Írók Egymás Között: Veszélyes (olvasói) viszonyok

Szégyentelenül elmaradtam a többiektől, de jobb később, mint soha alapon most igyekszem utolérni magam. Emma, Gabi és Klári posztjait a linkeken olvashatjátok.

Azt hiszem, azért álltam nehezebben neki ennek a témának, mert nem volt túl sok ihletem. Sajnos még nem sikerült annyira hatékonyan fenéken billenteni magam, hogy összehozzak egy önálló, regényhosszúságú kötetet, így az olvasói interakcióim száma elég aprócska.

Többnyire pozitív visszajelzéseket kaptam, amik mindig megmelengették a szívemet. Itt az olvasókhoz szólnék kicsit. Nyugodtan írjatok egy kedves üzenetet az írónak, ha tetszett nektek a története vagy a könyve. Az biztos, hogy sosem fogja rossz néven venni, de az sem kizárt, hogy bearanyozzátok a napját. Nekem például olyan érzésem van néha, mintha a nagy semmibe írnék, ami nem ver visszhangot, és csak belekiabálom a mondanivalóm az ürességbe.

Egyszer utaztam a metrón itt Párizsban, és felszállt egy kissé kopottas, szakállas öregúr, aki valami számomra ismeretlen nyelven énekelni kezdett. Tudni kell, hogy erre felé elég sok a zenész, de általában egy eléggé félrehangolt tangóharmonikán tolják, amitől legszívesebben letépném a fülem, de ez a bácsi más volt. Nagyon szomorúnak tűnt a dal, a lelki szemeim előtt utcán kóborló, elveszett gyerekek jelentek meg, és a szívem összefacsarodott. Az énekes behunyta a szemét, nem nézett az utasokra, csak énekelt. Arra gondoltam, hogy én is becsuknám a szemem, nem akarnám látni, az elforduló utasokat, akik átnéznek rajtam, úgy csinálnak, mintha ott sem lennék, vagy a telefonjukba mélyednek. Abban a pillanatban ez az ismeretlen öregúr számomra a művészetem metaforájává vált, én is sokszor úgy érzem, egy délutáni metró kocsiban öntöm ki a szívem a megfáradt utazóközönség számára, akik nem kíváncsiak rám. Én persze előhalásztam némi aprót a zsebemből, és a láthatatlan jó kívánságaim mellett az énekes tenyerére fektettem. Egy őszinte, kedves szó egy írónak sokszor pont ilyen érzés lehet.

Persze sokkal égetőbb a kérdés, hogy mit csináljunk akkor, amikor az olvasó a nem tetszését fejezi ki, és lehet, hogy nem éppen a legkorrektebb módon. Sajnos egyetlen megjelent író sem immunis erre, J. K. Rowlingot is sokan bírálják. Nem vagyunk Nutella, nem szerethet mindenki, ezt meg kell tanulni, még akkor is, ha nehéz és fájó. Ez az írói, de akár csak emberi út része is. Szerencsésnek tartom magam, mert az ügyfélszolgálatos munkám során megtanultam, hogy nem vitatkozunk az ügyféllel, akkor sem, ha seggfej. Akkor valaki másnak dolgoztam, íróként (és fordítóként, magántanárként) a saját márkámat képviselem, ezért még fontosabb, hogy professzionális maradjak.

A diákok és kedves szüleik pedig azt tanították, sőt tanítják nekem folyamatosan, hogy nem szabad vitatkozni. Egyszerűen nem lehet, akkor is, ha igazságtalanok, akkor is, ha igazad van. (Mert mind tudjuk, mi jár annak, akinek igaza van. A szája.) És miért? Azért, mert ha válaszolsz, olyan mintha magyarázkodnál, és az mindig gyengének mutat.

Vegyél magadnak valami szépet, igyál egy jó kávét/teát/etc. Panaszkodj a legjobb barátodnak, a kedvesednek, a naplódnak, de ne nyilvánosan!

Akkor is, ha vannak olvasók, akik letöltöttétek a könyvedet, és ezzel elestél némi bevételtől, vagy beszólna a borítódra. Ne oktasd ki őket és ne küldd el őket a jó édes anyukájukba. Nem éri meg.

Röviden összefoglalva: Olvasóként és íróként is legyünk bőkezűek a kedvességgel, és óvatosak a konfrontációval.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.