Változó Április – Karácsony (regényrészlet) + Nyertesbejelentés

Sokan novelistaként és spekulatív íróként ismertek, de az első igazán kerek történet, ami megszületett a fejemben egy kortárs YA és a folytatása egy szintén kortárs NA. 18 éves koromban pattantak ki a karakterek a fejemből, és szörnyűséges belegondolni, hogy még 10 év (uramatyám…) elteltével sem sikerült őket végleges formába öntenem. Nem tagadom, ifjúságízűek ezek a történetek, belefolyt a rengeteg anime, amit érettségi felkészülés helyett néztem, Joanne Harris iskolásregényei, az Utas és a Holdvilág misztifikált és idealizált kamaszkora és a Szerb Antal Gimnázium napfényben úszó parkja… Ma már valószínűleg nem írnék ilyen történeteket, de amikor elkap a vágyódás valami tini limonádé után, akkor ilyet szeretnék olvasni, és nagyon ritkán találom meg. Egy szó mint száz, ezt a történetet sem fogom elfelejteni, vagy levenni a napirendről, akkor is, ha ma már “fura” ilyesmit olvasni tőlem.

Két éve ilyenkor lázasan dolgoztam a történet befejezésén/gatyába rázásán, hogy elküldhessem az Aranymosásra (erről az élményről itt olvashattok), szóval újra eszembe jutottak a kis szereplőim, na meg az első pár fejezet karácsonykor játszódik, szóval érhető, hogy ilyenkor eszembe jutnak. Megosztom hát veletek a kedvenc mókás romantikus jelenetemet, a bejegyzés végén pedig kiderül kinyerte a Grace and Fury-t 🙂

Kinn kavargott a hó, és az alkonyat lassan szállingózott a városra. Kinyomtam a tévét, és kapkodva felvettem a legjobb farmerom, és egy pulcsit ami félúton volt a nőies és a kellemesen meleg között. Magamra kaptam a kabátom és a csizmám, és már rohantam is. Csak félúton jutott eszembe, hogy akár busszal is mehettem volna, de nem laktak olyan messze, és jó esett, ahogy a hideg levegő az arcomba csapott. Pár sarok után meg kellett állnom, mert szúrt az oldalam, de csak nevettem, mert úgy éreztem magam, mint egy elcseszett Bridget Jones. Bele se gondoltam, hogy mi van, ha Zuriel nincs otthon vagy éppen otthon van csak nem egyedül. Persze a nagy romantikus kirohanásban otthon hagytam a telefonom, szóval csak imádkozhattam a Télapóhoz meg az összes angyalkához, hogy ne essek pofára. Vagy legalábbis ne nagyon. A gombóc, ami pár perccel ezelőtt még a gyomrom volt, egyre nehezebbé és kisebbé vált, ahogy befordultam Zurielék utcájában. A megannyi karácsonyi égő színesen beragyogta az éjszakát, mint az északi fény, és mindenfelé pufók Mikulások próbáltak bemászni az ablakokon.

– Kérlek, Istenem, minden annyira olyan, mint egy angol karácsonyi romantikus vígjátékban, ennek nem lehet rossz vége, ugye? Tudom, hogy nem sokat beszéltem hozzád az elsőáldozásom óta, és nagyon sajnálom ezt, de ha most megsegítesz, ígérem, hogy jobb ember leszek, és kedves leszek azokhoz is, akiket utálok – fohászkodtam rohanás közben.

Megérkeztem a Drollen-kúria kapujához, és előkotortam a zsebemből a kulcsot. Majdnem kiugrott a szívem a mellkasomból, ahogy a kulcsot beillesztettem a zárba. Zuriel motorja a garázsajtónak döntve pihent, a szobájában égett a villany. A lábam a földbe gyökerezett. Legszívesebben eliszkoltam volna, de ekkor megjelent előttem Alice fenyegető arca, és elszégyelltem magam. Tudtam, hogy nem tudnék a barátnőm szemébe nézni, ha most meghátrálok. Azt is tudtam, hogy nem akartam az egész életem a sötét bérlakásában leélni gumicukrok, zsebkendők és romantikus filmek közepette.

Mély levegőt vettem, és igyekeztem a csapzott külsőm rendbe kapni.

– Most vagy soha – suttogtam, és benyomtam a bejárati ajtót. A ház tele volt zenével, a Kiss Me-nek egy rockosított változata szólt. Elindultam felfelé a lépcsőn, de egy lépcsőfok után hirtelen rossz előérzet lett úrrá rajtam. Ez a szám pont olyasmi volt, amit az ember egy romantikus este aláfestéseként nyom be a hifin. Megint rám jött a menekülhetnék, mert arra nem voltam felkészülve, hogy Zuriel és Naomi intenzív vonzalmának mélyebb rétegeit is megismerjem. Hirtelen inamba szállt a maradék bátorságom is. Úgy döntöttem, hazamegyek, és átgondolom ezt még egyszer. Azzal nem számoltam, hogy a csizmámra tapadt hólatyak és a kifényesített mahagóni lépcső erőszakos kölcsönhatásba lép egymással, és hatalmasat koppantam a földön, amibe a közelben levő dísztárgyak is beleremegtek.

Csendesen szitkozódtam magamban, és átkoztam a több zacskó édességet, amit az elmúlt napokban magamba tömtem. Úgy éreztem, körülbelül egy stepptáncoló víziló érhetett volna még el ekkora hanghatást. Már csak abban reménykedtem, hogy a hangos zene elfedte a törés-zúzást, és gyorsan feltápászkodhatok, és a maradék büszkeségem összesöpörve gyorsan elhúzhatom a csíkot.

Nem volt szerencsém. Hallottam, hogy az emeleten nyílik egy ajtó, és már nem volt időm menekülésre. Inkább nem mozdultam, és a földön ülve várta a megaláztatást.

A lépcsőforduló tetején megjelent Zuriel a gitárját fegyverként maga előtt tartva. Fehér rövid ujjú póló volt rajta, egy feszes fekete farmer. Nagyot nyelve konstatáltam, hogy mezítláb van, ami az egyik gyengém volt. Legszívesebben elsírtam volna magam. Reméltem, hogy a föld megnyílik alattam, és elnyel, de sajnos a padló elég stabilnak tűnt.

– April? – kérdezte Zuriel zavartan. – Rád pont nem számítottam. Miért ülsz az előszobánk közepén éjnek-évadján?

Kicsit lejjebb eresztette az önvédelmi gitárját.

– Hát izé– mondtam nagyon frappánsan. – Rég láttalak, és gondoltam, meglátogatlak.

– Azok után, hogy hetekre eltűntél, és lerázósan válaszoltál az smseimre.

– Hiányoztál– motyogtam, és mindenhová néztem, csak Zurielre nem.

Hallottam, ahogy közelebb jön, és éreztem, ahogy a szívem legszívesebben kimászna a torkomon.

– Mondani akartam valamit. Csak aztán meghallottam a zenét, és gondoltam nem vagy egyedül, és nem akartam megzavarni semmi… magánjellegűt. Úgyhogy menekülőre fogtam.

Zuriel leguggolt mellém.

– Mit akartál mondani, April?– kérdezte. Végre összeszedtem a bátorságom, hogy ránézzek. Zuriel sötétkék szemében egyszerre kavargott a remény és a megbántottság. Egy hosszú szívdobbanásig csak néztünk egymásra, és úgy éreztem, a fejemből elgurultak a gondosan megfogalmazott szavak.

– Azt hogy én is. És hogy sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. – becsuktam a szemem, mert nem bírtam tovább állni a fiú tekintetét. Egy könnycsepp kiszabadult a szempilláim alól, és végigszaladt a hideg arcomon.

– Jaj, te – sóhajtotta Zuriel. Éreztem a meleg leheletét az arcomon, de a szemem szorosan zárva tartottam, mert féltem, ha kinyitom, vége szakad a világnak.

Zuriel letörölte a könnycseppet az arcomról, és ezzel egy időben az ajka tétován megérinti az enyémet. Nem ez volt életem első csókja, de azt kívántam, bárcsak ez lett volna. Minden első csóknak ilyennek kellett volna lennie. A tétovaság nem tartott sokáig, Zuriel olyan kétségbeesetten, és erőszakosan csókolt meg, ahogy a hajnal közeledtével egy szép álomba kapaszkodunk. Mintha attól félne, hogy bármikor kicsúszhatnék az ujjai közül, és semmivé válnék. Nekem is kellett pár másodperc, hogy magamhoz térjek. Beletúrtam a hajába. Pont olyan puha volt, mint amilyennek az utóbbi napok önsanyargatásában elképzeltem.

Aztán teljesen váratlanul kitört belőlem a nevetés.

Zuriel elhúzódott, és kissé idegesen nézett rám.

– Mi olyan vicces?

– Nem tudom. Minden. Hogy napokig, sőt hetekig a saját csigaházamba zárkózva senyvedtem, és kínoztam magam, és hatmillió képen elképzeltem milyen lehet téged megcsókolni. Miközben azt mondtam magamban, hogy mindez lehetetlen.

– Üdv a klubban, babám – mondta Zuriel, és elmosolyodott. Ez nem a megszokott vigyorgása volt, az a csibészes félmosoly, amitől a rajongó kislányok eldobják a józan eszük meg a melltartójukat, hanem egy igazi mosoly, ami szétáradt az egész arcán. Nem csak a szája, de a szeme, sőt még a haja töve is mosolygott. – Szóval arról fantáziáltál, hogy milyen lehet velem csókolózni – állapította meg elégedetten.

– Hát, izé, lehet – motyogtam.

– Ez igazán érdekes. És milyennek képzelted?

– Világot megrengetőnek – böktem ki. Aztán eszembe jutott a romantikus zene, ami fogadott. – Naomi – suttogtam.

– Mi van vele? Ő is benne volt a csókolozós fantáziádban?

– Ugyan, mi a fenéért lenne benne? Ő inkább a hálószobádban van – mondtam, és hirtelen nagyon ostobának éreztem magam.

– Az én hálószobámban? Ott biztos nincsen. Legalábbis én nem tudok róla. Már mit keresne ott?

– Mert jártok vagy mi. Tudom, hogy nem kellett volna idejönnöm, csak Alice megfenyegetett – sóhajtottam.

– Ó, a jó öreg Alice. Majd veszek neki bonbont vagy valamit. Naomival már a Vöcsökös eset másnapján szakítottunk. Nem is voltunk együtt igazán.

– Ezt nekem miért nem mondta senki?

– Talán, mert nem kommunikáltál senkivel? Csak kérdezned kellett volna.

– Persze, és ha rákérdezek, mit gondoltál volna?

– Talán azt, hogy érdekellek, ha csak egy kicsit.

– Aj, Zuri… – sóhajtottam, és a padlót bámult.

– Amikor jöttél, épp próbáltam, mert meghívtak minket egy tini házibuliba, és ragaszkodtak ehhez a számhoz. Ha szeretnéd, feljöhetsz és megszakértheted, hogy nem bujkál semmilyen lány a hálószobámban.

– Hát jó, de persze csak is biztonsági ellenőrzés gyanánt – mondtam.

Köszönöm szépen mindenkinek a játékot! Kérlek, ne keseredjetek el, ha nem ti nyertetek, jövőre is lesz legalább félévente nyereményjáték. A szerencsés nyertes pedig V. Orsolya, akinek a könyvét már ma reggel útjára bocsátottam.

Nem hiszem, hogy idén fogok még (magyarul) posztolni, úgyhogy csodás mesés 2019-et mindenkinek!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *