Novella: Hollósötét

Ez egy alternatív történelmi / low key fantasy novella, amit eredetileg angolul írtam Ravendark címen, és 2017-ben meg is jelent a Scarlet Leaf Reviewban, ha kíváncsiak vagytok, elolvashatjátok itt. Illetve benne van a Double Vision című kétnyelvű kötetemben, amit innen le is tölthettek.

A novellát egyébként beküldtem a GABO pályázatra, és nyilván nem került be, de meglepően nyugalommal fogadtam a hírt. Igazából csak örülök, hogy a pályázat motivált arra, hogy lefordítsam a novellát, ami a magyar közönségnek érdekesebb lehet, mint a nemzetközinek.

Viszont remek hír, hogy Krausz Emma barátnőm novellája bekerült a kötetbe 🙂 Nagyon büszke vagyok rá, és remek kis írás, volt szerencsém előolvasni.

Minden további nélkül jöjjön hát a novella:

Hollósötét

Én öltem meg anyámat.

Egy holdtalan éjszakán jöttem világra. A kastély összekushadt a sötétség ölelésében, minden olyan csendesen és mozdulatlanul várt, mint zsákmányra leső éji madár. Nehéz vajúdás volt, a szobában az élet s halál szaga keveredett, melyet a bába gyógyfőzetei sem tudtak megédesíteni.

Mikor annyi szenvedés után végre megérkeztem, anyám a karjába vett, de a szeme rögtön tágra nyílt a meglepetéstől. Bátor asszony volt, nem sikított. A lelke csendben párolgott el, egy sóhajtás hátán.

A bába az éj sötét bársonyába olvadva csempészett ki a kastélyból, de még így is hallotta apám szörnyű ordítását, amikor észrevette, a felesége meghalt, gyermeke pedig eltűnt. Az egész várost bakacsinfeketébe vonták, az alkonyat leszállta után pedig senki sem szólhatott egy hangos szót sem. Születésem az éjszaka csendjét hozta magával.

Agnes nem mondhatta el apámnak, hogy élek, mert a szíve csak újra meghasadt volna. Nem az a hercegnő voltam, akit apai szíve várt, hanem egy torzszülött, a természet kicsorbult, eldobott játékszere. Rózsás bababőröm helyén sötét hollótollak nőttek, s apró szemem fekete gyöngyként csillogott. Legalább csőröm nem volt. Agnes drága madárkájának hívott, és sajátjaként szeretetett. Az első emlékem mégis a bűntudat és önutálat volt.

Dajkám lágy altatókba fojtotta félelmem, éhségemet bogyók vérével csitította. Megtanított mindenre, amit tudott. Így lett a természet a második anyám, akit tiszteltem és szerettem, és aki cserébe mindig gondoskodott rólam. A fák fülembe súgták titkaikat. Tudtam, melyik növény varázsol erőssé, és melyik cseni el az életed olyan halkan, hogy észre sem veszed. Legsötétebb napjaimban mérgező leveleket gyűjtöttem a kezembe, olyanokat, amik egyetlen pillanat alatt véget vetnének létezésemnek. Farkasszemet néztem a halállal, és vártam, hogy értem nyújtsa csontos kezét. Sosem tette. A végén mindig elhajítottam a leveleket, hiszen próba volt csupán. Meghalni egyszerűbb, mint élni, és be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem vagyok gyáva.

Sakkozni is megtanultam. Imádtam a logikának és stratégiának eme kegyetlen játékát. Elefántcsont seregem rettenthetetlen hadvezérévé váltam, és hamarosan minden egyes alkalommal legyőztem Agnest, aki csak kacagott, és tollas homlokom simogatta.

– Egy napon nagy királynő válik majd belőled – mondogatta. Utáltam a derűlátását.

Agnes volt az egyetlen élő és lélegző ember, akit ismertem, de a világom koránt sem volt üres. Minden nap Petrarchával és az ő Laurájával sétáltam az erdőn, szerelemtelen szívemet új, ismeretlen érzésekkel táplálva. Bújtam Boccaccio novelláit, és a pestis arcába nevettem. Dante oldalán a kárhozat legmélyebb bugyraiba szálltam alá. Rettegtem, hogy pokolra jutok, de azt is tudtam, a Paradicsomban nincs hely szörnyeknek. A sorsom a születésem pillanatában megpecsételtetett, kénköves katlanok vártak rám. Minden nap sírtam a túlvilági életem gyászolva. Az olvasást azonban sohasem adtam fel, szinte perverz örömmel habzsoltam a szörnyűségeket.

Az életem egyszerűen és eseménytelenül telt, egészen a tizenharmadik születésnapomig. Nyárközép éjszakáján különös mágia éledezett az erdőben, ki akartam szökni a szobámból, hogy megleshessem a tündéreket, akikről dajkám annyit mesélt. A nyári illatoktól terhes levegő azonban elálmosított, szemhéjam egyre nehezebbé vált. Amint a fejem a párnát érintette, furcsa álomba merültem.

Egy erdőn repültem keresztül. Fényes nappal volt, de a fák olyan sűrűn nőttek, hogy csak egy-két napsugár hatolt át az ágak függönyén. A rengeteg zsongott az élettől, az aljnövényzetben bogarak siettek dolgukra, az ágakon madarak zengtek zsoltárokat a nyári melegről. Minden zöld volt és eleven. Életemben először szabadnak éreztem magam.

Az éber világban nem tudtam repülni. Bár tollak borítottak, emberi testem túl nehéz volt. Ebben az álomban madár voltam, fenséges holló, aki oda ment, ahová csak akart. Hirtelen ismeretlen zaj ütötte meg a fülem. Nevetés volt, egy fiú őszinte, szívből jövő nevetése. Fiúkat láttam már persze, biztos távolságból, fák koronájában bujkálva. A hang irányába repültem, és egy csapat fiatalemberre bukkantam, akik egy tisztáson üldögéltek, és a zsákmányul ejtett nyulat csodálták. Sajnáltam a nyulat, ahogy ott hevert mozdulatlanul a lábuk előtt, skarlát vére a földre csöpögött.

Négyen voltak, de engem csak az érdekelt, amelyik nevetett. Barna haja vadul hullámzott, fényes, mint egy medve bundája, az orra nagy és hajlott, mint kedvenc madaraim csőre. Tudtam, hogy nem volt jóképű. Rengeteg szép férfit láttam már a könyveim lapjain, és hozzájuk képest ez a fiú bizony csúnyának számított. Az én szememben mégis a legcsodálatosabb teremtény volt, aki valaha a hátán hordott a föld. Számomra ismeretlen nyelven beszéltek, ami tele volt különösen perdülő szótagokkal. Egyszerre csengett dallamosnak és férfiasaknak. Talán tündérek lehettek. Addig lestem őket, amíg a nap első sugara fel nem ébresztett saját ágyamban heverve.

Aznap reggel minden másnak tűnt, a világ megtelt értelemmel. Újra volt célom. Meg akartam találni azt a fiút, és érte emberré kellett válnom. Teljesen.

Aznap vesztettem el az első tollam. Épp a fejemet vakartam, és ujjam alatt meglazult a toll. Könnyes szemmel tapogattam a helyét, és elhullajtott díszemmel a kezemben Agneshez rohantam. Órákig sírtam az ölében. Nem mondtam neki, de biztos voltam benne, hogy a vágyaimért és álmaimért büntetést mértek rám az égiek, és lassan elsorvadok. Láttam, hogyan vesztik el ősszel leveleik a fák, és lesznek kopasz, élettelen csontvázzá. Rettegtem a téltől.

Régen a mindennapjaim része volt a halál, a gondolat nem ijesztett meg addig, amíg nem találtam valamit, amiért élhetnék. Agnes megpróbált felvidítani a szobám sarkába idézett délibábokkal vagy termésekből és kavicsokból készített ékszerekkel. Vigasztalhatatlan maradtam.

Éjnek évadján kiszökdöstem a házból, és az erdő mélyén bóklásztam. Az éjszaka teremtményei eleinte féltek tőlem, aztán maguk közé fogadtak. Ijesztő gyorsasággal vesztettem el a tollaim. Ágnes nem próbált már megvigasztalni, csak csendben járt mögöttem, és összegyűjtötte elveszett darabjaim.

A téli napfordulóra egyetlen tollam maradt. Meztelenül álltam a szobám közepén, egy régi, hatalmas tükörben vizsgálgattam a testem. Sima volt és tökéletes. Úgy éreztem magam, mint aki egy idegen bőrébe bújt. Egy könnycsepp csordult le az arcomon: miért akkor kell meghalnom, amikor végre normálissá váltam? Az ujjaim közé csippentettem az utolsó tollat, ami sötéten árválkodott a szívem felett. Kitéptem.

Lecsukódó szempilláimon át még láttam, ahogy lassan a padló felé hullik.

Az ágyamon ébredtem, Agnes arca úgy ragyogott fölöttem, mint a telihold korongja.

– Úgy tűnik, a halál nem sokban különbözik az élettől – motyogtam.

– Ne beszélj csacsiságokat, Beatrice! Nem halott vagy, hanem felnőtt.

– Csapnivaló egy érzés – mondtam a plafonra emelve a tekintetem. Forgott körülöttem minden.

– Rögvest jobban leszel, ha elmondom a jó híreket! A király bált rendez a palotában ma este, és te is részt veszel rajta.

– Megőrültél? – Hirtelen ültem fel, de az émelyítő szédülés vissza is lökött az ágyra. – A király rögtön megöl, ha rájön…

– Nem fog rájönni. A világ szemében most már csak egy bájos ifjú hölgy vagy. Hamarosan újra királylány leszel, egy nap pedig talán még királyné is, ha megtalálod álmaid férfiját!

Sokatmondó pillantást vetett rám, mintha a lelkem legmélyébe látna.

 Agnes tejből és galagonyalevélből fürdőt készített nekem, korallfésűvel bontotta ki rakoncátlan hajam, és sötétzöld bársonyba bújtatott. Ha nem láttam volna az itt-ott megvillanó fényes cérnát, azt hittem volna, erdei mohát bájolt ruhává. A nyakamba gyöngysort lógatott, a fülemet aranytűvel szúrta át. A vércsepp hulltában megdermedt, és ragyogó rubin fülönfüggővé változott.

– Ha bárki kérdezi, ki vagy, válaszold azt, hogy te vagy De Carabas márki egyetlen árván maradt lánya, és a kastélyod az erdő közepében áll.

– De hát ez nem igaz!

– Lehet, hogy most még nem igaz, de azzá válik, ha a megfelelő ember hallja a megfelelő pillanatban.

Nem tetszett a dolog, de nem mondtam semmit, csupán fejet hajtottam. Agnes mindig tudta, mit csinál.

A király kastélya volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Édes mandolinmuzsika töltötte meg a levegőt, arany ruhák villantak, és a gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyek kacagása úgy gyöngyözött, mint a habzó bor.

A király egy férfi árnyéka volt csupán, hajába fehér vegyült, a keze remegését alig tudta leplezni. Amikor meglátott, valami villant a szemében, és utat tört felém a tömegben.

– Kit tisztelhetek Önben, csodálatos Úrnőm? – kérdezte, ahogy kézcsókra hajolt. A hangja jóindulatúan, de üresen csengett, mint egy félrehangolt csembaló.

– Szegény árva vagyok, Felséged. Édesapám, De Carabas márki egy éve hunyt el, most a dajkámmal élek egyedül az erdő közepén álló kastélyomban.

– Egy szívemnek kedves nőre emlékeztetsz – mondta a király, és végigsimított az arcomon. Érintése száraz volt, és túl sokáig időzött bőrömön. Meghajoltam, és elsiettem, hogy újratöltsem a serlegem. Csak amikor kiloccsantottam a borom a vakítóan fehér terítőre, vettem észre, hogy remeg a kezem. A folt fenyegetően vöröslött, mint a vér. A hazugok mind a pokolra jutnak, villant eszembe, és ezerszer megbántam, hogy nem maradtam otthon Dantét olvasni.

Éjfél előtt hazaszöktem a bálból, és sötét, vigasztalan álomba zuhantam. Mennydörgésre ébredtem, amiről később kiderült, hogy vaskesztyűs öklök dörömbölése az ajtón. Végigrohantam a hosszan tekergő lépcsősoron, amit életemben akkor láttam először, és Agnest egy kastélybeli lovaggal találtam. Minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy visszatartsam döbbent sikításom a hatalmas épület láttán, ami kicsiny kunyhónk helyében terpeszkedett. Most elegáns, szürke kövekből faragott kastély volt, borostyán ölelte falakkal. Agnes szigorú pillantást lövellt felém, úgyhogy udvarias mosolyba préseltem ajkam.

– A lovag úr azért jött, hogy bejelentse Őfelsége érkezését. Tizenöt percen belül itt is lesznek, rövidke idő, de elég lesz, hogy rendbe hozzuk magunkat.

Mélyen meghajolt a lovag előtt, majd az arcába csapta az ajtót.

– Jól figyelj, leányom, mert ez fontos. Minden ingóságod egy ládában összekészítve vár, és a legszebb ruhádat viseled.

Lenéztem az elnyűtt hálóingemre, ami a szemem láttára változott ragyogó fehér selyemmé, ami halvány liliomillatot árasztott magából.

– A sorsod végre újra a helyes mederbe terelődött, rám többé már nincs szükség.

– Miről beszélsz? Megijesztesz…

– Nem szabad félned. Bátor a szíved és éles az eszed, egy napon a világ a lábaid előtt hever majd. Fogd! – Azzal egy gyönyörűen faragott szelencét nyomott a kezembe. – Használd bölcsen, és ne beszélj róla senkinek! Az emberek félnek az ismeretlentől. Próbáld elodázni a napot, amikor ártatlanságod utolsó emléke is porrá hullik…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert újra kopogtattak.

– Vidd fel a ládikát az emeletre, és készülődj össze, én addig fogadom a vendégeket.

Felmentem a szobámba, vetettem egy utolsó pillantást a csomagomra, és nagy sóhajjal búcsút vettem gyermekkorom színhelyétől. Amikor a lépcsőhöz értem, kiabálást hallottam, és egy elfojtott sikolyt. Lerohantam a konyhába, ahol Agnes egy vöröslő vértócsa közepén feküdt.

– Mi történt? – kiáltottam, és dajkám mellé térdeltem.

– Kelj fel, gyermekem! Ne pazarold könnyeid erre a perszónára. Megöltem a boszorkányt, aki elrabolt tőlem csecsemőkorodban. Te vagy az én drága, elveszett Beatrice hercegnőm!

Megpróbált a karjaiba vonni, de elhúzódtam az érintése elől, és a nap hátralévő részében hallgatásba burkolóztam. Láttam, hogy a lovagok hatalmas ládákat cipelnek, amik csak úgy roskadoztak a szikrázó ékkövektől, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruháktól, de nem értettem céljukat. A király követte a pillantásom, és összevonta a szemöldökét.

– Ne is törődj velük, drágaságom, egy eltévedt szándék ostoba ajándékai. De ne aggódj, így is a tieid lesznek!

Agnes nélkül elveszettnek éreztem magam, mint egy fészkéből hullott madár. Egyetlen dolog fűtött, az álmom a fiúról, és a remény, hogy egy nap megtalálom. Ahogy teltek az évek, a múlt emléke egyre távolabb került tőlem, magával sodorva a mágia és Agnes emlékét. Az uralkodói teendők, bálok és egyéb kötelezettségek kavalkádjában a gyerekkorom halvány pasztellrajzzá fakult. Igazi előkelő hölgy lett belőlem, aki unottan hallgatta lángszemű költők szonettjeit, és élvezte, hogy lovagok küzdenek és halnak meg érte.

Az első szeretőmet egy gyilkos nyáron találtam. A levegő szinte lángolt, a gyümölcsök érintetlenül rohadtak el a fákon. Mintha a pokol tüze költözött volna a földre.

Szép férfi volt, érintése, mint a selyem, de mégsem tudta megtölteni a bensőmben tomboló sötétséget. Egy birtok és rang nélküli senki volt. A kapcsolatunk a kezdetektől halálra volt ítélve. Így amikor egy éjjel megkért, legyek a felesége, annyira összezavarodtam, hogy az egyetlen megoldásnak az tűnt, ha megölöm.

Hosszan, érzékien megcsókoltam, mintegy búcsúképp, aztán az arcára ejtettem a nehéz brokátpárnám. Addig szorítottam, amíg a test el nem ernyedt a halál csitító ölelésében. Amikor elvettem a párnát, rettentő és gyönyörű kifejezés ült az arcán, ami a bukott angyalokra emlékeztetett. Hosszú ideig ültem mellette a haját simogatva, töprengve, hogy mégis mihez kezdjek. Évek óta először eszembe jutott a ládika, ami ártatlanságom maradványait őrizte, sokáig kellett keresnem, míg egy poros, rég elfeledett sarokban megtaláltam.

Előhúztam egy tollat, és halott szeretőm homlokára helyeztem, azt kívánva, bárcsak tűnne el. Elszédültem, és amikor újra kinyitottam a szemem, a holttestnek nyoma sem volt, helyében egy aranygyűrű csillogott. Az ágyra vetettem magam, és a következő nap alkonyig aludtam.

Könnyedséggel a szívemben ébredtem, gondolataim távolinak tűntek. Amikor végignéztem magamon, egy holló szurokszín testét láttam gyönggyel kivarrott ruhám helyett. Egy csepp félelem sem volt a szívemben, minden olyan természetesnek hatott, a szabadság ígérete betöltötte minden gondolatom.

Kivetettem magam az ablakon, és a szél hátán lovagolva utaztam három napon és három éjszakán át, amíg egy furcsán ismerős erdőbe nem érkeztem. Ahogy lejjebb ereszkedtem, egy vadásztársaság zaja ütötte meg a fülem. Vezérük egy sasorrú, hullámos hajú fiatalember volt. Felém nyújtotta a kezét, és én óvatosan a tenyerére szálltam. Meglepett mosolyra húzta húsos ajkát. Végigsimított a fejemen, majd hosszú ujjai a lábamra tévedtek. Most vettem csak észre, hogy magammal hoztam a szeretőmből lett gyűrűt.

A kacagása édesebb volt az aranyló méznél.

– Nézzétek, egy jegygyűrű! Csak nem a mátkám szeretnél lenni, hollócskám? – Azzal mélyen a szemembe nézve a gyűrűt az ujjára húzta.

– Keress meg! – mondtam, de hogy emberi szavak voltak-e vagy károgás, nem tudom.

Rengeteg tollat pazaroltam arra, hogy a mozdulatait fürkésszem. Egy félig pogány ország királya volt. Néhányan félték, mások tisztelték, de nagyon kevesen szerették. Imádta a nőket, és a féltékenységtől forrt a vérem. Volt, akit feleségül kívánt venni, de marékszám szórtam a tollakat a tűzre, imádkozva, hogy az istenek megőrizzék nekem. A fohászaim meghallgatásra találtak. Néhány kiszemeltje meghalt, néhány visszatalált régi szeretője karjaiba. A türelmem meghozta a gyümölcsét. Egy napon küldönc érkezett az udvarából, üzenettel, melyben arra kért, látogassam meg. Apám, aki ekkora alig volt több, mint csont és bőr és hatalom, kincsesládák tömkelegét küldte velem, remélvén, hogy így biztos helyen tudhat halála után. Sosem lehettem egészen biztos, hogy saját szépségem vagy apáim kincsei puhították meg kiválasztottam szívét, de a hónap végére Mátyás jegyese voltam.

– Olyan, mintha már régóta ismernélek – mondta, és csókra emelte a kezem, majd ismerős aranygyűrűt csúsztatott ujjamra.

A menyegzőnk előestéjén ébren feküdtem várva, hogy a kastély elcsendesedjen, és minden lakója álomba merüljön. A Paradicsom kantóit mormogtam magam elé, hogy elűzzem a körülöttem ólálkodó álmosságot. Amikor végre minden zaj elhalkult, és csak a szúnyogok duruzsolását lehetett hallani, kilopakodtam az udvarra. Annyira izgultam, hogy sikítani akartam és táncolni, átadni az egész testem az örömnek. Meglepetéssel készültem a szerelmesem számára. Tudtam, hogy édesszájú, és csodál mindent, ami szép, úgyhogy minden érzékét elkápráztató nászajándékkal készültem számára.

A tenyeremre fektettem az egyik varázslatos hollótollam, és elképzeltem, ahogy meggyullad. Sötét láng lobbant, és csillogó porrá foszlott a tenyeremben. A hamvakat a levegőbe fújtam, miközben az Édenkertet idéztem a szemem elé, és a szerelem édességét képzeltem a nyelvemre.

Semmi sem történt.

Már épp kezdtem megkérdőjelezni a saját hatalmam, amikor egy apró cukorvirág bukkant fel a lábam előtt, majd több száz másik követte. Pár pillanat múltával egy egész grillázs-lugas szökkent szárba a semmiből. A közepén egy velem egy magas fa nyújtóztatta lombjait az ég felé, ágai ropogósan édes almáktól roskadoztak. Végigsimítottam az egyik gyümölcsön, és éreztem a belsejében zsongó, zamatos varázslatot. Visszasiettem az ágyamba, és rögtön álomba zuhantam.

Trombiták harsogására és dobok tapsára ébredtem. Le akartam rohanni az udvarra, hogy lássam, mit szólt a kedvesem az ajándékához, de türelmesnek kellett lennem, így végigszenvedtem udvarhölgyeim szöszmötölését, ahogy rám adták menyasszonyi ruhám, és fondorlatos fonatokba csavarták rakoncátlan hajam. Mire leértem, a vendégek többsége már megérkezett, és jó néhányan grillázs-kertem terméseit csodálták.

– Olyan akár a varázslat! – súgta Mátyás egy nagybajuszú uraságnak. Hangja udvariasan csengett, de kihallottam alatta a gyanakvást és a félelmet. A szívem elnehezedett.

– Beatrice, mit szólsz az örömöknek eme édes kertjéhez? – kérdezte Mátyás felém fordulva. A szája mosolygott, de a tekintete hideg maradt.

– Ez a nászajándékom számodra. A cukrászaim egész éjjel dolgoztak. Remélem, elnyerte a tetszésed.

Megkönnyebbülés futott végig az arcán, és amikor lecsippentette az egyik virágot, felém nyújtotta pár szirmát.

– Finom – állapította meg, majd homlokon csókolt, és mély eszmefuttatásba merült adókról és vámokról.

A házasságunk maga volt a menny és a pokol, pont, mint minden földi házasság. Mátyás nehéz személyiség volt, és én sem voltam könnyű esett, sosem hajtottam fejet a viharos érzelmei előtt. Sokan mondták, hogy egy gyermek megpuhítaná keménységünk, de a méhem gyümölcstelen maradt. Egy karon ülő kacagása talán összecsiszolt volna minket, és az országnak szüksége lett volna egy örökösre, egy világító reménysugárra a gyülekező sötétségben. Az Oszmán Birodalom a határainkon fente a karmait, és rengeteg tollat elégettem, hogy megsegítsem a Fekete Sereget. Délutánonként, amikor végtelen sakkjátszmákban mértük össze erőnket Mátyással, eltöprengtem, hogy megérte-e, hogy az életem lehetett volna más vagy több. Amikor kicseleztem, és leütöttem a királyát, biztos voltam benne, hogy jól döntöttem, és megtaláltam magamnak a földi paradicsomot. Amikor azonban ő diadalmaskodott, arcomba nevetett, és lesöpörte az összes gyalogomat a tábláról, úgy éreztem, csak a pokolba tartó utamat köveztem ki.

Már sosem tudom meg. Mátyás rég meghalt, és lelkem egy részét magával vitte a sírba. Az ország lassan darabjaira hullik, amiért néhányan engem okolnak. Valahol érthető is, ő meghalt, én még élek, a haragjuk rajtam csapódik le.

Kinyitom a poros ládikát, amit olyan sokáig őrizgettem, mindenki elől rejtegetve. Egy magányos fekete toll vár rám a mélyén. Kiveszem, hűvös bársonya könnyedén ül a tenyeremen. Ahogy ártatlanságom utolsó emléke is lángra kap, előkészítem a lelkem a hosszú útra, hogy megtaláljam a helyem menny és pokol között.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.