Éjféli Iskolák: Veres Attila interjú

Az Odakint sötétebb nagyszabású weird története után az Éjféli Iskolákban Veres Attila most novellaformában mutatja meg Magyarország sötétebb oldalát. Az interjúban az egyes novellákról, filmekről és furcsaságokról beszélgetünk.

Kiadó: Agave Könyvek Kiadó Kft

Oldalszám: 320 oldal

Fülszöveg:

Magyarország, ahogy még sosem láttuk.

Egy város felfalja lakóit. Egy pornóforgatás, ahol a szereplők nem egészen emberek. Egy borkóstolás, ahol az italba idegen életeket zártak. Egy falu, ahol embereket termesztenek a földeken. Egy növény, amely a túlvilágra nyit átjárót. 

Egy szeméttelep, amely a világ legértékesebb anyagát őrzi. Egy wellness, amely szó szerint maga a pokol.

15 történet, amelyek elolvasása után a világ sokkal furcsább hely lesz. Történetek iszonyattal végződő szerelmekről, rettenetes vág

yakról, nyaralásokról, ahol a szerencsések halnak meg először. Történetek átalakulásokról, kísértésekről, zenekarokról, amelyek őrületbe csábítanak. Történetek halálról és életről, és az állapotokról, amikor a kettő között nincs különbség.

Veres Attila, az Odakint sötétebb című bestseller után most egy novelláskötettel jelentkezik, amelyben ismét bizonyítja, hogy miért ő a magyar weird irodalom legfontosabb szerzője.

1. A lakótelep, a magyar kollektív tudatalatti térképének egyik legmeghatározóbb eleme, több novellában is előfordul helyszínként (Pornó éjfél után, Nem elevenszülő). Te magad éltél lakótelepen? Ha igen, milyen élményeid vannak? Szerinted miért ennyire kiváló helyszín horror / weird történetekhez?

A fél rokonságom lakótelepen élt, ezért én is rengeteg időt töltöttem velük, különösen gyerekkoromban, amikor hónapokig éltem ott egyhuzamban. Ilyen szempontból majdnem annyira meghatározó emlék és élmény a lakótelep, mint a kertek és a termőföldek, életem egyik első rémálma is a panelhez kötődik. A lakótelepen bármi megtörténhet, mert a lakótelep végső soron csak egy illúzió; azt állítja magáról, hogy otthon, pedig csak egy átmeneti szállás. A vékony falak csak elhitetik velünk a biztonságot, pedig a tízemeletesek saroklakásainak falain túl nincs más, csak tíz emelet mélység. Ráadásul minden ajtó titok; egyszerre van jelen ezekben a lakásokban az intimitás és a magány érzése – nagyon ritka, hogy lakótelepi szomszédok jóban lennének, vagy akár ismernék a másikat, mégis hallják egymást, tekintve, hogy vékonyak a falak. Emiatt az ember gyakran csak elképzelni tudja, ki vagy mi lehet a szomszédja.  Ez a félállapot kiváló táptalaja a horrornak és a weirdnek.

2. Jó néhány novellában előbukkan a hétköznapok és a középosztálybeli langymeleg élet egyszerű borzalma. A Szorozva nullával és az Majd alszunk a hóban című novellákban az utazás/nyaralás vérfagyasztó oldalát mutatod be. Veled megtörtént már, hogy egy utazás valógos rémálomba torkolt?

Olyan módon, mint ahogy megírtam a novellákat, természetesen nem, hiszen egyelőre élek. Ezekben a novellákban érdekelt a turisztikai célú utazás azon aspektusa, hogy az ember ki akarja tágítani az életét, új tapasztalatokat akar szerezni, mert egyébként a köznapjait, így az életét is, kevésnek érzi. A történetekben a világ, illetve a célállomás pontosan azt adja meg a szereplőknek, amivel a szereplők élete teljes lehet, még akkor is, ha az életük ezzel le is zárul. Az utazás idegen helyekre alapvetően rémálomszerű élmény, még akkor is, ha végül minden jól alakul. A biztonságból, az ismertből rugaszkodsz el és indulsz az idegen felé; lehet, hogy már a tranzit során valami rettenetes történik, akár annyira köznapi dolog, mint egy ételmérgezés. Ezzel szemben nekem általában nem alakulnak rosszul az utazásaim; ezt az interjút is Ukrajnából írom, és eddig minden rendben. Emellett az élet maga is egy utazás, ami csak egyféle módon érhet véget.

3. A Borostyán komplex az egyik kedvencem a kötetből, és ahogy olvasom a könyvajánlókat, úgy látom, nem vagyok ezzel egyedül. Ha te is részt vennél a kóstoláson, te melyik komplexnél ragadnál le? Megpróbálnál kitartani a legvégéig?

Nem hiszem; a mindenség megtapasztalása után már nem lenne értelme semminek sem. Egyébként is szeretek időben megállni, ebből a szempontból a sztereotipikus írói kép ellentéte vagyok. A Borostyán komplex nekem is az egyik kedvencem, már ha az embernek lehet kedvence a saját írásai közül; én azt hiszem annál a komplexnél ragadnék le, amelyik a szél és az idő mozgását imitálja, mert szeretnék olyat tapasztalni, ami az emberi érzékelés határain túl van, de mégsem egy másik tudat vagy szupertudat nézőpontja. Szóval azt hiszem a Liliom komplexnél állnék meg.

4. Másik kedvenc novellám a Ködváros volt, amit átitat a zene rejtélyes és misztikus hatalma, illetve a kamaszkor utáni nosztalgia. Te milyen zenéket hallgattál kamaszként? Ha jól tudom, zenekarod is volt, velük milyen zenéket játszottatok?

Mondanám, hogy mi voltunk a helyi Ködváros, de ez sajnos nem lenne igaz. Évjárattól függően voltunk rettenetesen rosszak vagy tűrhetők; a pszichedelikus zene és a metal valami fura egyvelegét nyomtuk, de nem is a végeredmény volt a lényeg, hanem az együtt töltött idő, a kalandok és a zenecsinálás öröme. A zenekarban megfordult mindkét gitáros aktív egyébként a mai napig, és sokkal jobbak a mostani zenekaraik, mint mi voltunk annak idején. Hallgatni azt hallgattam, amit épp meg tudtam szerezni kazettán. Később persze vettem cédéket is, illetve a gimis évek vége felé jött a digitális letöltés is, de a legmeghatározóbb vásárlásom talán az volt, amikor egy osztálykirándulás alkalmával megvehettem valami koszos kis boltban a Down első albumát és a Neurosis Times of Grace lemezét, természetesen használtan. Zseniális albumok, és nagyon jól tudtam felvágni velük mások előtt abban hat hónapban, amíg még hallgattunk kazettákat.

5. Nem annyira meglepő módon sok novellád nagyon erősen vizuális, filmszerű. (Engem például a Majd alszunk a hóban szürreális és hátborzongató jelenetei Carpentertől Az őrület torkában-ra emlékezeztetett.) Milyen filmek és rendezők voltak rád a legnagyobb hatással?

Örülök, hogy említed Carpentert, mert ő talán az abszolút kedvencem; Az őrület torkában pedig a kedvenc filmem lenne tőle, ha nem csinálta volna meg a The Thing-et. Carpenter minden egyes képkockáját imádom, belőle írtam a szakdolgozatomat is. Láttam Bécsben a koncertjét is, hatalmas élmény volt, bármikor mennék újra. Elég nagy filmes vagyok, vagy voltam, így nehéz felsorolni a kedvenceket, mert tényleg rengeteg van. Inkább azokat mondom, akikhez rendszeresen visszatérek; rendezőként ilyen Akira Kurosawa, akit ötévente újra felfedezek, mert nem hiszem el, hogy tényleg lehetett valaki ennyire zseniális. Tarkovszkij dettó, évente újranézem a Stalkert, kétévente meg az életművet. Zsáner felől nézve titkos kedvencem Stuart Gordon, nagyon kedvelem szinte az összes filmjét, még a rosszakat is. Bob Clark munkája, a Fekete karácsony is fétisfilmem, illetve Bernard Rose két korai alkotása, a Kampókéz és a Paperhouse is, meg az eredeti The Wicker Man. Odavagyok a Let Sleeping Corpses Lie című angol (bár spanyol rendezésű) zombimoziért, nagyon ritkán készül ennyire erős atmoszférájú film, ezzel egy ligában játszik a Who Could Kill a Child? című spanyol alkotás – ebből pár éve készült egy remake, azt kerülni kell. Hatás még Mario Bava életműve és általában az italo-horror meg giallo, a Phantasm sorozat, Peter Weir gyakorlatilag összes filmje, különösen az A Picnic at Hanging Rock, Shinya Tsukamoto és Kyoshi Kurosawa filmjei, a The Haunting Robert Wise rendezésében, meg az Onibaba Kaneto Shindotól, ami annyira jó, hogy amikor kijön egy új, jobb formátumban, akkor mindig meg kell venni. De tényleg nagyon sok film volt rám hatással, nem tudom felsorolni a töredékét sem a címeknek vagy alkotóknak.

6. Sok történetben előkerül a szex és a pornó, sőt a Porn After Midnight oldal, mint egy vezérfonalként vonul végig a köteten. Bizonyos szempontból a szex és a body horror ugyanannak az érmének két oldala, egymástól szinte elválaszthatatlanok. (Gondoljunk csak a slasher horrorokra) Mennyire volt tudatos döntés, hogy ezt az ellentétet ennyire kidomborítod? Honnan jött a Porn After Midnight ötlete?

Szeretem az ellentéteket. A szex és a horror között annyiban látok összefüggést, hogy mindkettő a kontrollvesztésről szól; a body horrorban a testet olyan határok felé lökjük, amiben az leveti magáról a tudat uralmát (vagy épp ellenkezőleg, a tudat abszolút hatalmat kap a test fölött, de engem ez az aspektus kevésbé izgat), ahogy a szexben is ez történik az orgazmus pillanatában. Érdekel a szélsőségek szembeállítása, ebben az értelemben a bensőséges intimitás és a világ előtt való kitárulkozás kettőssége. Több történetben a szereplők elveszítik a testük felett az irányítást; A présházban szereplői vágyból és pénzért, a Szorozva nullával főszereplője önfeladásképp; de minden esetben saját döntésük okán. Érdekel a helyzet, amikor valaki nagyon meg akar élni valamit, valami szavak előtti, primordiális élményt vagy állapotot, míg mások ezt az élményt meg akarják figyelni  – azonban az élmény megfigyelhetetlen, csak a felszíne látható. A két nézőpontot a pénz hozza egy platformra; aki képes megélni az intim katarzist az pénzt akar; aki ezt megfigyelni akarja, az pénzt fizet. A Porn After Midnight honlap erről a kettősségről szól; egyszerre megfigyelő és megfigyelt, egyszerre kényszeríti önfeltárulkozásra a videók szereplőit és zárja ki a megfigyelőt a saját élmények megtapasztalásából azzal, hogy nem engedi őket kitárulkozni. A pornóhonlapokban is ez az érdekes, hogy két intim viszony, a videón szereplő párok intimitása és a pornóhonlapot megfigyelő előfizető magányos intimitása találkozik egy térben, ami hidegen feltárja ezeket az intim viszonyokat egymás felé. Ez szerintem alapvetően bizarr dolog, viszont nagyon pontosan jelzi azt, hogy hogyan élünk mi, emberek egymás mellett, egymástól függetlenül; időnként azonban egy-egy fantáziatérben (és itt nem kizárólag a pornóoldalakra gondolok) találkoznak a vágyaink. Ezenkívül a pornó mint önfeltárulkozás és mint gazdasági mechanizmus is érdekel; hogy az intimitás, az önfeltárulkozás megvásárolható; ez a mindig lemaradó Magyarországon amúgy is visszatérő, napi probléma, és itt nem csak a szexuális célú szolgáltatásokról beszélek, hanem az önfeladás különböző módjairól, amiket nap mint nap meg kell élnünk, hogy megélhessünk.

7. A gyerek- illetve kamaszkor is gyakran felbukkan a gyűjteményben. Ezek egyszerre csodálatos és szörnyű időszakok, amikor a legkisebb események is hatalmas befolyással lehetnek ránk. Mik voltak azok a fiatalkori olvasmányélményeid, amik legnagyobb hatással voltak rád?

A Kincskereső kisködmön. Iszonyatosan féltem attól a könyvtől, részben mert a saját élethelyzetemet nem láttam nagyon különbözőnek a regény főszereplőjétől. Rémálmaim voltak tőle, különösen az ingujjból előnyúló halott kéz kísértett sokáig, illetve senki sem magyarázta el nekem, mi az a torokgyík, ezért attól féltem, hogy egy este az én számba is bemászik valami gyíkféle, és fészket rak a torkomban. Az egész annyira őrült, nyomasztó és félelmetes volt, hogy ahhoz képest Stephen King már megnyugtatónak tűnt, mert legalább kontextusba helyezte az iszonyatot. A Kisködmön viszont megállás nélkül nyomta a költői képeket, amiket gyerekként én szó szerint értettem, illetve a szenvedéssztorit, aminek a lényege, hogy mindenki meghal, senki sincs biztonságban. A dolgon az sem segített, hogy anyámék piacon vásárolták a példányomat, amiről csak elolvasás után derült ki, hogy hiányoznak belőle lapok, sőt, ívek, szóval a sztori egyáltalán nem állt össze, csak ilyen hagymázas rémálmok követték egymást. Ezért el kellett olvasnom újra, de a mai napig nem emlékszem a cselekményre, pedig megírtam az olvasónaplót. A Kisködmön sokkja után egy darabig kategorikusan nem voltam hajlandó olvasni, a Kisködmönt a mai napig nem is olvastam újra, bár nyilván már nem lenne olyan hatásos. Utána viszont megtaláltam a képregényeket, TransFormers, Pókember, ilyesmik, meg anyám polcán Jules Verne könyveit, amiket nagyon szerettem, és ezzel kialakult a természetes érdeklődésem. Sokkal normálisabb alak lennék szerintem, ha A rejtélyes szigetet olvasom el elsőként életemben, és nem a Kincskeresőt. Ezek voltak a legkorábbi élményeim.

8. Nagyon tetszett, ahogy a túlvilág, egy valódi, másik világként jelenik meg a novellákban. (A tükörkék báró, Visszatérés az éjféli iskolába) Engem főleg az utóbbinak a világmagyarázata ragadott meg igazán. Te hiszel a túlvilágban? Szerinted mi történik velünk a halál után?

Szerintem mindannyian egy nagy koktélpartiba csöppenünk, amit egy gigászi napfényteraszon tartanak. Mindenki ott lesz, akit bírunk, de alig ismerünk rájuk, mert ilyen nagyon keményen megcsinált beach body-t visel valamennyi túlvilági személy. Iszonyat finom koktélokat szolgálnak fel, meg sört, amitől nem rúgsz be, de kellemesen becsiccsentesz, és ez örökké így megy. Illetve mindenki kap mobiltelefont, hogy netes trollként tudjuk szívatni az általunk utált, de még élő embereket a Facebookon. Ha mégsem ez lenne a helyzet (amit amúgy kétlek), akkor szerintem feloldódunk valami nagyobb formában, amit innen nézve sem leírni nem lehet, sem megérteni, sem életként elfogadni. De ez ugyanolyan spekuláció, mint a jövőre néző tervek; teljesen légből kapott, gyerekes hülyeség, amit az élet, illetve a halál bármikor áthúzhat.

9. A kötetben bizonyos szereplők és témák vissza-visszatérnek. Ez mennyire volt tudatos tervezés eredménye? Eredetileg is így tervezted, vagy ez írás/szerkesztés közben alakult így?

Ezek a témák érdekelnek, így állandóan visszatérek hozzájuk, illetve szórakoztat, ha egy régebbi szereplő újra felbukkan egy másik sztoriban. Ezen nem gondolkodok sokat, ha helye van, akkor csinálom, ha nincs, akkor nem. Tervezek írni most egy novellát, és teljesen természetesnek tűnik, hogy egy régebbi szereplő újra felbukkanjon. Úgy gondolom, hogy nem fogok ellenállni a kísértésnek, mert a szereplő hozzáadása a történethez emeli majd az új történet tétjeit és hatását, de nem lényeges ismerni hozzá a korábbi történetet. Szeretem, mikor a karakter életét végig lehet követni a novellákon át; így lesz múltjuk, még akkor is, ha nincsenek túl komplexre írva. Ezért van az, hogy a főszereplők csak ritkán bukkannak fel más sztoriban is; inkább mellékszereplők tűnnek fel újra és újra; ez szerintem ezután sem fog változni.

10. Mik a terveid a jövőre nézve? Hol találkozhatnak veled legközelebb az olvasók?

Az év magyar sci-fi és fantasy novellái 2018 című kötetben jelenik majd meg a Fekete talán című új novellám, amit nagyon szeretek, remélem, hogy mások is fogják. Egyébként a következő regényemet írom; annál távolabb nem látok most az életemben.

Köszönöm a válaszokat!

A recenziós példányért pedig az Agave Könyvek Kiadót illeti a köszönet.

Odakint sötétebb interjúmat Attilával itt olvashatjátok.

Az Éjféli iskolákat ezen a linken szerezhetitek be, az Odakint sötétebbet pedig itt.

Attila Facebook oldala és wikipédiája.

“A présházban” című novellát elolvashajátok a Black Aether magazin 1. számában

“A visszatérést az éjféli iskolába” című novellát elolvashatjátok a Black Aether magazin 3.számában (Ez az egyik kedvencem,szóval tessék szépen elolvasni!)

a “Szorozva nullával” című novellát pedig az 5. számban találjátok.

Az “Ezer-fog” című novellát a Micro Aetherben 2016/07 számában olvashatjátok. ( Ha ti is szeretnétek menők lenni,és a Micro Aetherbe írni itt a legfrisebb pályázati kiírás)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *