„Világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.” <Radnóti Miklós: Nem tudhatom>

A bunker dohos levegője dunyhaként borult rám és a helyiség másik végében szendergő húgomra. Amikor odanéztem, Lili meztelen lábfején épp egy hatalmas csótány szaladt át. Nem próbáltam elzavarni. Lili képes átaludni egy világégést, de egy érintésemre rögtön felébred. Amiről nem tud, az meg nem fáj neki. Irtózott az ízeltlábúaktól, de sajnos nem voltunk abban a helyzetben, hogy megválogathatjuk lakótársainkat. Valószínűleg ők még akkor is itt lesznek, amikor mi már rég összetört nukleáris hulladékként heverünk a felperzselt világ romjai alatt.

„Tudtad, hogy a csótányok akár egy hétig is elélnek még fej nélkül?” visszhangzott hirtelen a fülemben Vé hangja. Biológia órán ültünk, és Szilvi néni álmosító előadását hallgattuk a dúcidegrendszerekről. Én a pad alatt Radnótit olvastam, Vé pedig az egyik vitrinben lévő béka csontvázat rajzolta le, majd szépen beirogatta a csontok nevét latinul. Kicsit őrült volt a szentem, de zseniális. Akkor is egymás mellett ültünk, amikor pár évvel később az első bomba becsapódott az iskolába. Vörösen izzott az ég alja, és arra gondoltam, hogy sosem láttam még ilyen borzalmasan gyönyörűt. Csak álltam az ablakban, és néztem, ahogy ég a városháza. Vé rángatott ki a transzból, erősen megragadta a karom.

Körmei fájó félholdakat vájtak a bőrömbe, ahogy magával vonszolt. Csak pár percen múlt, mert a következő találat, a mi termünket érte. Ott maradok, ha nem rángat el. Akkor láttam Vét utoljára. Valahol még mindig remélem, hogy életben van, és ha egyszer kijutunk innen, újra magamhoz ölelhetem legkedvesebb barátnőmet. Vé volt a legokosabb ember, akit ismertem, túl kellett élnie. Megráztam a fejem. A remény, az ostobák ópiuma.

A világunk a szemünk láttára hullott darabokra.

Fejemre húztam a foszló takarót, de kevés menedéket nyújtott a bekúszó zűrzavar ellen, és még kevesebbet a bennem szétáradó kétségbeeséstől. Csak ilyenkor éjszaka engedhettem le az összeszedettség és remény álarcát, amit nappal mosolyogva viseltem a húgom kedvéért. Nem tudtam, meddig fogom bírni. Az álom alattomosan kúszott a szempilláimra, és hirtelen magával ragadott a fehér ürességbe.

Arra ébredtem, hogy valami puha az orromnak ütközött. Amikor nagy nehezen felfeszegettem a szemhéjam a húgom nézett farkasszemet velem.

– Mit csinálsz? – kérdeztem zavartan.

– Néztem, alszol-e – nevetett.

– Most már biztos nem – morogtam. – De nincs is idő lustálkodni! Lili tizedes, jelentést kérek!

– Igenis, százados asszony! – vette fel a szerepét teljes komolysággal. 2050. március 14-e van, készleteink: Három babkonzerv,öt májkrém, két zacskós leves, tizenhét szem kissé szottyadt krumpli. Az üvegházban pedig nemsokára megérik pár répa és paprika.

Nem húzzuk már sokáig, futott át az agyamon, de a számat lelkes mosolyra feszítettem.

– Köszönöm a leltárt. Hírek a külvilágból?

– A rádió ma is csak recseg.

– Hm.

Apa azt tanította, hogyha nincs hír, az jó hír. Márpedig ha valaki értett a túléléshez, az apa volt. Neki köszönhettük azt is, hogy élünk.

Végigsimítottam Lili tüsihaját. Emlékszem, kicsinek olyan volt, mint egy hajas baba, dús göndör fürtökkel. Manapság ilyen luxust nem engedhetünk meg magunkat. A hajunkat nullás géppel nyírom, csak egészen picit hagyok meg, hogy ne fázzon annyira a fejünk. Lili azt mondja, úgy nézünk ki, mint a katonák. Én inkább a tibeti női szerzetesekre gondolok. Kellemesebb azt képzelni, hogy a világtól elvonulni vágyó spirituális útkeresők vagyunk, minthogy egy háború kényszerű résztvevői. A hosszú haj felesleges luxus.

Mai napig nem tudom biztosan, ki kezdte. Az oroszok bombázták először az amerikaiakat, vagy Észak-Korea unta meg a bezártságot, és atomkísérlettel akart berobbanni a köztudatba. Túl gyorsan történt az egész, minden forrás mást mondott. Apa úgy is azt tanította, hogy senkinek nem lehet hinni.

Nem is volt nagyon időnk gondolkodni. Amikor az ég kigyulladt, és a bombák hullani kezdtek, tudtam, mit kell tennem. Az izmaim és az agyam szinte automatikusan végezték a dolguk, hosszú évek értelmetlennek tűnő gyakorlatozása az életünket mentette meg. Miután Vé kirángatott az épületből, fejvesztve a húgom keresésére indultam. Meg is találtam egy csoport kétségbeesetten keringő kisiskolás között. Felkaptam, és rohantam a kerítés felé, ahová a biciklimet láncoltam. A kémia tanárom utánam kiáltott, de nem hallgattam rá. Tudtam, hogy a világon egyetlen biztos hely van: otthon.

Visszanéztem Vé-re. Bűntudatom volt, hogy otthagyom azok után, hogy kirángatott a halál markából. De ő csak legyintett, olyan „ne aggódj, megoldom,” módra. Vadul száguldottunk az erdőszél felé, Lili könnyek nélkül sírt mögöttem. Ahogy maguk mögött hagytuk a sűrűbben lakott részeket, a támadás zaja is távolabbinak tűnt. Csak az itt-ott beomlott házak emlékeztettek arra, hogy ez a valóság, és nem egy múló rémálom. Zavaróan csendesnek tűnt minden. A házak neheztelő hallgatása jobban bántott, mint a becsapódások robaja. Halál bujkált a kihalt utcákon.

A biciklimet egy árokba löktem, és rohantam a fák takarásába Lilit vonszolva magam után. Félő pillantást vetettem a házunk felé, de ugyanúgy gubbasztott a mező szélén, mint reggel, amikor még minden rendben volt. Mégse mertem bemenni, inkább a titkos bejáratot választottam. Már nem bíztam semmiben.

Valahol a távolban harckocsik robogtak. Lilit gyorsan behúztam a régi erdészház romjai közé, és remegő kézzel söpörtem el az avart a titkos csapóajtóról.

A kezem csúszott az izzadságtól, ahogy lefelé másztam a rozsdás létrán. Lili szó nélkül követett, a mindig cserfes húgomat cserbenhagyták a szavak. Még egy vastag ajtón kellett átverekednünk magunk, a belépő kódot álmomból felébresztve is tudtam. Csak akkor lélegeztem fel, amikor a nehéz páncél becsukódott mögöttünk.

    – Meg fogunk halni? – kérdezte Lili. A hangja furcsán tárgyilagosan csengett.

    – Dehogy, dehogy. Már biztonságban vagyunk. Apa is megjön nem sokára, ő majd vigyáz ránk. – Próbáltam magabiztossággal leplezni a remegést a hangomban,

Nem akartam gondolkodni, ezért munkához láttam. Elsőként lenyírtam mindkettőnk haját, sőt a biztonság kedvéért még a szemöldökünket is leborotváltam. Lili nevetett, mókásnak találta a csupasz fejünket. Én elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa a könnyeim. A hajat összesöpörtem, és a ruháinkkal együtt elégettem. Betuszkoltam Lilit, a hideg tisztító zuhany alá. Alap óvintézkedések radioaktivitás ellen. Amikor Lilit kerestem, még fél füllel elkaptam az igazgatónő sápadt suttogását: állítólag tőlünk keletre olyan bombát robbantottak. Még a messzi árnyékként ólálkodó felhőt is látni véltem, ahogy hazafelé tekertem. Reméltem, csak a képzeletem játszik velem.

Előkerestem a régi diavetítőt, és egész délután meséltem Lilinek. Próbáltam úgy tenni, mintha az egész csak egy nagy kaland lenne, az egyik hétvégi túlélő tábor. Pár pillanatra úgy tűnt, sikerült.

A föld alatt nyúlóssá vált az idő, beleragadtunk, és vergődtünk benne, mint légy a pókhálóban. Tudtam, a szigorú rutin a túlélés alapja. Így egy nap után katonás napirendet vezettem be, és próbáltam onnan folytatni Lili oktatását, ahol az abbamaradt. Néha értelmetlennek láttam az egészet. Ilyenkor igyekeztem azt mesélni magamnak, hogyha újra beköszönt a normális világ, nem akarjuk, hogy lemaradása legyen.

Sokáig reménykedtünk, hogy meghalljuk az ajtón apa titkos kopogását, de imáinkra csak a csend felelt. Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha a gyakorlatok nem égtek volna a csontunkba, mint a napalm. Vagyis de pontosan tudom, mi is ott hevernénk az áldozatok jelöletlen tömegsírjában. A rosszabb napokon azt gondolom, talán jobb lenne úgy. A halál egyszerű, az élet nehéz. De nem adhattam fel, a túlélési ösztönt szigorúan belém nevelték.

Apa hat évvel ezelőtt vette meg a házat a puszta szélén, anya bolondnak tartotta emiatt. Mindenki más is. A munkahelyén összesúgtak a háta mögött, amikor a túlélő könyveket böngészte. A főnöke kiröhögte, de nem rúgta ki, túl jó munkaerő volt. Apa megtiltotta, hogy bárkinek beszéljünk a bunkerről és a készülődésről. Akkor nem értettem, mégsem árultam el senkinek, még a legjobb barátnőmnek sem. Most már tudom, hogy apa védeni próbált minket.

Nem akarta, hogy minket is kinevessenek. Ő mentette meg az életünk, és már soha nem fogom tudni megköszönni neki.

Sokat töprengtem rajta, hogy honnan láthatta ilyen pontosan a jövőt. Honnan találta az erőt, hogy kitartson a meggyőződése mellett?

Én sem hittem neki, de csendben tűrtem az okítást. Gyorsan kitapasztaltam, hogy minél előbb beadom a derekam, annál hamarabb elszabadulok. Tizenévesként jobban érdekeltek a

virtuális kalandozások Vé-vel, és a fiúk kibeszélése, mint egy atomkatasztrófa lehetséges következményei.

Lilivel lázasan készültünk március 15-re, pedig már harmadjára ünnepeljük a bunkerben. Valószínűleg ez lesz az utolsó. Hiába volt rengeteg tartalékunk, apa még egy infralámpákkal megvilágított földalatti üvegházat is létrehozott, a készletek vészesen fogyatkoztak. Napi két csoffadt répa nem lakat jól egy kamaszt. Egy kisgyereket sem. Ha így folytatjuk, a tizennyolcadik születésnapomra éhen halunk. Pedig már csak négy hónap volt hátra.

A sors furcsa fintora, hogy amíg iskola volt, utáltam az összes kötelező ünnepséget. A tornateremben nyomorogtunk, és akadozón kivetített virtuális valóságban néztük, ahogy a korhűre retusált Petőfi szavalja a Nemzeti Dalt. Minden évben ugyanaz a műsor, és még arra se vették a fáradtságot, hogy kijavítsák a szoftver hibákat, mint például, hogy Táncsics Mihálynak eltűnt a fél szakálla vagy Petőfi hirtelen tök kék lett.

Idelenn viszont megváltozott minden. Görcsösen megtartottunk minden emléknapot és megemlékezést, annyira szomjaztuk az eltérést a napi rutintól. Lili a Helység kalapácsából tanult meg egy jelenetet, én meg a hangolatlan gitáron összehoztam valami ügyetlen dallamot néhány háborús Radnóti vershez. Kicsit anakronisztikusnak tűnhetett ugyan, de nem voltak velünk felnőttek, hogy ésszerűséget kényszerítsenek ránk.

Hirtelen rám tört a nosztalgia, és elővettem a régi történelem könyvemet. Vajon mit írnak majd erről a korról a jövő iskolásainak könyvei? Lesz egyáltalán valaki, aki olvassa majd a történetünket? Az újrahasznosított papírból készült lapok közül a földre hullott egy rajz. Összeszorult a szívem, amikor felismertem. Vé rajzolta még valamelyik szülinapomra, de az is lehet, hogy csak úgy. Egy mesebeli várost ábrázol, fölötte egy lány lebeg fehér hálóingben. A lány én vagyok, az illusztráció pedig a Napoleon Bouelvard „Júlia nem akar a földön járni”című számához készült. Még a nagyszüleimnél találtam pár ősrégi kazettát, először azt sem tudtam, mit kell velük kezdeni. Fura, hogy régen az emberek olyan esetlen módon tárolták a zenéket. De ebbe a számba beleszerettem, mert a lány is Júlia volt, mint én. Őt is elragadták az ábrándjai. Vé-nek tetszett, hogy ilyen ősrégi számot választottam indulómnak, így olyan volt, mint egy titkos üzenet. Nagyon kevesen ismerték a múlt századvég zenéit.

Egyre nyugtalanabbá váltak az éjszakáim. A bunker, ami addig a biztonságot és a túlélést jelentette, fojtogató börtönné vált. Úgy bolyongtam álom és ébrenlét határán, mint egy nyugtalan szellem.

A megemlékezés jól sikerült, egészen elöntött valami hazafias érzés, bár nem voltam benne biztos, hogy létezik-e még a haza. Utána takarítottunk, és végigszenvedtük az egy órás kötelező edzést. A légtisztító berendezés lassan keverte a levegőt, a torna után még jó ideig szúrós izzadságszag terjengett. Hirtelen elkapott a szédülés, nem volt maradásom a szobában. Kimenekültem a hűvös konyhába. Nem akartam az egyre fogyó tartalékainkra nézni, ezért elkezdtem a rádiót tekergetni. Az első hónapokban hosszú órákat töltöttem azzal, hogy próbáltam valami jelet fogni, de csak recsegés volt vagy kusza hadi hírek. Aztán beköszöntött a nagy csend.

Ahogy a frekvenciákon szörföztem, kezdtem egyre furcsábban érezni magam. Mintha megváltozott volna valami, a fehér zaj között emberi hangokat véltem felfedezni. Visszatartottam a lélegzetem, úgy hallgatóztam. De amikor jobban koncentráltam, az egész újra értelmetlen recsegéssé hullott szét. Mégis, mégis, mintha lett volna ott valami.

Az elkövetkezendő napokban sem bírtam kiverni a fejemből a rádiót. Megettük az utolsó babkonzervet. Órákat töltöttem a rádió előtt görnyedve, és meg voltam győződve, hogy egyszer elkaptam egy hangfoszlányt. Lázasan keresni kezdtem a kissé penészes könyvek között, és átrágtam magam az összes rádiózási magazinon, amik még szintén nagyapa gyűjtéséből maradtak ránk.

Megettünk az utolsó zacskós levest, már csak egy maréknyi krumplink maradt. Az üvegházban nem értek elég gyorsan a zöldségek. Lili egész nap alszik, nincs ereje semmihez. Jobb ez így, álmában talán szebb helyeken jár. Reményvesztetten csavargattam a rádió gombjait. Tudtam, hogy hamarosan elő kell bújnunk. Nem akartam, hogy a föld alatt érjen a halál, mint valami vakondot.

A recsegés hirtelen abbamaradt, és egy bizonytalan dallam váltotta fel. Azt hittem, leesek a székről, amikor a remegő hangok értelmes szöveggé álltak össze:

Júlia nem volt erős, vagy több mi nálunk

Júlia nem volt se jó se szép

Most Júlia nem akar a földön járni

Fölszállt inkább a fejünk fölé

Megcsíptem magam, mert féltem, elaludtam, és csak álmodom. Pár perc múlva azonban Lili tűnt fel az ajtóban, álomtól ragadós szemmel.

    – Mi ez a nagy ricsaj, Juli? Miért bömböltetted a zenét?

    – Ez a rádió, prücsök, a rádió! – kiáltottam, és felkaptam a húgomat, aki még mindig nem értett semmit az egészből. Talán őrültségnek hangzik, de meg voltam róla győződve, hogy Vé próbál üzenni nekem. Ki más játszana egy ilyen ezer éves számot? A remény úgy száguldott végig az ereimben, mint az elektromosság. Őrült módjára pattantam fel, és kapkodtam magamra az overált meg a gázmaszkot. Lili ugyan nem értette, mit csinálok, de követte a példám. Megtömtem egy régi katonai hátizsákot a legfontosabb dolgokkal, és előkerítettem nagyapa régi vadászpuskáját is. Lilin látszott, hogy fél, de nem kérdezett semmit. Némán követett, ahogy eszelősen másztam fel a létrán.

Nem is tudom, mit vártam. Talán egy barátságos fogadó bizottságot, akik meleg süteménnyel és jó szóval várnak. Azt jobban tudom, mitől féltem. Hogy elmondhatatlan, deformálódott mutánsokkal találom szemben magam. Vagy katonákkal.

Remegő kézzel nyitottam fel a csapóajtót. Az első dolgom az volt, hogy kidugtam a digitális Geiger-Müller számlálót. Annyira még a remény se tudott megrészegíteni, hogy elfelejtsem a racionális lépéseket. A mérő kimozdult kicsit, de a mért érték alacsonyabb volt, mint reméltem. Körülöttünk a földet mintha vékony hamu réteg borította volna, a napot sötét felhőréteg takarta el előttünk. Mintha hangtompítót húztak volna a tájra. Semmi sem mozdult, elárvult a világ.

A csalódás lassan csúszott végig a torkomon, és beleült a gyomromba. Ostobának éreztem magam, hogy azt hittem, egy régi dalfoszlány mindent megváltoztat. Leroskadtam a hideg avarba, zokogni kezdtem. Lili az oldalamhoz vackolt, és átölelt, amennyire hozzám fért. Nem tudom mennyi ideig ülhettünk ott, de lassan elkezdett szállingózni a sötétség. A bunkerbe már nem akartam visszamenni, odalent csak a halál és kilátástalanság várt. Idefenn egy ismeretlen, felfedezésre váró világ. Tudtam, hogy őrültség, és hogy veszélyes, de hinnem kellett abban, hogy a legjobb barátnőm életben van, és vár ránk valahol. És ha így van, én meg fogom találni.

A novella a Kistarcsa Kulturális Egyesület 2018-as irodalmi versenyén első helyezést nyert.

A novella megjelent a Holdudvar magazin 2. számában

Ha ezután némi posztapokaliptikus költészetre vágysz, itt találsz néhány verset.