Amit a tenger adott II.

 A második részt, melyben Echo színre lép, én követtem el.

Süppedős köröket írtam a lábujjammal az iszapba, és néztem, ahogy a víz újabb és újabb lökésekkel elmossa a munkám. Az életem is ilyen volt. Értelmetlen. Amikor lejöttem a tengerpartra, nem csak az vezérelt, hogy magam mögött hagyjam a szüleim végtelen hidegháborúját. Nem csak az anyám fehérneműs fiókjából elcsórt, olcsó erotikus lányregényt akartam békében olvasgatni. Nem mintha esélyem lett volna, hogy velem egy férfi… egy fiú valami olyasmit tervezzen, amit az írónő hosszú oldalakon keresztül ecsetelt.

Annyira semmilyen voltam, hogy még én is megfeledkeztem volna saját magamról, ha nem vagyok bezárva ebbe a húsbörtönbe. „Ha hátrahagyhatnám a testemet, talán szabad lennék”. Ez a gondolat már hetek óta mocorgott a fejemben, és amikor megéreztem a tenger rothadó algáktól terhes leheletét, olyan volt, mint egy hívás. Reméltem, hogy elveszem, feloldódom a víz ölelésében. Amikor lesétáltam a vízhez, még kézzelfogható lehetőség volt, hogy meghalok. A telefonomon kerestem egy hangulatomhoz illő zenét, az ember tudjon stílusosan meghalni. Végül Florence and the Machine What the Water Gave Me című számára esett a választásom. A rózsaszín díszektől csilingelő készüléket a zsebembe süllyesztettem a maréknyi fehér kavics mellé, amit a sétám során gyűjtöttem. Behunytam a szemem, és engedtem, hogy a felhők közül kibújó napfény végigcirógassa az arcom. Csukott szemmel egészen más volt a világ: szebb és rejtélyesebb. A sötétben elhittem, hogy bármi megtörténhet. Ahogy egyre beljebb gyalogoltam a hűvös hullámok között, olyan volt, mintha egy titkos tündérország bejáratát keresném. A víz már a térdemig ért, és a sortom alját is ostromolta. A lábam után jéghideg ujjak kapkodtak, de tudtam, ezek csak a mélyben megbúvó hínárok. És mégis, a zene hullámian ringatózva, mintha egy köztes létbe érkeztem volna.

Aztán egy kéz megragadta a bokám. Már nem tudtam magam azzal áltatni, hogy ez csak valami antropomorf vízinövény. Éreztem az ujjak szorítását, és egy éles köröm megkaristolta a bőrömet. Kizuhantam a transzból, és ahogy magamhoz tértem átjárt a hideg. Az égen a felhők még sűrűbbek lettek, és az arcomat simogató napfény semmivé lett. Riadtan néztem körül, mintha csak álomból ébredtem volna. A part messzebb volt, és a színek máshogy folytak rajta szét, mint ahogy arra emlékeztem. Vállat vontam. Nekem már úgy is mindegy volt.

Lenéztem a tükörképemre, az unalomig ismert bamba fejre, amit úgy gyűlöltem, hogy még az életem is eldobtam volna miatta. A hullámok hátán az arcom darabokra hullott. Egy valami maradt egész: a szemem. Az én unalmas pocsolyaszín szemem, ami most mintha vörös lángban égett volna. Nem olyan vörösre gondolok, mint az albínó nyulaké, hanem tűzbarna, mint amikor egy gesztenyét forgatunk parázson. Megdelejezett, a lelkem mélyébe látott.

De a legmeglepőbb az volt, ami ezután következett. A tükörképem kiemelkedett a vízből, és farkasszemet nézett velem.

Az első részt itt találjátok.

A következő részt pedig itt.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.