Osztrigám a Nagy Világ 4: “A külföldi lét megtanította nekem, hogy döntenem kell: a kényelmet választom vagy a kalandot.”

Az ONV interjú sorozatról

Idén nagyon belejöttem az interjúzásba, főleg azért, mert nagyon kíváncsi természet vagyok, és itt szabadjára engedhetem százezer kérdésemet. Idén vendégül láttam néhány nagyon érdekes barátot, ismerőst is, akik valami nagy kaland előtt ugrottak be Párizsba. Részben ők adták az ötletet, hogy elindítsam az “Osztrigám a nagy világ”  interjú sorozatot. Itt nem tervezek konkrét időtartamot, addig kérdezek, amíg van alany. Hiszek abban, hogy az élet mindig utamba sodorja a megfelelő embereket. Az ONV-ben olyan utazásokról vagy kalandokról szeretnék írni, amik valamiképp megváltoztatták az utazót, vagy esetleg különleges / nagyon kultúrsokkos események voltak. Szép egy ötcsillagos all-inclusive utazás a Bahamákra, de én most nem ezeket gyűjtöm. Reményeim szerint lesz interjú az El Caminóról vagy egy világkörüli hátizsákos önkéntes utazásról, stoppos kalandokról, coach surfingről és hasonlók. Azt szeretném megmutatni,hogy az utazás nem feltétlenül egy dzsentri dolog, és hogy mennyire nagy hatással lehet a személyiségünkre.

Ha ismersz valakit, aki sokat utazott vagy esetleg neked magadnak voltak izgalmas kalandjaid, nyugodtan írj nekem, nagyon szívesen meghallgatom a történetedet!

Az interjúalanyról

Szaszkó Gabi gyakori vendég az oldalamon, nem csak azért, mert remek író, hanem, mert nagyon jó barátnőm is. Év végén jön ki a trilógiájának harmadik és egyben utolsó kötetete, ami a Vigyázz Rám címet viseli. Ez az interjú kicsit rendhagyó annyiban, hogy az utazásról, mint írói ihletforrásról is beszélgetünk, illetve Gabi őszintén mesél nekünk pánikbetegségéről is.

1. Melyik országokban jártál már? Mi alapján választod ki az úti céljaid? Melyik utazás volt rád legnagyobb hatással?

Főleg európai országokban jártam már, most éppen Nyugat-Európát igyekszünk felfedezni. Emellett Kanada és az Egyesült Államok volt az, ami a legnagyobb hatással volt rám, bár Kanadának is csak egy kis keleti szeletét ismertem meg, az Egyesült Államokból pedig csak New York Cityt. Az úti céloknál nincs különösebb válogatási szempont, most az otthonunkhoz (Birmingham) közel eső célpontokat választjuk, mert ezek könnyen elérhetőek és olcsóbbak.

2. Mikor kaptál rá az utazásra? Szerinted miért jó utazni, téged hogy változtatott meg ez az életforma?

Mondhatnám, hogy az amerikai kalandunk után kaptam rá igazán az utazásra, de ez sem lenne teljesen igaz. Gyerekkoromban sokat jártunk Krakkóban, elutaztunk Horvátországba, Olaszországba. Azt hiszem, az utazási szenvedélyemet apukámtól örököltem. Szeretek felfedezni új helyeket. Emellett bevallom, hogy igencsak pocsék utazó vagyok, mert közben utazófóbiás világutazó vagyok, akinek az álma ellentétben áll a félelmeivel. Rosszul tűröm a bizonytalanságot, szeretem körbevenni magam a saját dolgaimmal, de tudom, hogy az igazi csodák akkor történnek, ha kilépek a kis környezetemből. Azt hiszem, hogy ez az, amiben változtam. Az utazás kimozdít a szorongásból, bármennyire félek is, a vágyam nagyobb. Ez motivál, hogy folyamatosan haladjak előre.

3. Volt már olyan, hogy egy országtól nem sokat vártál, de amikor odaértél teljesen elvarázsolt? Volt olyan ország, ahova nagy elvárásokkal mentél, és kicsit csalódtál?

Bevallom őszintén sose megyek olyan irtózatos nagy elvárásokkal helyekre. A legnagyobb élményem talán tizenegy éves koromban ért, amikor először mentem Krakkóba. Előzetes elvárások nélkül léptem ki az utcára, és egyszerűen szerelmes lettem a macskakőbe, az utcai zenészekbe, az óváros hangulatába. Akkor ki is jelentettem, hogy egyszer ott fogok élni, négy évet sikerült is. Hogy csalódtam-e valamiben… ez is nehéz kérdés. Tudom, hogy például Erdélyt nagyon sokan szeretik, de nekem tiniként kínszenvedés volt Erdély a maga csendjével és térerő-mentességével. Ennek ellenére ott is voltak jó élményeim, általában nem szoktam csalódni az utazásokban.

4. Az utazásnak sajnos része az is, hogy néha kellemetlen dolgok is történnek velünk, de ha kikecmergünk belőlük, sokkal erősebbek leszünk. Elmesélnél egy ilyen esetet?

Kényszeresen előreszervezzük az utazásainkat a férjeimmel, ezért általában nálunk nincsenek óriási katasztrófák. A krakkói négy évünk alatt viszont rá voltunk kényszerítve a Budapest-Krakkó buszjáratra, ami nem mindig működött tökéletesen. A legrosszabb élményem az volt, amikor a busz hátulja füstölni kezdett és az egyébként is hosszú, nyolcórás utat dupla idő alatt tettük meg, mert tizenöt percenként le kellett állni a hűtővíz miatt. Itt mondjuk nem én kecmeregtem ki a szorult helyzetből, csak tűrtem. Kisebb koromban az autós lerobbanások voltak általánosak a szüleimmel. Érdekes, de az ilyen élményeket annyira nem tárolja az agyam, általában a jó emlékek maradnak meg a nehézségek után is.

5. Néha viszont utazás közben egészen varázslatos dolgok történnek velünk, olyan érdekes embereket ismerünk meg, akikkel amúgy sosem találkoznánk. A te utazásaidban engem leginkább ezek az ismeretségek nyűgőznek le. Megosztanál velünk egy-két ilyen történetet?

Nem is annyira azt mondanám, hogy az utazás során kötünk érdekes ismeretségeket, hiszen nekünk az utazás olyannyira életforma lett, hogy külföldön is élünk. Két hónap Kanada, négy év Krakkó, két év Birmingham. Így lettek lengyel, kanadai, angol és mindenféle nemzetiségű barátaink. A mostani írországi utazásunk alkalmával egy amerikai párral ismerkedtünk meg, akikkel végigbeszélgettük az éjszakát. Airbnb-zni is szuper dolog (szinte mindig ezt használjuk az utazásaink során), így a vendégadókkal is lehet egy kicsit beszélgetni, összefutni más országokból érkezett emberekkel. Anyukám épp most mondta nekem, amikor Párizsba mentünk vonattal Magyarországról, hogy sokkal nyitottabb vagyok angolul, mint magyarul. Ez lehet, hogy annak köszönhető, hogy a külföldiekkel nagyon szívesen beszélgetek, érdeklődöm minden iránt. A vonaton például egy német sráccal beszélgettem, aki fesztiválokra jár zsonglőrködni.

6. Íróként mennyire inspirálnak az utazásaid vagy a városok, ahol élsz? Írtál már olyan történetet, amit egy konkrét város/hely ihletett?

Utólagosan szoktam nagyon érezni a hatásokat. Szerintem mi írók olyanok vagyunk, mint a szivacs. Élményeket gyűjtünk, és nem is tudatosan használjuk őket az írás során. Anglia szürkesége, Krakkó bája mind-mind nagy hatással vannak rám. Krakkóról írtam pár novellát, de most London is megihletett. Emellett minden történetemet az Egyesült Államokba helyezem, nagyon álmom, hogy egyszer ott éljünk.

7. Legelső nagy utazásod Kanadába és az Egyesült Államokba vezetett. Mesélnél egy kicsit erről a kalandról? Hogyan találtatok a lehetőségre, hogyan szerveztétek meg, milyen élményekkel gazdagodtatok?

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elhatároztuk, hogy az egyetem után kimegyünk nyári táborba Kanadába. Bevallom, én sosem gondolkoztam azon, hogy külföldön éljek, aztán megismertem a férjemet, aki mindig azt hajtogatta, hogy Angliában akar élni (anglisztika szakosként nem is csoda). Együtt találtuk ki, hogy elindulunk Kanadába dolgozni, így meg volt rá a lehetőségünk, hiszen kábé nullára futottunk ki azzal, hogy nyáron rengeteget dolgoztunk egy zsidó gyerekeknek szervezett nyári táborban. Hatalmas élmény volt megismerni közelebbről a zsidó és észak-amerikai kultúrát, azóta is szomjazom a közvetlenségére. Akkor döntöttük el, hogy nem akarunk otthon élni. A lehetőséget egyébként a CCUSA nevű szervezetnek köszönhetjük, akik work experience programokra és nyári táborokra szakosodtak, főleg harminc év alattiak és egyetemisták részére. Én csak bátorítani tudok mindenkit nyári táboros munkára, EVS önkéntességre, külföldi tanulásra, sokat tesz ahhoz, hogy kitáguljon a látásmód, így észreveszi az ember, hogy nem egy módja van a dolgoknak, hanem több száz. Kanadában így meglátogattuk Torontót, Ottawát, Montreált, aztán elutaztunk New Yorkba is. Életem legfárasztóbb nyara volt, de teljes mértékben megérte.

8. Jelenleg Birminghamben élsz, azelőtt pedig évekig Krakkó volt az otthonod. Miben más a két város? Mire tanított meg a külföldi lét?

A két város nagyon sokban különbözik. Krakkó turistaváros, gyöngyszem, mindenkinek érdemes meglátogatni. Birmingham ipari város, a férjem munkája hozott ide bennünket, kicsit csúnyácska, eléggé szürke, ide a legtöbb ember munka miatt jön. A lengyelek és az angolok is teljesen mások. Amíg Krakkóban könnyedén barátkoztunk a férjem munkatársaival, addig az angolokkal sokkal nehezebb kapcsolatot létesíteni. Emellett Angliában mindenki hihetetlenül udvarias, kedves, szeretjük az utazás, a munka, a szórakozás minőségét és az életszínvonalat, ami itt sokkal jobb. A külföldi lét folyamatos alkalmazkodásra, keresésre késztet. Barátokat kell keresni, lehetőségeket kutatni, megtanulni a szabályokat. A külföldi lét folyamatos rugalmasságra tanít. Sokszor úgy érzem, mintha két életem lenne, főleg, amikor hosszabb időre hazatérek, aztán visszajövök. Jó, mert a hétköznapokon is rácsodálkozom apróságokra, például egy újfajta csokira a boltban, vagy egy szép házra.

9. Az idegen országba való beilleszkedés alapjáraton sem könnyű, de pánikbetegként még több kihívással találkozik az ember. Mesélnél erről egy kicsit? Hogyan birkóztál meg a szorongással?

Igen, nálam Lengyelországban erős agorafóbia és pánikbetegség fejlődött ki. Egyáltalán nem hatott újdonságként, hiszen gyerekkorom óta velem van a pánikbetegség. Lengyelországban elvágtam a köldökzsinórt, a biztonsági zónámtól távolabb kerültem, emellett fogalmam sem volt, merre is halad az életem. Mivel azelőtt kényszeresen lerajzoltam magamnak előre egy életpálya-modellt, így hirtelen huszonöt évesem rám szakadt, hogy semmi sem úgy van, ahogy én azt elterveztem gyerekkoromban. Pánikbetegként és utazásfóbiásként folyamatosan szembe kell néznem azzal, hogy rettegek buszra/repülőre ülni. Lengyelországban a busz volt a mumusom, ebből a repülő maradt meg. Igazából úgy gondolom, hogy a külföldi lét megtanította nekem, hogy döntenem kell: kényelmet választok vagy kalandot. Lehet, ha feladtam volna a külföldi élettel kapcsolatos álmaimat, és visszahúzódtam volna egy magyar kisvárosba, kevésbé lennék szorongó a közegemben. Akkor viszont meg kellene küzdenem azzal a frusztrációval, hogy úgy érzem, nem élek igazán. Így viszont a félelmeim nap mint nap az arcomba mosolyognak. Még én is csak haladok azon az úton, hogy igyekszem visszamosolyogni rájuk. Azt hiszem, ez nálam életfeladatnak tekinthető. Nem akarom azt az álmomat sem feladni, hogy egyszer az Egyesült Államokban éljek, csak azért, mert félek a repüléstől.

10. Milyen tanácsokat adnál azoknak, akik szoronganak/pánikbetegek, de utazni szeretnének? Hol tudnak utánajárni a dolgoknak?

Az internet kimeríthetetlen forrás, csak nem feltétlenül jó. Szerintem minden pánikosnak ki kell taposni a saját útját. Nekem nagyon sokat segített az elfogadás szemlélete. Az, hogy elfogadom magam szorongóként, pánikosként és nem kapálózok az érzés ellen. Ez irtó nehéz, nagyon sokáig kell gyakorolni. A pánikbetegségben az a legnehezebb, hogy nincs csodagyógymód, ami egyetlen csapásra visszaváltoztat azzá a régi valakivé. Nekem a jóga és a meditációt rengeteget segített, de hosszú évek alatt éreztették a hatásukat. Én mindenképpen ajánlom a Headspace alkalmazást, a mindfulness technikát. Minden félelem elmúlik, ha az ember kellő ideig nem kerüli el és megpróbálja elfogadni magát. Az utazás pedig csak elhiteti az emberrel azt, hogy félelmetes. A gyógyulásért a legtöbbet azzal tehetjük, ha kivonulunk egy kicsit a komfortból.

Nagyon szépen köszönöm a válaszokat, és kívánok neked még sok izgalmas kalandot.

Az előző ONV interjú utazásról, stoppolásról coachsurfingről itt.

Gabival, Ladányi Klárival és Krausz Emmával közös írós blogolásunk legutóbbi részét itt találjátok.

Piszkos Tizenkettő Interjúm Gabival

Interjúm David Penningtonnal, Gabi trilógiájának főszereplőjével

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.