Posztapokaliptikus versek

Szerelem a világ végén

 

Posztapokaliptikus tangó

Jonas de Ro

Gyere velem, drága

Ma éjjel gázálarcosbálba!

Ahogy rádfeszül az atombiztos overál

belőlem előtör a latin lover!

Állati,

ahogy a szétégett ég alatt,

a sziréna dalára ringatod magad.

S Geiger-Müller számlálóm kiakad,

Ha csak hozzád érek.

Belémmaródsz, mint a méreg

Hiába már minden ima,

Lelkem érted maghasadt,

Sugárzóbb vagy mint Fukushima

vagy egy frissen bányászott urándarab.

Múlassuk együtt a felezési időt,

Hisz mi hoz össze jobban egy férfit

S a Nőt,

Mint a nukleáris

apokalipszis.

 

60D0LL0 – Robot románc

2700: A maghasadt Nap romjai alatt,

ahol a földet csókolja a perzselt ég,

ez a nemesgáztól vöröslő

lepelbe burkolt város : Gödöllő.

Maga a posztapokaliptikus elegancia!

Könnybe lábad tőle

minden mesterséges intelligencia

LED fényű gyöngyszeme.

Itt van például a kastély romja,

ugyan kissé otromba,

semmi neoprém, plexi vagy plasztik,

de a robotcsajoknak

mindig bejön a barokk vagy a neoklasszik,

ha robomantikára vágynak.

Az izgalmak tetőfokukra hágnak.

Túlmelegedek.

Mellettünk elrobog a HÉV, sugárhajtású,

s a hangszórókból jazz – hatású

konzumzene szól.

A robot románcnál nincs is szebb.

A hardver felpörög, a diódám kigyúl,

ó, ahogy pislogsz rám, te kis kacér,

megkergül az áramköröm,

a rozsdamentes acél arcomról leolvad.

Szeretlek. Mondd, te szeretsz-e?

Hallgatsz. A kérdés megzavart talán.

Nincs válasz. A rendszered leállt.

A képernyőd szürke, rajta hibaüzenetek sora.

Végleg lefagytál.

A szerelemtől beállt a kék halál.

 

Bolygunk

Ég bennem valami,

mint egy parányi Bunsen-láng.

Hív a sok ismeretlen világ

éteri hangja,

de körülötted már pályára álltam.

Feléd gratvitálok.

Félek, nem lesz már belőlem Voyageur,

csak egy darab rozsdamarta űrszemét – letét.

Hány fényév kellett, mire rájöttem

téves számok alapján szerettem beléd,

rossz csillaghajóra szálltam.

A folyamat megfordíthatatlan.

Bennem a fekete lyuk egyre nő,

elgörbül tőle a téridő,

csak a tudatom legszélén látlak.

Szkafanderben csókolózunk,

vádlón hallgat a műholdunk,

közös rádiónkon nem sugárzunk tovább.

Távolodsz. Közénk feszül egy dimenzió,

nincs visszaút.

A légzsilipen állok

előttem a végtelen lebeg

és a légtelen egek alatt

súlytalan szabadságot látok.

Futok, ugrok, rohanok.

Aláhullok, mint a kő,

de új világok felé zuhanok.

 

Klímamenekült

 

Az utolsó fesztivál

Vár állott, most sitthalom. Fém s üveg

repkedtek egy rakásra, és csak gyűlt

a szemét. Nem nőnek mohák, füvek,

itt soha már. A mező lángra gyúlt,

égetett falut, várost, ligetet,

tüzet okádtak hulladékhegyek,

nőttek a trópusi szemétszigetek.

Mi csak álltunk, és hullarészegek

lettünk a gázoktól és mérgektől.

Táncolunk a szétmálló ég alatt,

nem várunk már semmit az élettől,

megöltünk minden állatot, s halat.

Itt minden halott, nincs mit enni már,

indul a SzemétSziget Fesztivál!

 

Levélszőnyeg, szobadísz

Odakinn sivatagi szél seper,

egyetlen fa sem fogja fel dühét.

Nem baj. Plasztikházunkról lepereg

minden. Ahogy lepergett rólunk is.

Fülét mindenki befogta, szemét

bezárta: Nincs is klímaváltozás.

Most meg már késő. Megittuk a levét,

maradt a beltéri növényápolás.

Míg odakinn tombol az enyészet,

a hallban árva fikuszunk remeg,

egy darab sárguló természet

egy gyérlevelű rengeteg.

Lerágtunk mindent, ami ehető,

Lélegezz. Lassan elfogy a levegő.

 

 

Száműzetés

A kozmosz-diszkosz perifériáján

lógok a semmiben. Hát mégis

lapos a Föld, s az egész világ!

Csak az emberek, ezek a két lábon

csoszogó csupasz csigák, látnak bele

mindenféle

háromdimenziós tendenciát.

Amikor megmondtam véleményem,

száműztek.

Egy majom csak ne beszéljen,

ne halljon, és ne lásson.

Legyen bölcs, kérődzön banánon,

de minket ne kérjen számon!

Mindenki egyetértett,

Semmi kétség, zéro tolerancia van érvényben,

Harmadnapra kelve űrhajóba raktak,

Ha olyan okos vagy nézd meg magadnak

a végtelent

ha szerinted még mindig lapos!

Az a sok vaskalapos.

Ez meg szívás a négyzeten,

Itt folyik szét az életem és senki sem látja

csak a néma csillagok.

Ötletem sincs, mihez kezdjek.

Nem így képzeltem el az űrodüsszeiám,

engem nem vár otthon egy

Penelopé nevű orángután

vagy egy csinos csimpánzlány.

Nincs pénzem. Nem is volt:

Egyetlen szerelmem a tudomány,

Meglehetősen ostobán

Erre áldoztam főemlős életem jó részét.

Fogy a levegőm.

Utolsó óráimban sem tör meg a hatalom,

Hihetetlen.

Kiszáradt a szám.

Kockázatos már sokat beszélnem,

de szeretném, hogy a történetem fennmaradjon,

ezért veletek megosztom,

talán hozzáadtam valamit az élet

sok ismeretlenes egyenletéhez.

Csend van.

A hangom a vákuum elnyeli.

A dátum nem számít,

a név csak egy helyiérték.

Ez tehát a végszó,

én mentem.

A történelem úgyis

a halottakat kedveli.

 

 

 

 

 

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *