Család/mese/regény

Közös megegyezésre az eheti Páros Péntek kimaradt, de csak azért, hogy újult erővel tudjunk nekivágni következő héten. Mivel az előző blogbejegyzésem angolul volt, most érkezzen egy magyar bejegyzés, ami egy részlet a Család/mese/regény című készülő munkámból. Talán ez lesz az a szerencsés történet, amit idén befejezek. Mit gondoltok, érdemes?

 

Lujza úgy döntött, ki kell szellőztetnie a fejét. Felkapta a táskáját, csendben kiosont. Dél volt, a forró toszkán nap az ég tetejéről dobálta le a forró sugarait, de Lujza mégis sokkal jobban érezte magát, mint a hűvös hotelszobában. Céltalanul bolyongott, jelre várván Istentől.
Egyszer csak meglátott egy narancssárgára meszelt kis templomot, ami ragyogott a poros utcán, mint egy elejtett topáz, s a vidám mediterrán harangok bronz hangja kikacagott a kis campaniléből. A szertartásnak vége volt, a bejárat előtt már várt a násznép. Hangosak és vidámak voltak, már majdnem sikerült túlharsogniuk Lujza nyomasztó gondolatait. Behúzódott egy hűvös sikátorba, és tovább leskelődött. A menyasszony éppen akkor lépett ki a templom homályából a napfényre. Lujzával egykorú lehetett, aki elégedetten állapította meg, hogy ő a szebb kettejük közül. A fiatal feleségnek kerek, napbarnított arca volt, az orra pedig sokkal szélesebb volt a kelleténél. Lujza pillanatnyi felsőbbrendűségi érzése azonban szertefoszlott, amikor meglátta, hogy néz az ifjú férj a lányra. A fiatal férfi tekintetében látta a jövőt, a boldogság ígéretét, látta, hogy sok év múlva, amikor a lány kenyér-barna haja már lisztfehérré fakult, a férje szemében akkor is ő lesz a legszebb nő a földön.
Lujza szíve összeszorult, mert Trisztán szemében sosem látta a jövőt. Az ő szemében csak a jelen volt és semmi más. Lujza rosszul lett, a héten már sokadszor. Az étel, amit megevett nem bírt megmaradni otthontalan testében. Most már szinte bizonyos volt abban, amit eddig csak sejtett. A havi vérzése egy hónapja elmaradt.
Fél kábultan botorgott vissza a szálloda felé, de a szűk utcák, mintha szövetkeztek volna a foglyul ejtésére. Kétségbe esetten próbált kivergődni a sikátorok nyomasztó pókhálójából. Amikor végleg feladta volna, felismerte, hogy a szálloda terén áll, bár nem tudott visszaemlékezni, hogy került oda.
Feltámolygott a lépcsőn, szinte bezuhant a szobába, ahol Trisztán még mindig édesen aludt. Álmában az arca békés volt és kisimult. A rémek, amik ébren gyötörték vele szunnyadtak az elméje mélyén.
Lujza szinte újra beleszeretett. A zsalugátor résein befurakodó toszkán nap fénylő kévéi lágyan körbeölelték az ágyon pihenő alakot, aranycsíkokat húzván a homokszőke hajba. Fél karjával szorosan magához ölelte a párnát, a keze ökölbe szorulva, mint aki fél elereszteni puha hálótársát.
Lujzának eszébe jutottak az együtt töltött éjszakák. Trisztán úgy szorította magához, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont az életben. Talán az is volt. Igen, Trisztán karjai közt egy másik világ volt, az idő, annak minden gondjával együtt megállt; egy felfüggesztett pillanatban lebegtek ők, ketten a világ ellen. Lujza valahol a lelke mélyén mindig is tudta, hogy a szerelmük nem tarthat sokáig. Lehetetlen volt ilyen intenzitással égni örökké. Tudta, ha túl sokáig maradnak együtt, felemésztik a szerelmük tüzelőanyagát és végül, őrült lobogási vágyukban önmagukat is felfalnák, és nem maradna belőlük más, mint két elszenesedett csontváz.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *