Amit a tenger adott VI

A hatodik részt én követtem el:)

Valahol mélyen meg voltam győződve arról, hogy igazából még a szállodai szobában fekszem az olcsó mosóporszagú lepedőn, és mindez csak egy különösen életszerűre sikerült, háromdimenziós álom, IMAX kivitelben. De aztán megfodrozta a hajam a hűvös parti szél, és éreztem Trevor kezének melegét és a gyűrű forró ölelését. Nem lehetett álom. Akkor viszont miért akartam felébredni?

‑ Olyan csendes vagy ma este – mondta Trevor, és a hüvelykujjával apró köröket írt a tenyerembe.

‑ Mindig csendes vagyok – válaszoltam, és a lábam előtt heverő harmatfoltos útra bámultam.

‑ Ez igaz. De az esszéid nagyon beszédesek. Néha úgy érzem, az egész osztályban csak benned marad meg valami abból, amit mondok. A többiek meg félig megevett sonkás szendvicseikkel dobálják egymást.

Nem tudtam megállni, ezen nevetnem kellett.

‑ Hát igen, az osztálytársaim nem éppen az érettség mintaképei.

‑ Nem úgy, mint te – mondta Trevor, és megállt egy utcai lámpa alatt. Én is lelassultam, és körülnéztem, hogy mi lehet a baj. Aztán a szemébe néztem, és láttam, ahogy tükröződnek benne a csillagok. Volt ott más is, amitől egyszerre lett a testem végtelenül forró és a lelkem végtelenül hideg. Azzal a pillantással méregetett, aminél egy romantikus filmnél már rögtön tudnánk, hogy ebből itt bizony mindjárt csók lesz, főleg amikor a háttérben megszólal a Can’t Help Falling in Love with You, és a hősnő haját teátrálisan borzolja a szél.

‑ Mi a baj? – kérdezte Trevor. A hangja tompa volt és remegő, mintha a tenger mélyéről szólna.

Legszívesebben ordítottam volna vele. Igen, erre vágytam, mióta besétált a terembe a gyűrött farmerjében és a félregombolt ingében, és véletlenül a padomra ejtette a könyvei felét. Ugyanolyan szétszórt és álmodozó volt, mint én. Minden alkalommal mikor valamilyen szerelmes verset olvasott fel nekünk, behunytam a szemem, és azt képzeltem, hogy az egész csak nekem szól és nem az egész osztálynak. A képzeletemben olyan egyszerűen működött minden, mert nem kellett félni a valóságtól. Most hogy itt álltam a lámpa részeg fényében, nem tudtam mit tegyek. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Trevor felnőtt volt, érett és felelősségteljes, legalábbis eddig ilyennek képzeltem. Nem szabadott volna itt lennünk.

A fülemben hirtelen kárörvendő kacagás bugyogott fel.

– Ha egyszer valami elkezdődött, azt nem lehet megállítani. A kívánságokat, ha meghallgatásra találnak, nem lehet visszafordítani. Szóval nyomás gyűjtsd be azt a csókot, annak a szerencsétlennek már biztos elzsibbadt a szája a nagy csücsörítésben.

Legszívesebben elszaladtam volna, de a lábam önálló életre kelt, és elindult Trevor felé. A fülemben még mindig visszhangzott Echo hangja, mint a hullámok távoli moraja. Ezerszer elképzeltem, milyen lehet az első csók, de valahogy arra sosem számítottam, hogy félig édes lesz és félig könny–ízű, és a testem majd nem a saját döntésére mozog, hanem egy messzi bűvös dallamot követve. Ahogy Trevor ajka az ajkamhoz ért, mintha áramütés szaladt volna végig a testemen. Az idő mintha megállt volna. Amikor végre ki mertem nyitni a szemem, legnagyobb meglepetésemre az ágyamon találtam magam, a gyűrött, összeizzadt lepedőn pihegve.

Csak álom volt az egész, csak álom, mantráztam magamban, de már nem igazán tudtam, mit higgyek.

Előző rész

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *