Szépirodalom vs Szórakoztató Irodalom

Azt hiszem, ez megint kicsit kényes téma lesz, mert itthon a két kategória határán puskaporos hordók és szögesdrótok feszülnek, de veszek egy mély levegőt, és bemerészkedem. Gabi posztját itt, Kláriét itt olvashatjátok.

Ha visszagondolok fiatalkorom olvasmányaira (a Harry Potteren és az egyén kifejezetten fiatal olvasóknak szánt műveken kívül), amik nagyon mély nyomot hagytak bennem, azok ilyesmik voltak: Poe novellák, Goethe-től a „Tündérkirály” című vers, (képes voltam végignyálazni egy egész Goethe kötetet, remélve, hogy találok valami hasonlóan sötéten fantasztikusat, de szomorúan csalódnom kellett:a többi vers unalmas tájleírás volt…) E.T.A. Hoffmanntól az Aranyvirágcserép, vagy Szerb Antaltól az Utas és a holdvilág illetve a Pendragon-legenda (ez utóbbiakat többször, több nyelven újraolvastam.) Persze folytathatnám a felsorolást napestig, de aki még emlékszik a középiskolai tananyagra, észreveheti, hogy ezek mind kissé fantasztikus, már már a spekulatív fikció zászlaja alá sorolható írások.

Én mindig is ezeket szerettem, na meg később felfedeztem a mágikus realizmust a Száz év magánnyal… Ezek a történetek beszélnek hozzám, mert megmutatják, hogy talán több is van a világunkban, mint az unalmas felszín.

Az első regényem egy „realista” iskolástörténet, de igyekeztem belefonni azt a, jobb szót nem tudok rá, „csillogást,” amit Szerbnél az U& Hvban éreztem, amitől még a valóság színe is élénkebben ragyognak. Olyan jellegű műveket írok, mint amik lánglelkű kamaszkoromban elcsavarták a fejem: irodalmi igényű, de spekulatívnak besorolható műveket.

Sajnos elég hamar rájöttem, hogy ezzel bizony itthon nehéz dolgom lesz, mert a választóvonal a szépirodalom és a szórakoztatóirodalom közt felfegyverzett demarkációs vonallá vált. Pedig nem mindig volt ez ennyire élesen elkülönítve. Nem tudom, mi történt. Talán a könyvesboltok polcainak címkéi? Megint csak a klasszikusokat hívom segítségül: hát nem lélektani krimi az Édes Anna, poszt-apokaliptikus disztópia Babits Elza, pilótája (ha még nem olvastátok, tessék gyorsan bepótolni! Nem hosszú, és sok el nem évült kérdésről beszél, mint például a háború/béke vagy a modern nő helyzete…) Ezeket ma lazán besorolnák zsánerirodalomnak, és grimaszolnának rá.

Az elején szépirodalmi álmaim voltak, de ezeket szép lassan feladtam. Valamelyik Facebook-csoportban kommentálta valaki hasonló témánál, hogy magyar szakon kimondták, hogy nem lehet kortárs szépirodalom, amiben van cselekmény. És hát… nem teljesen túlzás. Isten látja lelkem, én próbálkoztam megmerítkezni a kortárs magyar irodalomban, de nem sok sikerrel. Türelmes és elég intelligens gyereknek tartom magam, de bizony nem egynél kapartam a falat. Závada Pál Milotája varázsolt el egyedül, azt bármikor újraolvasnám, és melegen ajánlom bárkinek, aki bele akar kóstolni a kortárs szépirodalomba.

Azt érzem sokszor, hogy nagyon depresszív az egész, és tapicskolunk a magyar rögvalóság mocsarában. És igen, nem egyszerű az élet, de ezt mindenki látja, akinek van szeme, és már el is mondtuk annyiszor. Nem lehetne esetleg valami mást? Másik problémám, hogy valahogy úgy érzem, elelitesedett a szépirodalom nagy része, és ha nem vagy hiperművelt meg sem érted. Én sem vagyok egy hülye gyerek, de néha csak álltam a szöveg felett, hogy na most mi van?!  A szépirodalom elzárkózott az elefántcsontjába, ami nagy kár.

A zsánerirodalomnak ugyanúgy megvannak itthon a saját körei, szekértáborai, és azt hiszem, ide se a legegyszerűbb bekerülni, de itt már nem is annyira próbálkoztam.

Érdekes, hogy angol nyelvterületen lágyabb a határvonal a két terület közt. Simán lehet Neil Gaimanről szakdolgozatot írni, nincs ebben semmi skandalum. Komolyan veszik a zsánerirodalmi műveket, vannak díjaik, társaságaik, mint pl. a Horror Writers Association és hasonlók.  Én a kis vegyes műfajú írásaimmal könnyebben elboldogulok angolul, mint itthon.

Ha frusztrációt éreztek a bejegyzésből, nem jártok messzire az igazságtól. Persze, nem mondtam semmi forradalmian újat, illetve nem akartam ítéletet mondani senki felett. Inkább csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a szépirodalom és a szórakoztató irodalom valamilyen szinten mesterséges konstrukciók, és igazán lehetne nagyobb átjárás közöttük. Azt hiszem, elindult már valami ez irányban, és jelennek meg nagyon izgalmas és irodalmi igényű zsánerregények, és Dragomán György sci-fit ír! Szóval lehet ez még szép új világ.

Ha praktikus tanácsot kéne adnom íróknak, azt mondanám, hogy mindenképpen érdemes a „kerítés” másik oldaláról is olvasni. Nem feltétlenül kell szeretni, amit lát az ember, de minél több félét olvasunk, annál szélesebb a világlátásunk. A szépirodalomból megtanulhatjuk, hogyan munkáljuk meg a nyelvet, vagy hogyan érzékeltessük a lélek rezdüléseit. A science-fiction és a spekulatív irodalom pedig megnyitja a képzelet tereit. Neil Gaiman írja valahol az esszékötetében, hogy meghívták Kínába egy science-fiction konferenciára, és teljesen meglepődött, hogy sok év tiltás után a kínaiak hirtelen ilyet rendeznek. Beszélt az egyik szervezővel, és megtudta, hogy az amerikai innovációk titkát kutatva észrevették, hogy sok nagy újítót inspirált a sci-fi. Mivel elegük lett abból, hogy kapott ötletek alapján gyártanak dolgokat, és új dolgokkal akartak előrukkolni, hát bátorítani kezdték a tudományos fantasztikumot.

Íróknak pedig továbbra is az a tanácsom, hogy írjátok azt, ami titeket érdekel, meg ami boldoggá tesz, ne azt, amit (szerintetek) könnyű eladni.

Az előző havi cikkem a kritikáról itt olvashatjátok.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.