Változó Április – a színfalak mögött

Vannak történetek, amik velünk együtt nőnek. A 90 körül születettek ismerik az érzést, ha lelkes Harry Potter rajongók voltak. Egyszerre kamaszodtunk és nőttünk fel a szereplőkkel.

Vannak olyan történetek is, amik bennünk nőnek. Aki író, világálmodó, vagy csak önmagának mesélő, ismeri az érzést.

Tizenhét éves lehettem. Emlékszem, napfényes őszi délután volt, olyan nap, amikor a levegőben valami megmagyarázhatatlan izgalom lebeg. Az akkori legjobb barátnőmmel sétáltunk bele a világba. Vadcsikó lelkű lány volt, aki csak addig érdeklődött egy fiú iránt, amíg az bele nem szeretett. Utána valahogy elmúlt a varázs. Két volt barátját is én istápoltam még MSN-en. Azóta a leányzónak már kisbabája van, elsők közt az osztályban.

A beszélgetésünk közben besétált a fejembe két lány alakja. Az egyik vékony volt, hamvasszőke és éteri, egy halvány angol rózsa vagy egy templom színes üvegablakára festett szentalak.

A másik lány kacér, nevetős, hosszú vörös hajjal, egyszerre elbűvölő és elviselhetetlen.

És ott volt az iskola. Ez a régi, sok mindent látott épület, hatalmas parkkal, ahol a régi szerelmek lábnyoma közé, titokban elszívott cigaretták hamva vegyül. Szerettem gimnazista lenni, az életem tele volt buta kis örömökkel és őrült nagy álmokkal. A nosztalgiát valószínűleg sosem növöm ki.

Pár nappal később a hévre várva beszivárgott a fejembe a regénybeli iskolám neve is: Rozemund. Talán mert pont egy csipkerózsabokor mellett álltam, talán nem. Mindez 2007-ben volt.

Szép lassan bekúsztak a történetbe az életem eseményei, a lehetetlen szerelmek, a barátnős kombinálások. A Drollen család furcsa nevű gyermekei egy éjszakai internetes randalírozás során születtek meg, Mose és Manna Honeybay-jel egyetemben. Szintén Fanni nevű barátnőmmel utóneves oldalakat böngésztünk, és jókat rötyögtünk a furcsa neveken. Pedig akkor még a bébi-név ipar kevésbé volt extravagáns. Ekkor bukkantam a Zuriel, Uriel, Ariel, Muriel csoportra, és rögtön arra gondoltam, hogy egyszer írok egy családot ilyen nevekkel. Furcsák lesznek, de szerethetők.

Bedobáltam a hozzávalókat az agyamba, és alágyújtottam.

Sok minden történt, elballagtam, egyetemre mentem, felnőttem vagy legalábbis próbálam.

A regény ősverziója tripla happy enddel zárult: Alice és Theodore, April és Uriel, Scarlett és Mose egymásra talál. Aztán Uriel úgy döntött, elmegy külföldre, én meg rájöttem, hogy Zuriel szerelmes Aprilbe. Sajnos nekem is körülbelül annyi időbe telt, mire erre rájöttem, mint Aprilnek. A történet második verziója nyitott véggel zárult, de még mindig a gimnáziumi bálon.

Eltelt még pár év, az egyetem alatt nem foglalkoztam a Rozemunddal. Talán túl közeli volt még a gimis múlt, talán belefáradtam abba, hogy több kiadónál próbálkoztam , és sehonnan nem kaptam választ.

Közben nálam is befutott az első nagy szerelem. Úgy kezdődött, mint egy YA regény, és úgy ért véget, mint az élet. Rájöttem, hogy Zuriel és April papíron addig még meg nem született kapcsolata a kezdettől halálra van ítélve. April intelligens, idealista lány, aki mindig többre vágyik.

Zuriel laza, kicsit zűrös srác, a lelke mélyén viszont igazi „jófiú,” bármit megtenne Aprilért. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az hogy mennyi áldozatot hozunk egy kapcsolatért, vagy hogy az elején mennyi akadállyal kell megküzdenünk, nem garancia arra, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Ezután már nem akartam pusztán középiskolás lávsztorit írni. Kinőttem. Viszont a szereplőim felnőtt korát nem tudtam elmondani anélkül, hogy ismernénk a múltjukat. Elő kellett rukkolnom tehát egy megoldással arra a problematikára, hogy hogyan mondjak el két regényt egyben.

Az eredeti regény mindent látó E/3-ban íródott, így könnyen beleüthettem az orrom minden szereplő életébe. Nem igazán volt főszereplő karakter, bár az elején inkább Alice-t, utána pedig Aprilt követhettük nyomon.

Aprilről elfelejtettem mondani, hogy ő eredetileg nem is szerepelt a „stábban.” Csak féltem, hogy valaki a másik lányokkal talál azonosítani, így kreáltam egy ordítóan „fannis” karaktert.  Ez olyan remekül sikerült, hogy April teljesen átvette a hatalmat, olyannyira, hogy aztán magának követelte az egész könyvet.

A tavalyi Aranymosásra is megpróbáltam befejezni a regényt, de nem jött össze túl későn fogtam neki. Akkor úgy próbálkoztam, hogy April meséli az egészet, és naplórészletekben emlékszik vissza a múltra. Nem volt elég jó. Elküldtem a volt irodalom tanárnőmnek, aki még mindig a betlehemi csillagom, ha írásra kerül a sor. Ő se volt elragadtatva. Kicsit elszontyolodtam, félreraktam az egész hóbelebancot, és foglalkoztam száz más álló projekttel. Mindenképpen akartam indulni a Mosáson, először egy budapesti urban fantasyval aztán a mágikus realista családregényemmel, de valahogy egyik se haladt úgy, mint kéne. Aztán november közepén jött az isteni szikra, hogy csak gatyába rázom az Áprilist. Kezdetét vette az újraírás -, szerkesztésmaraton, és a szupersegítőkész írótársak javaslatainak beépítése. Másfél hónapon át zúztam a dolgot, és végül ( nem viccelek!) a szilveszteri buliból küldtem el. Tudom, hogy nem tökéletes, és még rengeteget lehetett volna vele dolgozni, de első körben, útmutatás nélkül ennyire voltam képes. 

Tegnapelőtt kikerült az első pár oldal az Aranymosás blogjára, ez azt jelenti, hogy az első körön átjutottam, a nyelvi szint megugrotta az elvárt mércét. Igazából az volt az egyik fő célom a jelentkezéssel, hogy kapjak néhány olvasói visszajelzést, útmutatást. Meg persze, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy igenis be tudok fejezni egy regényt. Tovább nem is terveztem, majd sodródok az árral.

A részletet itt olvashatjátok. Ez pedig a regény Pinterest boardja.

Ha véletlenül valakinek kérdése lenne, szívesen válaszolok. 🙂

Zárásul következzék két szám,a Swing Life away a gimis évekhez illik, míg a Magashegyi dal a felnőtt élethez.