Piszkos Tizenkettő Interjú Sorozat: Pusztai Andrea

A Piszkos Tizenkettőről:

Az ősz folyamán készítettem pár szerzői interjút amerikai szerzőkkel, velem is készült pár. Innen jött az ötlet, hogy a következő tizenkét hónap során elbeszélgetek tizenkét magyar szerzővel írásról, a megjelenő műveikről vagy csak úgy az élet dolgairól. Az interjúk minden hónap 12-én jelennek meg.

A márciusi interjúalanyról:

Pusztai Andival együtt végeztünk egy online írókurzust, és midnenféle írós rendezvényeken személyesen is többször találkoztunk. Első regénye, A sárkányölő 2015-ben jelent meg, a Gold Book kiadkó gondozásában. A második kötet tavaly jelent meg, és a rajongók már tűkön ülve várják a harmadik kötetet.

1.Tavaly jelent meg a Bizánc második kötete, A zöld szemű kígyó. Más érzés második kötetes írónak lenni, mint első könyvesnek? Ha jól tudom, fontolgatod, hogy a trilógiát négy részessé bővíted. Mesélnél erről is egy kicsit?

Az első könyv mindig különleges ünnep, az ember átszakít vele egy képzeletbeli célvonalat, és már majdnem olyan, mintha Olimpiát nyert volna. De aztán valami más jön. Helytállásnak nevezném. A megszerzést követő megtartás műveletének, ami szintén nagy kihívás és amellett, hogy nem jár kevesebb munkával, sokkal nagyobb lelki teher is. Tovább kell tréningezni és új célokat kitűzni, új irányokat felfedezni, amiknek addig még nem volt relevanciájuk. Tehát egy kicsit kinyílik a világ, de az út nem könnyebb, csak más. A siker, még ha kicsi is, ugyanolyan teher, mint bármely más elvárás, ami az íróra háruló nyomásként jelentkezik. Ez komoly hátráltató tényező az alkotómunkában és meg kell tanulni kezelni, mert valahol a siker éltető erő is. Számomra például elsősorban azt mutatta meg a második kötetem, hogy sok mindenben fejlődök és tudok emelni a téten, de még hosszú az út arrafelé, ahová tartok. Van egy bizonyos módja annak, ahogy megírtam ezt a regényt eddig, és pontosan emiatt merült fel annak a lehetősége, hogy talán négy részes legyen. Szeretek szabadon alkotni, szeretem a teret és a lehetőségeket, ebben a regényben pedig van potenciál jócskán. Készülődik kifelé, és nem tudom még, meddig növekszik bennem, ezt majd a munkafolyamat közben fogom tisztábban átlátni a papíron. Amíg nem fejezem be végleg, addig nem látom a végső méreteit, de elkapkodni, kispórolni, le nem írni sem szeretném, ezért most az alkotói szabadságom beszél belőlem a történet ritmusa, és fejlődése érdekében, amikor négy részt emlegetek. Annyi bizonyos, hogy ha így lesz, azt is egyben kapja majd meg a kiadóm, mert ha belendülök, már nem állok meg az utolsó pontnál előbb. Ha kiteszem ezt a pontot és ott egy harmadik rész lesz befejezve, az is teljesen elfogadható lesz számomra, de a lezáráshoz most mentálisan kell nekem ez a szabad lehetőség, hogy akár négy is lehessen. Utólag már könnyebben kisakkozzuk a szerkesztőmmel, hogyan tovább, amikor elkészült kéziratban kerül elé. A közeli jövő eldönti a kérdést.

2. Megváltozott az életed, amióta megjelentél? Felismertek már az utcán vagy van emlékezetes rajongói/olvasói-pillanatod?

Nem változott meg az életem, továbbra is sokat dolgozom, megeshet, hogy még többet. Az olvasóimmal tartom a kapcsolatot és kedves kis olvasótábor alakult ki körülöttem. Nagyon szeretem őket, sokat bíztatnak és szeretik a történetet, várják a folytatásokat és közben mémeket gyártanak nekem „mikor lesz kész Bizánc 3. része?” feliratokkal. Emlékezetes pillanatok pedig vannak bőséggel, felsorolni sem tudnám. Talán az jelentett nagy fordulópontot számomra, amikor hirtelen elkezdték sokan kedvelni az írói oldalamat olyan emberek, akik teljesen vadidegenek voltak számomra, és kedves, hálás sorokkal leptek meg a könyvek elolvasása után. Az egy nagyon furcsa és egyben felemelő érzés volt. Az a tudat is, hogy sokan a regényeim hatására kezdtek el érdeklődni komolyabban Bizánc iránt és lenyűgözi őket, mert már szakkönyveket olvasnak. Ennél többet nem is kívánhatok.

3. Milyen módszerrel írsz? Részletes cselekményvázlatot dolgozol ki, vagy csak neki ülsz, és lesz, ami lesz?

Mindkettő. A cselekményem váza maga a történelmi kánon, aztán nekiülök és lesz, ami lesz. Szeretem fonni a történetet és csavargatni, akik olvasták, azok már tudják, hogy nálam bármelyik sarkon bekanyarodhat valami váratlan esemény, ami legfeljebb egy történelmi tényben kikristályosodik és igen, nem változnak a csupasz tények, csupán az, ahogyan mögöttük feltűnnek a hús-vér emberek, a harcaik, szenvedésük, örömeik. Nekik ez volt az életük és szeretem, hogy ennyire erős atmoszférában dolgozhatok, amilyen ez a bizánci világ.

4.Hallgatsz zenét írás közben? Ha igen, ez befolyásolja szerinted a szöveget?

Igen, hallgatok, és naná, hogy befolyásolja, megkönnyíti a munkát. Az egész világ, beleértve a művészeteket és a tudományokat, de a társadalmi berendezkedéseket is, megelőző korok polémiája, vagyis egyéneket tekintve is: táplálkozunk egymásból művészekként. Inspiráció és hatás. Ilyenkor szoktuk emlegetni ki kire volt nagy hatással. A zene ihlető, érzékeny folyamatokat indít be, kibontja a lelket, letisztítja a gondolatokat, képeket generál egy olyan pihent agyban, amilyen az enyém, és ami például regényírás merényletére készül az emberiséggel szemben. Klasszikusokat vagy epic zenéket hallgatok, azok mindig lendületbe hoznak, főleg, amikor csatát kell írni. Mert ugye betűkkel követni egy gyors mozgást önmagában is kihívás, és a ritmus akkor jó, ha ez közelít olvasás közben a valós élethez köthető cselekményidőhöz. Öt perc alatt nem lehet megvívni egy heroikus küzdelmet, csatában mérve pláne nem, az írás ideje pedig messzemenően sokkal több, mint amennyi idő alatt a szemek átfutnak a betűkön. Vagyis írni ehhez képest nagyon lassú folyamat akkor is, ha az ember gyorsan tud gépelni, így a dobok és pörgés egyensúlyba hoz az eseményekkel, amiket éppen betűfolyammá alakítok. Szerintem a legtöbb mai író így csinálja.

5.Milyen „civil” munkáid voltak már, és befolyásolták-e ezek a történeteid?

Élettapasztalattal biztosan. Nem is annyira a munkák voltak rám hatással, mint azok az emberek, akikkel együtt dolgozhattam. Akadnak, akikről szép emlékeim vannak, pedig sosem voltunk különösebben közeli viszonyban, mégis hatottak rám a személyiségükkel, karakterükkel. Közülük sokan bejárták a világot, hat vagy több nyelven is beszélnek (csodálom az ilyen nyelvzseniket), éveket éltek külföldön, vagy luxus óceánjárókon dolgoztak és láttak cifrákat meg álomszép városokat. Ilyenek például a volt casino-s kollégáim, akik krupiénak álcázzák magukat, de valójában igazi kalandorok ám. Volt például egy kollégám, aki egész fiatalon kamionsofőrként dolgozott Amerikában és addig csinálta, míg az összes államot be nem járta. Ez a mai napig csodálatot vált ki belőlem, mert nem semmi lelemény kellett hozzá és elképesztő dolgokat mesélt. (Innen is pusszantalak V. Tamás 😀 )

Akadnak még sokan mások is, olyan is, aki átvert, kihasznált vagy kényelmetlen emlékeim vannak vele kapcsolatban, mert ugye a munkahelyi éra nem mentes a gazemberektől. Ám, jó mintát adnak gonosztevők árnyalásához, úgyhogy ahogy az élet egyéb területein a munkahelyi érából is kiszűröm azt, aminek hasznát veszem az írásban.

6. A forgatókönyvek és filmek világába is belekóstoltál. Mennyiben találod ezt másnak, mint a könyves közeget?

Van két alapvonás, amiben a filmnek és egy regénynek is egyformán erősnek kell lennie, mégis más a mindkettőnél. Az egyik vonás a remek karakter, a másik a történetvezetés. Ez a kettő sem független egymástól, de erre most nem térek ki. Mindkét területen maximumot igényel tehát a regény és a film is dramaturgiailag. Ám a filmnyelv nem szavakkal dolgozik, nincs semmi köze az irodalomhoz. A film egy kép-hang-harmónia, aminek saját, önálló nyelvezete van, ábrázolásmódjai elszakadnak a szavaktól (kivéve a dialógusokat, de az ugye a karakter része). A narrációja, vagyis az, ahogyan az eszközeivel mesél szintén egészen más, néha sokkal érzékletesebb is lehet, mint egy regény, máshol meg képtelenség átvinni regényből a filmbe egy velősebb gondolatot. Ezért nem szabad egy könyvélményt számon kérni egy filmen. Valamint azért sem, mert más a befogadói kódrendszer is egy filmnél, mint egy könyvnél, gyakran vannak elvárásaink a filmekkel szemben a könyv alapján és ezek bizony nem mindig tesznek jót az adott filmélménynek, mintha megmérgeznék.

Egyszóval ez egy másik szakma teljesen más közeggel. Egy regényhez az ember leül és megírja, aztán a szerkesztővel még csiszol, nyelvi szintet emel, problémákat kalapál ki, majd terveznek egy borítót és a kiadó komoly pénzen megjelenteti. Marketingelünk közösen, de maga a brigád, aki ezt professzionálisan létrehozza, csupán néhány főből áll. Néhány nagyon komoly szakmai ismerettel rendelkező emberből.

A film azonban ehhez képest is óriási projekt, több száz vagy akár ezernyi ember munkája egyetlen cél érdekében és mindenkinek a maximumot kell hoznia. A színészek, és amit látunk végeredményként, az egy hatalmas jéghegy icipici csúcsa, óriási munka van benne, rengeteg, néhol évtizedes szakmai gyakorlatok, olyan tudás, amit elképzelni is nehéz. Eközben pedig röpködnek a dollármilliók, mert tényleg ilyen drága. Ez a gigantikus projekt pedig egyetlen szikrával kezdődik el, ami némely esetekben a forgatókönyvíró fejéből pattan ki. A forgatókönyvíró határozza meg a film cselekményét minden szinten, ő hozza létre a semmiből a valamit, amiből kinő maga a végső projekt. És elkezd épülni a jéghegy. Ez egy elképesztő folyamat és bizony évekig tart, van, amikor megreked valahol és sosem készül el.

Szeretném megtapasztalni ezt a jéghegyépítést egyszer a gyakorlatban is. Lenyűgöz a lehetősége és a csodái. Ezért írok forgatókönyveket is. De kezdőnek számítok itt is és az, hogy vannak regényeim, nem segítenek igazán a filmes úton. Nem baj, tanulom, amit kell. Remélem, jutok valahová vele.

7. Van valami furcsa írós szokásod vagy rituáléd?

Lusta dög vagyok, és ágyban fekve írok, mint ahogy a görögök ettek a kereveteiken. Nincs semmi extra. Ha nagy siker és öröm ér, akkor pezsgőt iszom a csajokkal, vagy elszívunk könyvmegjelenéskor Bakti Viktor barátommal valami jó drága és büdös szivart. De nagyjából ennyi. Ilyen barátaim vannak, belevisznek az ilyenekbe.

8. Mi vonzott a történelmi regényekhez? Kacérkodsz más műfajokkal is? Van olyan zsáner, amitől idegenkedsz?

A celebkönyvektől hányingerem van. De nem szeretem a sima (nemceleb) botránykönyveket sem, ahogy távol tartom magam a bulvártól is. Kár a papírért, amire nyomják, fák haltak meg, hogy a gonoszkodást és a hazugságot éltessük velük, meg pár okosnak bélyegzett üzletembert, akiknek ez jó biznisz. Ez a terület az, amitől viszolygok, mert nemhogy értéket nem látok benne, de szerintem egyenesen káros. Ezeket a könyveket nem a celebek írják és nem szabad elhinni belőlük semmit. Annyi jó könyv van a világban, és hát vannak rosszabb, nem sikerültek is, de van ez a kategória, ami túlmegy mindenen. Ez többnyire azért van, mert a túlhypolástól is felfordul a gyomrom, miközben szomorúan látom, hogy értékes művek tömegei mellett elmennek az emberek és ezek a szerzőikkel együtt elbizonytalanodnak abban, hogy érdemes-e értéket teremteni egy olyan világban, ahol az már nem érdekli az embereket. Szeretném hinni, hogy az értékteremtés tartósan és hosszú távon kifizetődőbb minden értelemben.

Más műfajokban is jelentkezem majd idővel, elsősorban fantasy lesz, néha megjelenik tőlem egy-egy sci-fi novella is, (mint a februári Galaktikában), de bevallom, szeretnék megmaradni a történelmi regényeknél. És hogy miért fordultam hozzájuk? Mert értéket látok a műveltségben és a történelem ismeretében. Ehhez pedig egy jó történelmi regény kellemes, tartalmas útmutatást jelenthet ebben a valódi hősöket celebekre cserélő világban.

9. Ha eltölthetnél egy kellemes vacsorát három (élő vagy holt) íróval, kik lennének azok, és miért?

Legkedvesebb élő íróimmal bármikor megtehetném. Fonyódi Tibor mester, Csikász Lajos, vagy Bán Mór afféle példaképeim és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy kiadói fészekbe tartozunk Gold Booknál. Figyelem, követem munkásságukat, lesek tőlük, tanácsokat kérni sem szégyellek, hiszen még sokat kell tanulnom a járt úton, amin ők jóval előttem haladnak és segítenek is.

Nőként azonban szívesen találkoznék Szabó Magdával, vagy Ignácz Rózsával, esetleg ha lehetne, szőlőlugasa alatt boroznék egyet az elképesztően karizmatikus és csodálatos tollú, méltatlanul hanyagolt íróval: Passuth Lászlóval. Egy közös szenvedélyünk ugyanis Bizánc és általában az elveszett civilizációk, amiről szerintem egy fél életen át beszélgethetnénk.

Ehelyett a következő könyves eseményen szerintem Bányai Ilivel és Bökös Borival fogunk inni egy jót, és tényleg beszélgetünk egy olyan igazi barátit, nem csak fiktíven elképzeljük.

Gondolatkísérletek helyett a dolgokat egy ideje inkább csinálni szeretem, mint elképzelni őket, így ugyanis többre megyek. 😉

10. Volt valamilyen prekoncepciód az íróságról, ami időközben megváltozott? Szerinted az írás áldás vagy átok?

Persze hogy volt prekoncepcióm, az teljesen normális, naiv, kezdő koromban az vitt előre. Mára kinőttem őket, de ezek szokásos gyermekbetegségek az íróvá válás útján.

Az írás szentebb és kegyetlenebb bárminél a világon. Egyszerre áldás és átok is. Meg kell tanulni együtt élni mindkét arcával és eközben a sajátunkkal is, mert kíméletlen tükröt tart elénk.

11. Mi a legnehezebb és legkönnyebb dolog az írásban?

A legnehezebb az írásban: írni és elengedni a hibákat a haladás érdekében.

A legkönnyebb az írásban: írni és hibázni.

12. Milyen tanácsot adnál feltörekvő íróknak?

Ne felfelé törekedjetek, hanem önmagatok felé. Az önismeret sokat segít, de maga az írás is egy hosszú önismereti út. Aki nem képes szembenézni önmagával és legyűrni az egóját, elengedni a hibáit, annak nagyon fog fájni ez az egész. Ha elég barátja van, aki eleget hazudik neki, akkor nem most fáj, most jól megkíméli a szeretet. De akkor majd később, akár évtizeddel is később, amikor felismeri, mit tett valójában (magánkiadások utáni gyakori felismerés a „rontottam a világon ezzel a merénylettel” feeling), ráébred mekkora butaság erőltetni azt, ami még nem megy. A csecsemő is sok anyatejet iszik, mielőtt megtanul járni.

Másfelől azt tanácsolom, ne is írjatok. Nem kell. Nem lehet írni a sikerért, sem pénzről szőtt álmokért, mert nincsen csóróbb egy írónál, úgyhogy kiábrándítok: az írói munka nem kifizetődő még annyira sem, mint tescos pénztárosnak lenni. Nem lehet írni azért, hogy csupán dedikálgassunk és csillogjunk a vörös szőnyegen (íróknál ilyen nincs amúgy, csak mondom). Különben is, nem kell írni, elég író van már, olvasó meg kevés, hát olvassatok inkább, vagy de legalább mielőtt írni akarnátok. Mi több, ha nem szerettek olvasni, miért akartok írni? Milyen szakács az, aki nem szeret enni, nem igaz? Végül is tele a világ könyvek nélküli kezdő írókkal, akiknek profibb marketingje és weboldala van, mint nekem, de csak két év múlva fognak megjelenni magánkiadásban, és már megírták az első jelenetet is. Nem kell írni, minek? Anélkül is van már annyi író ebben az országban, hogy minden olvasó mellé lehetne állítani egyet megőrzésre.

 Ám, ha mégsem tudja eltántorítani őket ennyi ettől a belső kényszertől, hogy jaj, írni kell… Nos, akkor azért van pár tippem. Elsősorban ne járassátok le magatokat üres ígéretekkel és nulla munkával, mert az visszataszító és átlátszó, de ráadásul senki nem kíváncsi rá, mi a terve két év múlva egy még semmit nem írt írónak. Nem kifelé kell mutatni és pózolni, hogy írnunk, hanem befelé elvégezni egy érzelmi munkát: nem az számít, mások mit gondolnak, hanem az, amit tényleg gondolunk, odabent őszintén, levetve félelmeinket, „lemeztelenítve a lelkünket” cifraságok és szörnyeink nélkül. Ez bizony kemény dolog és köszönő viszonyban sincs a pózőrködéssel. A cél megismerkedni azzal az emberrel, aki igazából ott lakik bennünk, akit széttépett, megtaposott a világ, a hatalom, a szomszéd meg a saját szülők, a gyereked, a férjed feleséged, mindenki szétmarcangolt, kibeleztek, elárultak, te árultál, vittek, hoztak, haraptak. Minden franc megesett már veled, és már tudod is, hogy mindez tényleg megesett veled, felülemelkedsz szegény éneden (nem édenen, éneden, igen), akit nagyon sajnálsz. Na, akkor leszel tele igazán félelmekkel és kreativitással. Nagy csata az, amikor a kreatív alkotó bontja és szétszedi a félelmeket a lélekben. Fárasztó is, eltarthat évekig egy ilyen érzelmi fejlődés, ami közben jön a türelem leckéje és a saját türelmed, kitartásod formál újra. Ha megtaláljátok végül önmagatokat belül, menni fog.

A siker nem lehet cél, mert az nincs önmagában. Írni akarsz? Akkor dolgozz meg érte, akkor csináld, és ne csak álmodozz meg fényezd magad! Minden sikernek munka, gyakorlás és szerénység a hátországa, és csak járuléka egy elvégzett, hatalmas melónak, amit tíz években lehet mérni. Nemcsak íróknál, minden más területen így van. Hosszú Katinka se tavaly kezdett úszni. Igen, számolj magadnak tíz év kemény, fizetetlen melót, mire megtanulsz úgy írni, hogy csak a közelébe keveredj annak, amit megálmodtál. Akkor megjelenik majd az első novellád.

Nem leszel gazdag. Nem leszel rögtön világhírű. Díjakat se dobálnak utánad és a pénz, amit keresel majd, olyan kevés, hogy dolgoznod kell mellette, hogy fenntartsd magad. De ha írnod kell, hát eljutsz majd idáig, mert hadd idézzek a Hunyadiból: „A világon élni csak hősként érdemes.” És a magyar írók hősök.

*Na, ugye, hogy mégiscsak elvettem a kedved. Ha így van, hát olvass addig is, míg vissza nem jön. 😉 Hidd el, hasznos lesz az is. A nagyoktól kell tanulni, mert a szakmai tudás nem baktérium, ami a várakozásban magától is megterem rajtunk.

Pandi blogja

Pand Facebook oldala

A Bizáncot itt szerezhetitek be

Áprilisi vendégem Cassy Blacksmith lesz, akivel együtt végeztünk egy írókurzust, és tavaly együtt versenyeztünk az Aranymosáson

Cassy blogja

Cassy Facebook oldala

Cassy Wattpadon

A decemberi Piszkos Tizenkettő interjút itt találhatjátok.

A januári Piszkos Tizenkettő interjút itt találhatjátok.

A februári Piszkos Tizenkettő interjút itt találjátok.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..