Közeledett a karácsony, a levegő remegett a várakozástól, és az éjszaka olyan ragyogó sötéten kéklett, akár a Szűz Mária köpenye. Az égen mintha ezer új csillag gyúlt volna, szinte harapni lehetett a csodavárást, s az elragadtatott hívek remélték, ezen az ünnepen Jézus újra eljő közénk.

Apám, az eldugott vidéki városkánk lelkésze, minden istentiszteletről ragyogó arccal tért haza.

– Még soha ennyien nem szomjazták az igét – mondta elégedetten, ahogy leporolta a havat ritkuló hajáról. Úgy éreztem, én vagyok az egyetlen, akit nem ragad magával az ünnepi hangulat. Pedig régen imádtam az adventet, a fenyőillatú várakozást, a befelé fordulást. Idén nem ment. Nem mertem magamba nézni, mert valami új, ismeretlen sötétséggel találkoztam, ami a lelkem magjából kúszott elő, és lassan minden sejtembe beszivárgott.

Apám azt mondta, olvasgassam a Bibliát, de a megsárgult lapok és a régi idők történetei nem segítettek gyötrődő elmémen. Szenteste előtt egy héttel szörnyűséges rémálmok kezdtek kínozni. Minden reggel hideg verejtékben fürödve ébredtem. Aggódó apám orvost hívott hozzám, de a jó doktor semmi kifogásolni valót nem talált erős, fiatal testemen. Tudtam én is, a bajt belül kell keresni.

Egyik éjjel arra a hátborzongató érzésre ébredtem, hogy valaki figyel. Nem mertem kinyitni a szemem, reméltem, csak a képzeletem játszadozik, csak egy rémálomból itt maradt furcsa sejtelem járatja bolondját velem. A szívem egyre hangosabban kalapált mellkasomban, a bőröm furcsán bizsergett a vizslató tekintet alatt, és a fülem mellett tisztán hallottam, ahogy valaki szaporán lélegzik.

Felkészültem a legrosszabbra. Összeszorítottam a fogam, és oldalra fordítottam a fejem, hogy szembenézzek a hívatlan éjjeli látogatómmal. Valahol mélyen még mindig reméltem, hogy egyedül találom magam, és reggel jót nevethetek saját bolondságomon. A szobám árnyai közül egy tág, sötét szempár nézett vissza rám. Éles sikítás hagyta el a torkomat, túl hamar, mielőtt az ablakon beszűrődő holdvilág fényében rádöbbenhettem volna, hogy a húgom tévedt be a szobámba.

– Jönnek – suttogta, üres, síri hangon, amitől kirázott a hideg. Aztán ő is sikítani kezdett. A szüleink nagy riadalom közepette rontottak be a szobámba, és kapcsolták fel a remegő fényű lámpát. Akkoriban az elektromosság új volt még, a hétköznapi élet apró csodája, ahogy az emberi értelem és találékonyság világosságba borította a ránk boruló éjszakát.

Amikor anyám látta, hogy semmi bajunk nem esett, nem lapult betolakodó a függöny mögött, és a riadalmon kívül minden a legnagyobb rendben volt, kiterelgette a húgomat a szobából. Megengedte neki, hogy velük aludjon, felém pedig egy rosszalló pillantást lövellt. Mindig ez volt: ha valami történt a testvéremmel, rajtam verték le. Rám zárták a hallgatás ajtaját, s én ott feküdtem a sötétben, hallgatva az éjszaka beszűrődő csendjét. A húgom rejtélyes jóslata sokáig csengett a fülemben.

***

Egy hét múlva, a hajnali istentisztelet előtt találtuk meg őket a templom ajtóban kuporogva. Hárman voltak, mint a napkeleti bölcsek, természetellenes testüket szakadt rongyokba burkolták. Láttam apám arcán a meglepetést és rémületet, de tudta jól, hogy mind őt figyeljük, ezért megnyugvást erőltetett vonásaira. Közelebb hajolt hát, hogy megszemlélje a jövevényeket. Alakjuk egészen emberi volt, bár visszataszítóan hórihorgas. Vonásaikba más élőlények jellemzői keveredtek. Ha megpróbálok visszaemlékezni a pillanatra, furcsa köd száll az emlékezetemre, mintha minden egy álomban lebegve történt volna. Egyikükre emlékszem csak tisztán, a legmagasabbra, aki a vezetőjüknek tetszett, s akit aztán apám, ez a naiv jó lélek a házunkba fogadott.

A lény arca viaszfehér volt, mint a halál, s nem bőr, hanem valamilyen csillogó anyag fedte, toll vagy talán pikkely. Szeme két hatalmas ablak a sötétségre, melynek mélyén különös földöntúli értelem csillant. Akármerre mentem, magamon éreztem a tekintetét, végigkúszott rajtam, mint egy visszataszító ízeltlábú, bemászott a ruhám alá, a testem titkos zugaiba, és minden erőmre szükség volt, hogy ne rohanjak el a sötétségbe. Látva szenvedésem, anyám száraz ajkait mosolyra húzta, fakó szemében felismerés villant. Utasításba adta, hogy lépjek a nem evilági förtelem mellé, és támogassam haza, amilyen gyorsan és diszkréten csak lehet. A másik két jövevényt a kántor és a közelben lakó polgármester vették magukhoz, ők is sietve elbotladoztak a házaik felé, mielőtt a hívek elárasztják a templomot, és kíváncsi kérdezősködésbe kezdenek. Figyeltem, ahogy a másik két furcsa páros alakja elbiceg a rózsálló ég alatt. Én is nekiindultam.

Apám arcán láttam a gyötrődést, de nem jöhetett velem. Várt rá az istentisztelet és a nyája, akiket meg kellett mentenie a kárhozattól. Kérdő pillantást vetettem anyám felé, de láttam rajta, hogy nem fog segíteni. Anyám, aki a városi ifjaknak még csak közelébe sem engedett, most egy ismeretlen lénnyel hazaküld, talán a halál karjába.

Elindultunk az eltűnő csillagok alatt. Nem laktunk messze, de minden lépés évmillióknak tetszett miközben attól rettegtem, hogy a különös teremtmény hozzám ér. Nem is annyira hideg toll-pikkelyes kezétől tartottam, hanem attól az ismeretlen fekete örvénytől, ami a lelke lehetett. Féltem, hogyha megérint vele, alámerülök a saját belső sötétségembe. A lény azonban egyelőre távol tartotta magát, csak éles, sípoló lélegzetvételét hallottam. A friss hó hangosan ropogott a talpunk alatt, a hang és a fehérség törő csontokat juttatott eszembe. Így vánszorogtunk a házunk felé. Amikor visszanéztem az útra, amit megtettünk, a szívem kihagyott egy ütemet. A hóban csupán egy pár lábnyom kanyargott magányosan. Közelebb hajolva láttam, hogy bár a nyom, akkora lehetett, mint egy felnőtt férfié, az alakja jobban hasonlított gázlómadáréra, mint emberére.

Lassan fordultam hátra, s tekintetem találkozott a tornácon várakozó sötét alakéval. Hosszú pillanatokig néztük egymást. Megesküdtem volna, hogy a hosszú csőre alatt elmosolyodott.

***

Az étkezőasztalra dőlve ébredtem, hirtelen, mintha erőszakkal húztak volna ki az álmomból. Először azt sem tudtam, hogy kerültem oda. Az ablakon beszüremlett a kora reggel erőtlen fénye, elmosódott szürke foltokká mosva a bútorokat. Aztán eszembe jutott a szörnyű látogató, akit a szüleim rám bíztak, és akit most sehol sem láttam. Felpattantam, és remegő lábakkal rohantam végig a lakáson. Hol lehetett? Mit mondok apámnak, ha eltűnt? Rám bízták, és nem vigyáztam rá, lehet, hogy most valahol az utcán kóricál, ártatlan járókelőket rémítve halálra. Azt sem tudtam, mennyi idő telt el, mióta hazaértem, mikor várhatom a családom érkezését. Az étkezőben álló ingaórára pillantottam, de csak az üres számlapot láttam, a mutatókat eltűntette valaki. Pániktól fűtötten rohantam végig a szobákon, nem akartam újra a jól ismert csúfondáros mosolyt látni anyám arcán, és a rosszul palástolt csalódást apámén, aki félszeg csitítgatással próbálja enyhíteni a felém áradó panaszáradatot. A falakat díszítő komor festmények tekintete nehéz súlyként függött rajtam, ahogy egyik helyiségből a másikba botladoztam. Az erő lassan szivárgott el belőlem, s a helyére fagyos üresség kúszott a csontjaimba. Amikor az emeleti szobámba értem, arcomba karmolt a hideg szél. Az ablakom tárva-nyitva találtam, a függönyöm táncolt előtte, mint éteri szellemalak. Kétségbeesetten hajoltam ki, hátha meglátom, merre ment a szökevény, de csak a vakítóan fehér havat láttam, és a távolban a templomban kiörvénylő tömeget. Megszédültem, talán a hidegtől, talán a mélység hívásától, vagy az ablaküvegben a saját arcom mellett megpillantott emberinek alig mondható tükörképtől. Talán alá is zuhantam volna, ha nem kapja el a karomat valami, aminek érintése nyomán darabokra hullott a világ, és magával ragadott a sötétség.

***

Az ágyamban tértem magamhoz. A gyapjútakaró máskor olyan puha simogatása mintha apró vasszögekké kínzó dörzsölésévé vált volna, amiknek feltett célja, hogy lehántsa a bőröm.

Arcok villantak fel előttem, de sosem tudtam elég hosszú ideig összpontosítani, hogy kivegyem a vonásaikat. Lázas forgolódásom közben egyszer halál-hideg kezet éreztem a homlokomon. Félve nyitottam ki a szemem, de anyám rezzenéstelen tekintetét láttam magam előtt.

– Tudom, hogy bíztatok bennem, rám bíztátok, és elvesztettem – ültem fel hirtelen, amikor az események visszatolultak a fejembe. Anyám után kaptam, s úgy kapaszkodtam száraz ujjaiba, mintha a keze jelentené a megváltást.

– Nem történt semmi baj.

– Hol van? – suttogtam, de a hangom alig volt több nyöszörgésnél.

– Micsoda? – kérdezte tetetett aggodalommal, de csak a szája mosolygott, a szeme nem.– Szegény apádat halálra ijesztetted, csak így elrohanni, bele a hidegbe…

Épp vissza akartam vágni, hogy ők küldtek, nekem eszem ágában sem volt menni, amikor megpillantottam a háta mögött. Kivált az árnyak közül, hangtalanul és sötéten. Tág pupillájú tekintetét az enyémbe fúrta.

A láz néha magához ölelt, néha ellökött magától, ingatag táncot járt velem. Étel alig kívánkozott belém, csontosra fogytam, régen alabástrom-halvány bőröm most sápadt volt és pikkelyes a szárazságtól.

Karácsony és újév közt félúton tértem magamhoz annyira, hogy elhagyhattam szobám fogságát. A nappaliba merészkedve bizarr családi idill tárult a szemem elé, apám a vendégünkkel ült a kandalló előtt, a lángok a végítélet tűzének vörhenyét festették arcukra, miközben előttük hevert a Biblia és Carl von Linné egyik botanikai albuma. Apám lelkesen magyarázott, szemében ugyanaz a parázs izzott, mint amikor a hívekhez beszélt. A jövevény kísértetiesen mély figyelemmel hallgatta. Mintha értené. Szemét rám függesztette, néha olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de csak a sípoló légzését hallottam.

Aznap először újra rendesen ettem, bár az ételek ízét alig éreztem. A lényt az asztalfőre ültették, mintha valami díszvendég lenne, és a legjobb falatokat halmozták elé. Ritkán mozdult meg, nem tudom, megkóstolt-e egyáltalán valamit. Anyám közben folyamatosan csicsergett, mint cserfes kamaszlány, ennyit még sosem hallottam beszélni. A jövevény türelmesen hallgatta, miközben űr-sötét szeme a lelkem mélyébe hatolt.

– Segíts neki fürödni. Téged akar – adta ki a parancsot vacsora után anyám, és akárhogy tiltakoztam, nem tágított. Hűvös pofon csattant az arcomon, mégis jobban égetett, mint a láz. Szégyentől fűtve vonszoltam be magam a fürdőbe. A sarokban kuporgott. Megadóan hagyta, hogy lehámozzam róla szakadt, és iszamos rongyait, és a meleg víztől zubogó kád felé irányítsam. Belesüppedt a vízbe, és hosszú ideig nem mozdult. Már azt hittem, meghalt, amikor kipattant a szeme, és torkából szörnyű hang tört elő. A sikolya a tudatom mélyéig hatolt. Gyorsan kisegítettem a kádból rádobtam a törülközőt, és tisztes távolságból figyeltem, ahogy esetlen ujjaival magára aggatja a tiszta ruhákat. Anyám bársony kabátkát kerített neki, elegáns nadrággal. Talán azt remélte, az emberi ruhák majd emberi külsőt kölcsönöznek neki, de szörnyűsége még jobban kiütközött. A normalitás látszata nekifeszült torzságának. Kényelmetlenségemben egyszer csak kitört belőlem a nevetés. Nem bírtam abbahagyni még akkor sem, amikor anyám bejött, hogy megszemlélje az eredményt. Eszembe jutott, amikor a húgom egyszer belebújt az ünneplőcipőmbe, és abban illegette magát, hiába volt kétszer akkora, mint a lába. Ugyanolyan esetlen és oda nem való látványt nyújtott a vendégünk is. A felismerés jeges ujjakkal markolt a szívembe.

A kishúgomat nem láttam, mióta a jövevényeket felfedeztük a templom ajtóban. Hová tűnt? A szüleim miért nem keresik?

A nevetés minden átmenet nélkül fordult zokogásba, és mikor anyám kérdőre vont, sikítva követeltem tőle, hogy vigyen a testvéremhez. Az arca hirtelen kifejezéstelenné vált, a szemében furcsa fény villant. Kezét a homlokomhoz érintette, és elborzadva csóválta meg a fejét.

– Azonnal menj vissza az ágyadba! Ilyen lázzal ne kóvályogj a lakásban.

További kéréseimet meg sem hallotta, bilincsként rám záródó kezekkel rángatott a szobám felé. Szinte belökött az ágyba.

– Meg ne mozdulj innen! Nem akarok még egy gyereket elveszíteni – sziszegte, és kiviharzott. Hallottam, ahogy kívülről kattant az ajtóm zárja. Odarohantam a kilincshez, de akárhogy rángattam, nem akart kinyílni.

A saját szobám foglya voltam.

Amikor visszafordultam az ágyamhoz, a lény ott gubbasztott rajta, feneketlen szemét az enyémbe fúrva.

Olyan fáradtság tört rám, hogy a párnák közé zuhantam. Azonnal magával ragadott a sötétség. Hideg, száraz ujjak érintésére ébredtem, a hajnal lázrózsái vörhenyesre festették az ég alját. Az ajtóm elől fojtott suttogást hallottam: anyámét, és egy kimérten csengő, idegen hangot.

–Tegnap a testvéréről kérdezett, és folyton a messzeségbe réved, mintha lenne ott még valaki.

–A magas láz okozhat tévképzeteket, de nem tudok pontosabbat mondani, amíg meg nem vizsgálom. Persze, az lenne a legjobb, ha beleegyezne, hogy elszállíthassam az intézetünkbe. A bűntudat furcsa dolgokra képes.

Eleget hallottam. Anyám sosem szeretett, és most meg akar szabadulni tőlem. Nem hagyhattam, be akartam bizonyítani, hogy nem képzelődöm. A köntösömet a hálóingemre terítettem, és az ablakhoz szaladtam. Hangtalanul nyitottam ki, és az arcomba csapó jeges hideg ellenére, nem hátráltam meg. Remegő kézzel húztam fel magam a párkányra, és óvatosan oldalazva haladtam a csúszós tetőcserepeken. A hó hidege meztelen talpamba mart, de nem adtam fel. A tető enyhén lejtett, ami nehezítette a mozgást, de tudtam, ha átjutok a ház másik oldalára, onnan le tudok mászni a szerszámos kamra tetejére. Onnan már csak egy ugrás a föld.

A tervem további részét a kétségbeesés mozgatta. El kellett jutnom a polgármesterhez vagy a kántorhoz, akik szintén magukhoz vettek egy ilyen istentelen teremtményt, aztán könyörögni nekik, hogy mondják meg az orvosnak, nem képzelődtem.

Végül a kántor mellett döntöttem, mert ő lakott közelebb. A hideg már a csontjaimig ette magát, nem bírtam volna sokkal tovább a hóban kóválygást.

Fehérre fagyott ujjakkal dörömböltem az ajtón, a reggel első sugarai kétes glóriát fontak a fejem köré. Amikor a kántor felesége álomittas szemmel ajtót nyitott, sikítás szakadt ki a torkából.

– Jézusom, a frászt hoztad rám! Olyan sápatag vagy, azt hittem, egy bolyongó szellem jött minket kísérteni. Mi járatban vagy, szegény gyermek, gyere gyorsan beljebb, mielőtt megvesz az isten hidege. Édes teremtőm, még cipő sincs rajtad, ülj le gyorsan a tűz mellé!

A szavai nyomán halvány megnyugvás költözött a szívembe. Betessékelt a szegényesen berendezett szobába, és a kandalló mellé terelt. A lángok hősége lassan olvasztotta fel elgémberedett tagjaim, miközben a szemem idegesen pásztázott körbe a házban a másik lény nyomait keresve.

Időközben a kántor is előkerült, arcát összegyűrte az éjszaka.

–Szegény leány, mi történet veled?

–Hol van? –kérdeztem rekedten. A kántor és felesége aggódva összenéztek. Azt hitték nem látom, hogy a kedvességük álarca elfedi a gyanúm, de már nem lehetett olyan könnyen félrevezeti, mint régen.

–Micsoda, kedveském? – kérdezte a kántor.

–Tudják azt maguk nagyon jól! A három jövevény egyike, amikre karácsony előtt a templomnál leltünk! Maguk hozták haza az egyiket. Hol van? – a hangom krákogássá foszlott.

A döbbent házaspár válla fölött átnézve láttam, hogy a jégvirágos ablak mögött hórihorgas árny mozdul.

Követték a tekintetem, aztán pár pillanat vészterhes csend után a kántor újra megszólalt.

–Bezártam a pajtába. Nem való az ilyen elfajzás emberek közé.

–Az előbb láttam valamit az ablakban, lehet kiszökött! – mondtam remegő hangon. Éreztem, ahogy a pánik kúszik fel a gyomrom legmélyéről.

A kántor és neje újra összenéztek, majd a feleség alig észrevehetően bólintott.

–Az lesz a legjobb, ha kimegyek, és megnézem. Ti maradjatok itt, kívülről kulcsra zárom az ajtót. Itt biztonságban lesztek – mondta komor hangon a férfi. Magára kapta a kabátját, megragadta a sétapálcáját, és már el is nyelte a hidegen csillogó reggel. Az ajtó tompa puffanással záródott be utána.

A percek lassan teltek, a régi állóóra kattogása nehéz csapásokkal végezte ki az elmúló időt. A kántor felesége magamra hagyott, a konyhában talált magának feladatot. Újra láttam az elsuhanó árnyat az ablak előtt. Nem volt egyedül. Ahogy az ajtó melletti ablak felé fordítottam a tekintetem, egy lappangó harmadik árnyat fedeztem fel. Körbevették a házat. A kántor túl régóta indult el, ki tudja, mi történt vele. Lehet, már vissza sem jön. Kétségbeesetten forgolódtam körbe a szobában, de nem találtam kiutat. Az ablakhoz óvakodtam, de a feneketlen szemekből a végtelen sötétség bámult vissza rám.

Kaparászást hallottam az ajtó felől, lassú bizonytalan mozdulatokat. A szívem a torkomban vert, a vérem olyan gyorsan áramlott, hogy szinte ki akarta szakítani az ereim falát.

Megragadtam egy piszkavasat, de erőtlen ujjaim közül hangos csörömpöléssel a földre hullt.

Az ajtó kitárult, s embertelen fehér alakok áradtak be rajta. Erős marokkal ragadtak meg, hiába rúgkapáltam, küzdöttem, sikítottam, nem engedtek.

Még láttam szüleim szégyentől sápadt arcát elvillanni az ajtóban. Anyám elkapta rólam a szemét, amikor valami éles a karomba szúrt. A világra sötétség borult.

Egy idegen szobában tértem magamhoz, testemre izzadságtól nedves hálóing feszült. Riadtan pattantam ki az ágyból, az ajtóhoz rohantam, de a kilincs nem engedett. Szakadozó légzéssel néztem körül börtönömben. A falat beteges-sárga tapéta fedte, kókadozó rózsái közt furcsa árnyak imbolyogtak. A mintát több helyen kétségbeesett körmök tépték fel, a megszáradt bordó csíkok eredetébe nem is akartam belegondolni. A gondosan lereteszelt ablakhoz léptem. A sötéten magasló fák közt fehér hálóinges alakok keringtek, néhányan egyedül, néhányan párosával. A kertet áthatolhatatlan magas téglafal vette körül, tömény testére láncként feszült a borostyán.

Az egyik sétáló megérezhette a tekintetem, és megfordult. Fehér toll-pikkelyes arcból feneketlen fekete szemgödrök meredtek rám. Mint egy varázsütésre, a kertben korzózó többi alak is megfordult, arcuk visszhangja, ha nem tökéletes mása volt az elsőnek.

Újra hallottam a hátborzongató sípoló légzést, ami végigkísértette az otthon töltött utolsó napjaim. A félelem a sejtjeim mélyéig hatolt, az atomjaimban rezgett tovább. Az ablaküveg tükréből a végtelen sötétség nézett vissza rám.