Novella: A hangok boszorkánya

Az éjszaka sötét tenyerébe zárta a szikla szélén billegő kunyhót. Az eget nem díszítették csillagok, talán ide már nem jutottak a teremtéskor égi lámpások.. Az egyetlen fényforrást a sápatag lelkek sárgalázas izzása nyújtotta, akik a lent elterülő végtelen lápvidéken bolyongtak, illetve a kunyhó kancsal ablak szeme, melyben remegő világ égett.

A házikó félelmetesen ingott a tomboló szélben, akárcsak egy felborzolt tollú madár a vihartól rengő ágon. Belül mégis nyugalom uralkodott, mintha a külvilág kívül rekedt volna a rozoga vályogfalon. A kandallóban tűz pattogott, a parázsban szalamandrák bukfenceztek. Ha a lángok túl laposra kúsztak, egy nagy tüdejű fújtató lehelt beléjük új életet. A tűz felett kondér lógott, benne sűrű, gyanús massza rotyogott, feszínén lustán pukkadtak szét a buborékok. Valahol hirtelen egy titkos szoba ajtaja nyílt, sötét, ásító szájüreg, és egy nyújtózkodó nő tűnt fel a nyílásban. A küszöböt gondosan átlépte, nem akarta megsérteni az ott hemzsegő ősöket. Egy katonaruhás ük-ük-üknagypapa a nő karcsú bokája után kapott, amitől az megtántorodott és belerúgott egy, a kandalló mellett heverő rézüstbe.

‑ Az árgyélusát, hagyjad azt a szegény lányt békén! Dolgozni jött ide, ne zavargászd, sose szabadul innen, mi meg ülhetünk, és rághatjuk a küszöböt örökkön örökké – morogta egy termetes asszonyság, és a semmiből a kezébe termett sodrófával jól fejbe kólintotta a kotnyeles rokont. – Különben is azt hiszed, hogy jót tesz az én törékeny csontjaimnak, hogy ennyi vénséggel kell megosztanom ezt a pár négyzetcentiméternyi helyet? Remélem, hamarosan sikerrel jár az én kis dédunokám különben vagy megőrülök, vagy agyonütök valakit.

‑ Mit szirénázol már megint, Borcsa? – szólt bele a vitába egy harcsabajszú juhászbojtár.

‑ Még hogy én szirénázok? Valakinek rendbe kell szednie Alfonz uraságot, különben állandóan a leány szoknyája után kapdosna! Nem szégyelli magát, hogy a saját leszármazottját próbálja itt markolászni?

‑ Csak féltékeny vagy, te hárpia, mert a te bokád már nem ilyen csinos, hanem akkora, mint egy vaddisznó lábikrája! – kontrázott rá Alfonz, de rögtön meg is bánta, mert Borcsa néne jókorát vágott a fejére a sodrófával.

A nő ebből mit sem hallott. Az üst fölé görnyedt, és gondterhelt ábrázattal kevergette a masszát. A két szemöldöke közt a ránc egyre mélyebbnek tűnt. Próbálgatta számolni a napokat, heteket amióta a kunyhó száműzetésében élt. De akárhogy is kergette az emlékeket az idő elfolyni látszott a szeme előtt. Azért jött ide erre a kísértetjárta, magányos vidékre, hogy vérével és verejtékével megalkossa a tökéletes egyveleget, hangok és érzések harmonikus keverékét. Már jó ideje próbálkozott, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő azt eltervezte.

Hirtelen kiegyenesedett, sarkon fordult, és a kamrába sietett.

A helyiség nem volt nagyobb egy közepes ruhásszekrénynél, de telis-tele volt a legkülönfélébb üvegcsékkel, porokkal és kenőcsökkel.

Némi keresgélés után a boszorkány, hiszen mi más is lehetett volna a foglalkozása, kinyitott egy rózsaszín csillámport rejtő tégelyt.

„Ó, Romeó, mért vagy te Romeó? Tagadd meg atyád és dobd el neved! S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé!” suttogta egy lány női hang a tégely mélyéről.

‑ Bah, szerelmesek! – morogta, és behajította szegény Júliát a szekrény mélyére. Úgy döntött muszáj lesz szünetet tartania, és ennie valamit, mert a romantikától mindig rátört a farkaséhség. Bebotorkált a konyhába, és sorra nyitogatta ki a szekrényeket és fiókokat valami ehető után kutatva. Nagyon remélte, hogy hamarosan befejezi a mesterművét különben előbb éri utol az éhhalál, mint a siker. Végül az egyik konyhaszekrény mélyén talált egy kicsit fonnyadt almát meg pár szem kétszersültet, és ebből ütötte össze szerény tízóraiját. Még egy kicsit elmerengett az idő múlásán, a munkán, a magányon. Aztán felállt, elpakolt maga után, és lázasan kutatott tovább.

Nemsokára egy üvegcsét halászott elő, amiben pirosas zöld lidércláng lobogott. A szeméhez emelte, nézegette egy darabig, de nem tudott rájönni, mi lehet ez. Vállat vont, és lecsavarta a kupakot.

Puskapor csípős szaga töltötte be a szobát, valahol ágyú robbant, és fáradt hazafiak torkát hagyta el meggyötört csatakiáltás.

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A boszorkány szórakozottan csóválta a fejét.

‑ A forradalmár. Talán majd máskor, de már nem járhatok messze… Nem értem, hogy az a vén banya Mirigy miért nem bírta felcímkézni a hangokat.

Sokkal egyszerűbb dolga lett volna, ha az elődje ennyit megtesz érte. Persze az öregek meg a tapasztaltak mindig ilyenek voltak. Ők már kikapargatták a saját gesztenyéjüket, a fiatalok meg oldják meg úgy, ahogy tudják. A világ néha veszettül igazságtalannak tűnt. A hangok keverése és desztillálása pedig nem volt egyszerű szakma. Az ember elolvashatott annyi könyvet, amennyit csak akart, járhatott boszorkányszombatokra, és csatlakozhatott mindenféle önsegítő körhöz, de a munka nagy részét akkor is egyedül végezte el. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, jutott eszébe a boszorkánynak nagyapja kedvenc mondása.

Egy pillanatra abbahagyta a kevergetést, és szomorúan nézett a bugyogó kondérba. Vajon hol lehet most a jó öreg, aki a gyerekkorát mesékkel és játékokkal töltötte meg?

A küszöb sarkában egyedül ücsörgő, vékony idős férfi könnyes szemmel nézett fel unokájára. Többször próbált már integetni, ám a lány csak érezte, de nem látta a küszöbön ülő alakokat. Így nagyapja is csak csendben figyelte a boszorkány működését, és remélte, sikerrel jár. Szeretett volna már csatlakozni a feleségéhez az Ősök csarnokában.

‑ Ha végre sikerül megalkotnom a tökéletes egyveleget, ‑ morfondírozott tovább ‑ lehet neki látok, és rendbe szedem a gyűjteményt. Talán így a következő hang-boszorkánynak nem lesz ilyen nehéz az élete. Nem akarok olyan lenni, mint az én elődeim.

A nő nagyot sóhajtott, és folytatta a keresést.

Egy ideig reménytelenül pakolászott a különböző szelencék, fiolák és üvegcsék közt. Egyszer egészen derékig alámerült a szekrényben. Aztán egyszer csak újra előbukkant, az ajkán diadalmas mosoly ült, kezében egy nagy hasú üveget szorongatott. Az üvegben smaragdzöld folyadék csillogott.

‑ Na, most megvagy! – dünnyögte, miközben kiügyeskedte a dugót a palack szájából.

„A költő is ilyen, e légi princek párja,

kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,

de itt lenn bús rab ő,

csak vad hahota várja,

s megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.”

Elégedetten dörzsölgette a kezét. Pont ez kellett neki, egy elveszett költő, egy kis gyötrődés, némi inspiráció. Olyan boldog volt, hogy még ugrándozott is egy kicsit.

A küszöbön várakozó ősök izgatottan fészkelődtek, érezték, a szabadulásuk perce már nincs messze.

A boszorkány az üsthöz szaladt, és belecseppentett egy kicsit a smaragd folyadékból. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna. Aztán a keverék felszíne megremegett, és hirtelen buborékok tömege árasztotta el a szobát, nyomukban szavak kavalkádja. Mély hangok, magas hangok, női hangok, férfi hangok, minden formában és ízben. Mindegyik egyszerre beszélt, mondta a maga igazát, érvelt, udvarolt, kérlelt.

A küszöbön ülő ősök csillogó szemmel nézték a színpompás jelenést. A fiatal nő a szoba közepén állt lehunyt szemmel, kezét összekulcsolta, és úgy tűnt, arcáról szép lassan visszahúzódnak az árnyak. Hosszú, fekete rongy ruhája felragyogott, vakító fénybe burkolván a szobát.

Amikor lecsillapodott a ragyogás, és az ősök kidörzsölték a szemükből a táncoló foltokat, furcsa dolognak lehettek szemtanúi. A meggyötört boszorkány helyén egy eltökélten mosolygó, makulátlan szürke kosztümöt viselő fiatal hölgy álldogált. A hangzavar elült, a szoba levegőjében friss csend remegett. Az üst eltűnt, és eltűntek az asztalról a félig kiürült üvegcsék és beszáradt tégelyek. A varázsigés kódexe helyén egy matricákkal teleragasztott Apple laptop ült. Mellette szépen rendezett halomban várakozott a befejezett kézirat. Az ősök boldogan sóhajtottak, szellemtestük szertefoszlott, és emlékük ellebegett az örökkévalóság felé.

Az írónő gyorsan összekapkodta a dolgait, mindent begyömöszölt a sporttáskájába, és már sietett is az ajtó felé. Minél gyorsabban otthon akart lenni, embereket látni, elmesélni a rengeteg új ötletét, amit az elvonulása alatt halmozott fel. Talán mégsem volt olyan rossz ötlet, hogy elfogadta távoli nagynénje felajánlását, és beköltözött a hegyek közt megbúvó nyaralóba. Kicsit el kellett tűnnie a világ zaja elől, hogy összeszedje magát.

Már a kilincsen volt a keze, amikor kopogtattak. Óvatosan kukkantott ki. Ki járhat itt, ahol a madár se jár? Az ajtó előtt egy hosszú, fekete ruhába öltözött fiatal lány toporgott, nem igazán találva a helyét. Az írónő együtt érzőn mosolygott. Pár héttel ezelőtt ő is ugyanígy álldogált a ház előtt, és vette át a kulcsot Joanne-től, egy szőke angol nőtől, aki legalább hét kötetre való kéziratot cipelt az autójához.

‑ Szóval te leszel az utódom?

‑ Úgy néz ki – válaszolta a lány. Kedves, félénk teremtésnek tűnt.

‑ Akkor sok szerencsét –mondta az írónő, és titokban örült, hogy ő már túl van a dolgon. Remélte, az újonc is sikerrel jár majd. Nem tudta, lenne-e ereje újból előröl kezdeni. – A küszöbbel vigyázz, néha olyan, mintha önálló életre kelne.

A lány bólintott, és már el is tűnt a kunyhó mélyén. A leköszönő hang-boszorkány már hallotta is, ahogy utódja a házban tüsténkedik, hasábokat dob a tűzre, üstökkel zörög, fűszereket és varázsporokat hord ki a konyhából. A kéményből reményekkel teli füst pamacsok szökdöstek az ég irányába.

Az írónő nagy megkönnyebbülésére a hűséges öreg bogárhátúja még mindig megbízhatóan várakozott a házikó mellett. Gyorsan bedobta a sporttáskáját a hátsó ülésre, és már ott sem volt. Minél előbb el akarta juttatni a kéziratát egy kiadóhoz. Érezte a regényében rejlő erőt, tudta most olyat sikerült alkotnia, amivel kitörhet a névtelenség homályából. A sikert és az elismerést főzte ki magának heteken át az eldugott faházikóban.

Már javában lefelé tartott a szerpentinen, amikor eszébe jutott, hogy a kamrában lévő hangokat persze ő sem címkézte fel.

 

A novella eredetileg “A szavak hatalma” pályázatra íródott 2016-ban, ahol 3. helyezést ért el. Később megjelent a Lector magazinban. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..