A Szimplán Mesés sorozat bemutatása
Mindig is érdekeltek a mesék és mítoszok, és egy ideje különösen foglalkoztat a magyar hiedelemvilág és képzelet. Úgy gondoltam tehát, hogy felkeresek néhány írót, mesélőt, művészt, akik a témában alkotnak.
Az interjúalany bemutatás
Lovranits Júlia Villő író, mesemondó. Lea és a Viharbanyák című könyvét és más gyerekeknek szóló történeteit a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában olvashatjátok, a csipkefinomságú felnőttmeséit tartalmazó Macskakő pedig tavaly jelent meg magánkiadásban Berecz Krisztina illusztrációival.
1. Mesemondó és író is vagy, élőszóban és írásban is mesélsz. Vannak olyan fogások, praktikák, amiket az egyik területen tanultál, de a másikon is hasznosítani tudsz?
Nálam nagyon más a kettő. A mesemondós eszközöket sokkal többször használom környezeti nevelőként, múzeumpedagógusként, mint íróként. A mesemondás színpadi műfaj, a gyerekek teljesen mást várnak tőle, másképp a befogadói, mint egy elalvás előtti, csendes, elmélyülős mesének. Ráadásul a színpadon egyszerre 20-30, különböző lelki alkatú gyereket kell lekötnöm. Egy műsor akkor működik jól, ha adok lehetőséget a kicsiknek mozogni, beszélgetni, kiabálni. Az írott szövegeim viszont sokkal inkább békés, szülővel együtt olvasós történetek.
2. Minden mesemondónak, akivel eddig beszélgettem, megvolt a maga kedvenc területe, specializációja. A blogodat böngészve úgy látom, neked ez főleg a természettudományok és a madarak. Hogyan találtál ezekre a témákra, mesélnél egy kicsit róluk?
Általánosságban a természettudományok helyett kifejezetten a természetismeret, természetvédelem az, amire azt mondanám, hogy igazán foglalkoztat. Valamelyik nagyon őszinte pillanatomban még azt is leírtam a blogomon, hogy a szívem mélyén egy szakállas, zöld egyenruhás, terepjárós természetvédelmi őr vagyok.
Van sok egyéb is az életemben, de ez a legmeghatározóbb. Gyerekként Schmidt Egon Oxigén című, madaras műsorát hallgattam, azután gimiben jöttek a madarásztáborok, utána már nem volt megállás: az egyetemen biológus, ökológus szakra jártam, hat évig voltam a Madártani Egyesület oktatási munkatársa, most pedig a Természettudományi Múzeumban dolgozom. Azt hiszem az az életem értelme, hogy minél jobban megismerjem az élővilágot és megszerettessem emberekkel. Hiszen amit ismerünk, azt tudjuk jól szeretni és vigyázni rá.
3. A bemutatkozásodból azt is megtudhatjuk, hogy egyes mesékhez kézjeleket, indiai mudrákat és ázsiai kéztrükköket is használsz. Ez nagyon érdekesnek és különlegesnek hangzik. Honnan jött az ötlet?
Kezdő koromban volt egy párnacsatába fulladó előadásom. Ma már tudom, hogy a szervező is hibázott, mivel a programot a „legkisebbeknek” hirdették, konkrét korosztályi megkötés nélkül. Így elhoztak a mesemondó előadásra egy csomó pici, alig 2-3 éves gyereket, akiktől nem elvárható, hogy békésen végigüljenek egy akármennyire is interaktív, fél órás vagy pláne teljes órás előadást. Plusz a szüleiket addig elvitték egy másik programra. Én pedig a kezdők naiv lelkesedésével néhány szép hosszú, és frontálisan előadott tündérmesével készültem nekik.
Csak az mentett meg, hogy volt hangosításom, különben teljesen botrányba fulladt volna a dolog. Ezen a ponton kezdtem el gondolkodni, hogy ezt a mesemondósdit én vagy egy életre abbahagyom, vagy kitalálok valamit. Akkor támadt az a mentőötletem, hogy kézjeleket teszek a mesékbe. Először a Művészetek Völgyében láttam ilyet, a bharatanátjam táncost, Somi Panni tanított ilyeneket az érdeklődőknek. És láss csodát, a következő előadásomon, ahol ötven nagycsoportost kellett lefoglalnom, nem bontottuk le a könyvtárat, és mégis mozgott az összes gyerek: a mesékbe épített kézjelekkel.
4. Melyik a kedvenc népmeséket/tündérmeséket/legendákat feldolgozó modern történeted?
Ilyenből nagyon sok van! Lelkes fantasy olvasó vagyok, és sok mai fantasy népmesei ihletésű. Ezen kívül nem csak szerzője, hanem olvasója is vagyok a gyerekirodalomnak, a népmesei ihletésű műmeséket nagyon szeretem. A legkedvesebb felnőtt történetem, aminek a cselekménye népmesére épül, az Naomi Noviktól a Rengeteg. A történet a klasszikus, sárkány uralta falu alapgondolatára épül, amikor rendszeresen egy-egy lányt kell feláldozni a sárkánynak. Ezen az alapsztorin csavar egyet az írónő. A népmesében ilyenkor jön egy lovag, aki legyőzi a sárkányt és megmenti a mindvégig passzív lányt. Ebben a történetben mindez egy kicsit másképp működik. Kicsit kékszakállú herceg, kicsit elvarázsolt erdő, kicsit sárkányos, és a történetbeli nők cseppet sem passzívak.
A főhős, Agnyeska sok dologban hasonlít hozzám, például azért, mert szerintem azzal a technikával írok, ahogy ő varázsol. És azt is kedvelem benne, hogy kicsit sem tökéletes, piszkos, rendetlen és kétbalkezes (mint én magam). A sok, magát rettentően komolyan vevő, túl tökéletes varázslónő karakter után nagy örömmel üdvözöltem ezt a figurát.
A gyerekkönyvek közül két kedvencemet említeném, amiket kicsiként is szerettem, és ma is bármikor újraolvasnám őket: Szunyogh Szabolcstól a Boszorkányszombatot és Varga Katalintól A tündérek éjszakáját.
5. Az okostelefonok és képernyők világában hogyan találnak maguknak helyet a(z élőszóban mesélt) mesék? Hogyan változtak a mesélési módok, hogy érdekesek maradjanak a mai gyerekek/ felnőttek számára?
Egy hat-nyolc éves gyereknek még szerintem általában nincs saját okostelefonja. Először az ötödikeskenél látom megjelenni, mint kötelező elemet. Az lehet, hogy otthon már használja a szülei telefonját, netbookját, de az óvodáink, alsó tagozataink ebből a szempontból nagyon jók. Az elmúlt években rengeteg budapesti és környékbeli óvodában megfordultam, mindenhol azt láttam, hogy van elalvás előtti mese: az óvónők, ha nem is feltétlenül könyv nélkül, de mesélnek a gyerekeknek. A tanítónők is sokat olvasnak nekik, így a gyerekeknél működik a „belső képernyő”. Nem gondolom, hogy a mesemondóknak kell megmenteni a világot, meg a gyerekek fantáziáját, szerencsére mire velem találkoznak, már hozzá vannak szoktatva, hogy nem csak digitális képernyő van a világon, hanem el is lehet képzelni a történeteket. Szóval a végromlástól szerintem nagyon messze vagyunk.
Az lassan közhely, hogy a ma gyerekkönyvtárak polcain lévő népmesés kötetek legtöbb történetét eredetileg felnőttek mesélték felnőtteknek. Akár nem csak más korban, hanem más kultúrában is. Rémtörténetek voltak, a felnőttek pajzán szórakozása vagy beavatás, ami ma inkább a néprajzosok asztala, mint amennyire a gyerekszobákba való.
Ráadásul olvastam olyan magyar népi mesemondóról is, aki háttal szeretett ülni a közönségének, tehát nem hogy interaktív nem volt, de a szemkontaktust sem vette fel. Ez ma már elképzelhetetlen.
Ahogy említettem, a mesemondás színpadi műfaj, egy 6-10 éves gyerek, (akik jellemzően az én célközönségem) pedig legjobban azt szereti, ha ő mondhatja, ő csinálhatja, ha mozoghat, doboghat, kiabálhat. Egy élő szóban elmondott előadás során állandó szemkontaktust tartok velük, együtt mozgunk, és keretek között tartva, de helye van a hangoskodásnak, ha a tér engedi, akár a dobogásnak is. Egy mai gyereknek szüksége van a mese igazságosságába vetett hitére, ez ad neki biztonságot. A sok népmesében fellelhető, a mi kultúránk számára érthetetlen kegyetlenségnek ható dolgokat nem tudják elfogadni, megdöbbenti őket, ezért a meseválogatásnál ezzel nagyon óvatosnak kell lenni. Sokszor járok úgy, hogy 3-5 kötet elolvasása után 1-2 olyan mese marad a kezemben, amit tényleg szívesen mesélnék gyerekeknek. Sok kezdő mesemondót kedvetlenít el ez, pedig csak kitartóan kell keresni.
6. Ki a kedvenc meseszereplőd, mitológiai alakod? Ki a kedvenc szereplőd a saját történeteidben és miért?
Általában szeretem a boszorkányokat, a tündéreket, a manókat, sőt, újabban a barátságosabb fajta, inkább titokzatos, mint félelmetes kísérteteket is.
Természetesen a saját történeteimben is boszorkány a kedvencem, Frugilega a varjasboszorka, az első mesekönyvemből.
7. Ha a tied lehetne egy mesebeli (varázs)tárgy, mit választanál, és miért?
Pillanatnyilag egy hétmérföldes csizmának nagyon örülnék. Mert szívesen utaznék!
8. A Macskakő „gyermeklelkű felnőtteknek” szóló mesék gyűjteménye. Miben más felnőtteknek és gyerekeknek mesét írni?
A gyerekkönyveknél például figyelni kell rá, hogy olyan témát, cselekményt és problémákat válasszon az ember, ami tényleg érdekli a gyerekeket. Előfordul, hogy a szerzők abba a hibába esnek, hogy olyan problémákat választanak, ami a felnőtteket foglalkoztatja igazán. Esetleg olyan módon dolgozzák fel a témát, ami egy gyereknek érthetetlen, szorongást keltő. Nincs ezzel semmi baj, ettől még irodalmilag lehet nagyon jó egy könyv, csak nem gyerekkönyv és semmi keresnivalója a 3 éveseknek szóló, képes mesék dobozban vagy a gyerekkönyves polcokon. Kicsi koromban egyszer valami irdatlanul pocsék, dobozos szőlőlevet kaptam a szüleimtől. Akkor bontottuk fel a dobozt, nem is járt le, én mégis váltig panaszkodtam, hogy ez márpedig nem ízlik. Anyukám végül megkóstolta, és nagyot nevetett az ügyön: „Te, ez nem rossz, ez nagyon finom! Ez bor!” Mert ugyanolyan kartondobozban volt a bor, mint a szőlőlé és nem néztük meg a feliratot.
Na, szerintem valami ilyesmi a különbség a felnőtteknek és a gyerekeknek szóló mesék között.
9. Nagyon érdekesnek találtam, hogy a könyv alakjait valódi fényképek modelljei alkották. Hol találtad ezeket a képeket, honnan jött az ötlet, hogy felnőtt meséket kerekíts belőlük?
Egy régi karácsonyon a férjem nagymamájának kerestünk ajándékba csíkos lányregényeket a Múzeum körúti antikváriumokban. Az egyik boltban nagy kupacokban, potom pénzért árulták ezeket az 1880-1920 közötti, kemény papírra ragasztott portrékat. Ha jobban belegondol az ember, csak egy-egy darab papírról van szó, egy kis papírdarab pedig borzasztó sérülékeny, gyúlékony valami. És ezek mégis túléltek két világháborút! Valakinek annyira fontosak voltak, hogy két világégés alatt is megóvta őket! Talán a kedvese volt a képen, esetleg a testvére, az édesapja vagy az édesanyja. Most pedig turista szuvenír lett, darabja 300 Ft. A szívem összeszakadt, fogalmam sem volt, mihez kezdek velük, de abban biztos voltam, hogy haza kell vinnem őket. Először kollázs készítésén gondolkoztam, utóbb egy illegális hulladéklerakóból kimentett ablakban kaptak helyet. Végül elkezdtem nekik új neveket is adni, és a moly.hu –n rövid történeteket írtam róluk. Így megint lett nevük, ismerik és szeretik őket. Újra fontosak lettek.
10. Berecz Krisztina illusztrációi csodálatosan, szinte organikusan egészítik ki a történeteket. 
Hogyan találtatok egymásra? Mesélnél kicsit a közös munka folyamatáról?
Már egy ideje írogattam a Molyra a történeteket, amikor Kriszta megkeresett, hogy az illusztrátori OKJ vizsgájára szeretne kéziratot kérni tőlem. Több, fiókban elfekvő munkámba beleolvasott, végül ezt választotta. A rajzok készítése közben mindig megmutatta nekem a készülő képeket, de nem szóltam bele semmibe, teljesen szabad kezet adtam neki, hiszen minden munkája nagyon tetszett. Egyedül ahhoz ragaszkodtam, hogy az eredeti fotók is kerüljenek bele a könyvbe.
Szerintem a Macskakő és a könyv lakói nagyon jól jártak Krisztával, gyönyörű otthont teremtett nekik, azóta is sok pozitív visszajelzést kapunk, hogy több más, magánkiadásban megjelent könyvtől eltérően a Macskakőnek mennyire igényes a megjelenése. A kedvencem az volt, amikor egy ismerősöm azon lelkendezett, hogy milyen gyönyörű a tördelés! Nekem fogalmam sincs, mi az, de Kriszta még ezt is feltűnően szépen csinálta.
11. Min dolgozol most? Hol találkozhatnak veled legközelebb az olvasók, meseszeretők?
Egy kicsit Emil és a detektívek jellegű meseregénnyel szeretnék nekiindulni a júliusi Camp NaNoWriMo-nak. Kalandos, nyomozásos történet, sok természetismereti, szemléletformáló részlettel.
Én magam legközelebb júliusban, a berettyóújfalui Sinka István Városi Könyvtárban mesélek legközelebb, egy gyerektáborban.
12. Bónuszkérdés, mint egy desszertnek: Te milyen fagylaltot vennél Világszép Mályvarózsától? 🙂
Levendulás vagy ibolyás csokit! 🙂
Nagyon szépen köszönöm a válaszokat.
Macskakő megrendelőlap