Ezt a bejegyzést körülbelül november eleje óta akarom megírni, mondjuk leginkább magamnak olyan biztatásféleképp, de csak most jutottam el ide. De ezzel sincs semmi baj.
Nálunk Franciaországban körülbelül október elején kijárási tilalmat vezettek be este kilenc óra után. Dolgozni persze lehet és kell is menni, én pedig fél kilencig tanítok esténként. Nem annyira felemelő ám, amikor a sötétben tök egyedül vagy az általában élettől nyüzsgő utcákon, az elején kb. úgy éreztem magam, mint aki valami posztapokaliptikus zombifilmbe csöppent. Ráadásul nagyon élénk sárga kabátom van, mert fuck cold and fuck darkness, szóval tuti könnyen kiszúrna bármilyen éhes szörnyeteg. (Egyelőre még nem evett meg semmi, hálisten…)
Aztán az őszi szünet közepén bejelentették, hogy új szigorítások jönnek, és most már napközben sem lehet sehova menni megfelelő indok nélkül. (Munka, orvos, ennivaló, stb.) Tehát a barátainkat /családot megint nem láthatjuk ki tudja meddig… Nem akarok erről hosszasan füstölögni, de elég elkeserítő, hogy a barátainkat nem láthatjuk, de kivétel nélkül mindannyiunknak be kell járni munkába tömegközlekedéssel (amin csak icipicit van kevesebb ember, mint a „kijárási tilalom” előtt) pedig tavasszal mindannyian otthonról is tudtunk dolgozni. Ne értsetek félre, nagyon örülök, hogy személyesen taníthatok, így legalább kimozdulok otthonról és látok embereket, és tudom, hogy minden fontos cél érdekében történik, és tisztelem a szabályokat, de az élet eléggé elszürkül, ha nincs benne semmi kikapcsolódás csak a munka…
Tavasszal úgy érzem más volt a helyzet, az egész világ benne volt, az emberekben még volt energia egymásban tartani a lelket, teraszról éneklő olaszok videói járták be a netet, én kisállatokat rajzoltam Agócs Írisszel és minden nap jógáztam a férjemmel. Kicsit az az érzésem volt, mintha építettünk volna egy párnavárat a nappalink közepén és mindannyian együtt kissé bolondos beltéri sátrazásra mentünk volna.
Mire beütött a második hullám, elfogyott az energia, elfogytak a rejtett tartalékok. Nem panaszkodom, a nyarunk nagyon jó volt, „a great summer of a shit year” (egy szar év remek nyara) így aposztrofáltuk a férjemmel. Meglátogattuk a nagymamáját, akinek vidéki házikója maga a nyugalom szigete, ahol végre ki tudtam kapcsolni, és olvastam egy kicsit (sokat :D), anyósomékkal is töltöttünk időt egy nagyon kedves normandiai helyen, a barátainkkal töltött egy hét pedig szintén szuper élmény volt. Láttam a tengert és a híres Mont Saint-Michelt, illetve megtalált két új regény ötlete is. A For a plot in suburbia (Egy kertvárosi telekért/cselekményért/összeesküvésért) ami kicsit a Született Feleségek és Riverdale műfajában mozgó kertvárosi dráma, illetve az Our Best Friends Alien Boyfriend (A bennfenteseknek csak OBFABF – A legjobb barátnőnk földönkívüli fiúja), ami egy sci-fi elemekkel tarkított ifjúsági történet. Az utóbbit gyűröm most a Nanowrimo alatt.
Októberben volt egy három hetes teljes idős munkám, az esti meg szombati órák mellett ez enyhén fárasztó volt, de legalább kicsit félre tudtam tenni erre a szűkös időszakra. Emiatt azomban november előestéjén teljesen lemerült elemekkel találtam magam.
Az az ember vagyok, aki mindig pezseg, aki úgy küzd meg a nehéz helyzetekkel, hogy tevékenységbe menekül, akinek annyira a fejébe épült a kapitalizmus üzenete, hogyha „nem csinálsz semmi hasznosat, nem érsz semmit,” hogy nem bír öt percet megülni a fenekén. Na most jutottam el arra a pontra, hogy ez nem működik tovább. Sokszor eszembe jut egy mese a lusta lóról, amit Zalka Csenge mesélésében hallottam még tavasszal (itt megnézhetitek, érdemes! Csengével hamarosan érkezik interjú, szóval stay tuned!), és úgy döntöttem, én is ez a lusta ló leszek most egy kicsit, hogy később tudjak futni, amikor kell.
Szóval úgy álltam neki a novembernek, hogy pusztán egy maroknyi dolgot vártam el tőle és magamtól:
Megtartani az óráimat (Esti csoportos meg a néhány napközbeni Skype-os magán)
Megírni (legalább nagyjából) a napi Nanowrimo szószámot. A tavaszi kijárási tilalom alatt is az írás tartotta bennem a lelket, gondoltam most se legyen az másképp. (Most abba nem megyek bele, hogy könnyed, kedves tinitörténetnek indultam neki, aztán se könnyed, se 100% kedves nem lett, de mindegy 😀 Jól becsaptuk egymást ezzel a történettel.) Egyébként csodálatos módon jól haladok a történettel, de nem merem elszólni magam. Majd akkor iszom a medve bőrére, ha már elejtettem. Jelenleg így állunk:
Részt veszek a minden szerdán megtartott Taylor Swift Appreciation Society (Taylor Swiftet Értékelő/Élvező Társaság) melyben a New Yorkban élő francia Swiftie barátnőmmel végig hallgatjuk Taylor albumait, és megbeszéljük a számokat, kb úgy mint ahogy a borászok ízlelgetik a borokat. Őszintén nem érdekel, ha valaki ezt gyerekesnek vagy tinilányosnak tartja. A legszörnyűbb dolog a felnőttségben, hogy elfeledteti, hogyan kell az ártatlan dolgoknak örülni, úgy kell tenni, mintha az ember komoly lenne az idő száz százalékában. Én meg azt mondom, az az élet lényege, hogy merjünk örömet találni dolgokban (ami nem (csak) a munka, a házunk, a menő kocsink stb.)
Taylor egyébként is régóta a múzsám és a regényeim zenei támasza erről angolul írtam itt. Eddigi kedvenc albumomat a Redet pedig meghallgathatjátok itt:
Ha már apró dolgok élvezeténél tartunk: Rendeltem egy csomó illatviaszt és viaszmintát a Világok Lángja webshopból. Ezeket ugyanúgy lassan szagolgatom, „kóstolgatom” mint a Taytay számokat. Amikor a Dreamlesst írtam, az illatok különösen fontossá váltak számomra. Ebben a történetben a képzelet és a művészetek tiltott dolgok, az emberek egyedül a szaglás világában fejezhetik ki magukat, például „illatszonetekkel.” Körülbelül ekkor tájt kezdődött az illatgyertya mániám is, ami azóta is töretlenül tart. Szerencsémre Szaszkó Gabi barátnőm nem csak a Nanoban hű társam, hanem ebben is. Szóval novemberben rengeteg új illatot kipróbáltam, mindről írtam véleményt a VL oldalán, és felfedeztem sok új kedvencet. Az OBFABF tökéletes illata a #Bookboyfriend, aminek megnyugtató frissen mosott ruha illata van. (A Világok Lángja lelkével és tulajdonosával készült interjúmat itt olvashatjátok :))
Azokon a napokon, amikor szép az idő egy órát sétálok a környékünkön, és ihletet vadászok.
Igyekszem minden nap táncolni legalább félórát a Just Dance nevű játékkal, mert nem akarok teljesen elpuhulni, és mint felfedeztem a tánc nagyon boldoggá tesz.
Ja és én is elkezdtem játszani az Animal Crossinggal, ami a tavasz nagy slágere volt, de én megvártam, amíg lecseng a hype. Szóval a szigetem szépítgetem 🙂
Szóval ennyit csinálok most. Pihenek, építgetem vissza magam, és remélem, 2021-et újra teljes erővel várom.