “and so do all who live to see such times. But is not for them to decide. All we have to decide is what to do with the time that is given us.”