Írók Egymás Között: személyes témák a blogon

Bár a világ lelassult/ leállt körülöttünk, az Írók Egymás Között kis csapatával igyekszünk a stresszt és a szorongást kreatív formába önteni. Áprilisi témánk is elég időszerű: személyes témák a blogon: kellenek-e egyáltalán? Ha igen, akkor mit érdemes megosztani, és hogyan?  Emma, Gabi és Klári írását a nevükre kattintva olvashatjátok.

A blogolásnak valahol mélyen (vagy nem is olyan mélyen) az a célja, hogy megosszuk gondolatainkat másokkal. Tehetjük ezt persze rengeteg témában, vannak divatblogok, könyvesblogok, társasjátékos blogok, és még sorolhatnám, nyilván, ha valaki tematikus blogot vezet, nem feltétlenül a saját életéről akar diskurálni, mert nem az a fókusz. De mi a helyzet az írói blogokkal?

A legfontosabb dolog: maradj önazonos!

Az olvasó kíváncsi teremtmény, szereti tudni ki ül a képernyő másik oldalán, meg hogy a kedvenc írója úgy igazából milyen ember. Ebből a kíváncsiságból élnek a színes bulvárújságok, és ugyanennek a kíváncsiságnak vannak olyan szomorú következményei, mint ami történt szegény Dianával, vagy az egész hacacáré, ami most megy Harry és Meghan körül.

Ha szeretnél mesélni kicsit magadról, az olvasók szerintem örömmel fogják fogadni. Én Facebookon gyakran írok a férjem bájos magyar megszólalásairól, vagy amikor még gyerekeket tanítottam, szívesen megosztottam az aranyköpéseiket. Ezek szórakoztató kis részletek, amikből az (ismeretlen) ismerőseim belepillanthatnak kicsit a hétköznapjaimba, anélkül, hogy nagyon kitárulkoznék. Itt a blogon is szoktam személyesebb témákról írni: írtam arról, milyen volt Franciaországba költözni, írtam angolul az önértékelés-önelfogadás kérdéséről, illetve nem rég írtam egy karantén-napló összefoglalót is. Eredetileg a blogot is azért hoztam létre, hogy segítsen megküzdeni az új életemmel, de ahogy megtaláltam magam, egyre kevesebbet írok erről. Néha az utazásainkról szoktam posztolni, de azokról se azért, hogy villogjak azzal, hogy merre jártam, hanem hogy megosszam mi mindent láttam, tanultam, hová lehet másoknak is érdemes elmenni.

Amikor ifjú voltam és bohó, nyitott könyv voltam mindenki számára. Ezt úgy képzeljétek el, hogy tízedikben az egész osztály, sőt a tanáraim jó része is tudta, hogy kibe vagyok belezúgva. (Spoiler: az egészből persze nem lett semmi, de nem is baj. Néha feltévedek a volt-crushaim Facebookjára, és mindig elégedettséggel tölt el, hogy kamaszos bájukat elrágta az idővasfoga. (Hű bakker, ez a metafora…) Aztán az évek elég éles váltást hoztak, köszönhetően olyan barátnőknek, akik nem fogták vissza magukat, és az oversharing (túlságosan megosztás) enyhe kifejezés arra, amit csináltak. Egyikük 24/7-ben csak a barátjáról beszélt, de tényleg mindenkinek (még a tanárainknak is.) (Most belegondolva, meg látva, hogy itt a francia diákoknak mennyire nincs „személyes” kapcsolata a tanáraival, mi nagyon beengedtük őket az életünkbe…) Akkor eldöntöttem, hogy én ezeket inkább megtartom magamnak, mert nem akarok ilyen lenni. A másik meg az, hogy amikor aztán csak lett nekem is egy barátom, a barátnőim mind rosszul reagáltak a boldogságomra, szóval emiatt meg még szorosabbra zártam a számon a lakatot. (Nyilván közben rájöttem, hogy elég szerencsétlenül válogattam barátok ügyében, de ez is egy jó lecke volt…) Látjátok, ez is egy személyes példa volt, de semmi olyan nincs benne, amit titkolnom kéne. Egyszer talán még regényt is írok belőle 😀

Szóval azt gondolom, jó, ha az író néha mesél magáról ügyelve arra, hogy csak azt meséli el, amitől nem érzi kényelmetlenül magát. Senki sem kényszeríthet arra, hogy kínos vagy traumatikus élményeket mesélj el. Minden író a saját élményeiből táplálkozik, sokaknak segít egy vers vagy egy regény, hogy feldolgozzanak valamit, vagy enyhítsék PTSD-t. Ha úgy érzed, hogy készen állsz arra, hogy másokkal is megoszd a személyes történeted, tedd azt! Sose lehet tudni, kinek segítesz azzal, hogy a beszámolódat olvasva rájön, nincs egyedül, és hogy ezt túl lehet élni. De az ilyen jellegű kitárulkozásra ugyanaz vonatkozik, mint a testi kitárulkozásra: ne tégy semmit az akaratodon kívül, és senkinek nincs joga semmit rád kényszeríteni.

Legyél körültekintő!

Ne ossz meg olyat, amit később megbánsz. Ezt persze könnyű mondani, és az adott pillanatban semmi nem tűnik olyan rossz ötletnek, mint utólag. De például, ha összeveszel a legjobb barátoddal, és elhordod nyilvánosan mindennek, kiteregeted a legféltettebb titkait, azt utána elég nehéz visszaszívni. (Meg hát tudjuk, az internet nem felejt…)

Ezzel rögtön elérkezünk a másik tanácsomhoz is: legyél háromszor olyan körültekintő, ha másokról posztolsz. Meg is bánthatsz valakit, illetve hát biztos nagyon cuki, a felfújható medencében meztelenül pancsoló gyermeked, de sose tudhatod, ki nézegeti a képeket… Persze paranoiásnak sem kell lenni, de a józan paraszti ész mindig útmutató.

Rage, rage, rage!

Ha közhelyekkel akarnék dobálózni, azt mondanám, a harag rossz tanácsadó, olyanokat súg a füledbe, hogy: Nem jutsz tovább egy pályázaton? Küldd el a szerkesztőket az anyjukba egy nyilvános Facebook-csoportban! Fenn van a könyved ncore-n? Írj egy nagyon durva, csúnya szavakkal tűzdelt blogbejegyzés, és ismét küldj el mindenkit az anyjába!

Félreértés ne essék, én sem vagyok Buddha földi helytartója, sőt igazából titokban egy gonosz judgy bitch vagyok, csak erről nem tudtok, mert jól álcázom 😀 Én is rengetegszer felháborodom, és elönti az agyam a vörös harag, de ilyenkor privátban bitchingelek vagy elmegyek futni, egyszerűen a zabolázatlan düh nem való mások elé. Ráadásul sokszor tök jogos a harag, a gond az, hogy, ha írsz egy fröcsögő cikket, az rád vet rossz fényt, nem a haragod tárgyára. Nekem az a tapasztalatom, legalábbis olvasóként, hogy a kirohanásoktól kényelmetlenül érzem magam. Valaki rám zúdítja az érzelemtől fűtött szavakat, én meg együtt érzek vele meg sajnálom meg minden, de segíteni nem igen tudok, szóval azt sem tudom, hová nézzek, mert olyan kínos az egész. Ilyenkor ne első haragodban írj a dologról, hanem verj szét egy kispárnát, aztán írj mondjuk egy türelmesen magyarázó cikket, amiből az olvasók értelmesebbje megérti, hogyha letölti a könyved, abból nem lesz pénzed, ergó éhenhalsz, és akkor nem lesz folytatása a kedvenc sorozatuknak. Lehet, naiv vagyok meg idealista, de én tanárként tényleg a magyarázás és nevelés elkötelezett híve vagyok.

A lényeg az, hogy ne érezz semmit kötelezőnek, vigyázz a saját és mások magánéletére, és lelj örömöt az írásban! 🙂

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.