Fanni néni íróiskolája különleges gyermekeknek

Oké gyermekeim, eljutottunk arra a pontra, hogy kedves Fanni nénéteknek elgurult a gyógyszere, és most mérges írástechnikai cikket fogok írni, miközben tüzet okádva szaladgálok körbe a lakásban. Hasonló témájú egyébként az Írók Egymás Között körblogolásunk legutóbbi fejezete, amit itt találtok.)

(Actual picture of me.

 

A félreértések elkerülése végett: Jelenleg a sárkány vagyok, nem a bájos fiatal hölgy. Bár ő is bekattan a végére, és megöl mindenkit… szóval ki tudja.)

Mivel azonban nem vagyok az értelmetlen pusztítás híve, na meg hogy lássátok, kivel van dolgotok, konstruktív lebaszásom meghintem egy-két jó tanáccsal, amit híres írók Masterclassaiból csipegettem fel.

Alapból sokat beszélek, hát még amikor fel vagyok indulva, ezért kedvesen kiemelem a lényegi részeket, fussátok át ezeket, ha nem érdekel a rizsázásom.

Azért elmagyarázom, hogy honnan jön ez a rátok zúduló áldás. Mivel idén lassan indul az évkezdés, még mindig itthon vagyok, mely időt arra használom, hogy:

  1. Pályázatot zsűrizzek (ezt már befejeztem 1-2 hete, és összességében kellemes élmény volt!)
  2. Fordítsak (Kevésbé kellemes, ez a habzó szájú bejegyzés apropója. Miért batynak fel ezek a hibák jobban? Azért, mert amikor elolvasol egy rossz sztorit, az olyan, mint amikor elmész bulizni, és leszólít egy számodra kevéssé attraktív (= kiráz tőle a hideg) egyén. Megfontolod a dolgot, és azt mondod, hogy bocsi, nem. End of story. Amikor fordítanod kell, sokkal intimebb viszonyba kerülsz a szöveggel, ízlelgetned kell, darabokra szedned, aztán felépíteni egy másik nyelven. Ha olyan dolgot kell nyalogatnod, amitől idegzsábát kapsz, valakinek nagyon rossz vége lesz…
  3. Év elején Neil Gaiman bácsi Storytelling classának ígérete elcsábított arra, hogy vegyek egy éves előfizetést a Masterclassra. Aztán persze, mint lenni szokott velem meg az előfizetéseimmel, egy lelkes nap után meg sem nyitottam. Mivel most rám szakadt a rengeteg szabadidő meg a haszontalanság érzése, ezért gőzerővel elkezdtem őket nézni, és nagyon sokat tanultam és inspirálódtam. Eddig végignéztem Neil Gaiman storytelling (mesemondás? történetmesélés?), Margaret Atwood kreatív írás, Joyce Carol Oates novellaírás óráját. Illetve elkezdtem R. L. Stein (Libabőr könyvek – itthon nem annyira ismertek, de angol nyelvterületeken óriási siker) írjunk gyerekeknek, illetve Dan Brown írjunk thrillert óráit. Bevallom Stein mondandója nem annyira fogott meg (még?), mert ő tényleg iparosmunkaként írja a könyveit. („Ó, én nem a lelkemből írok, milyen bolondság az! Leülök, kitalálok egy fordulatos cselekményt, aztán megírom.”) Én nagyon nem ezzel a mentalitással írok, de úgy érzem, érdemes megismerni egy másik nézőpontot is. Mindenhonnan tanul az ember. Dan Brown viszont kellemes csalódás volt. Ezekről egyszer majd talán írok egy külön posztot. Érdemes egyébként kipróbálni a Masterclasst, van havi rendszerű feliratkozás is, az nem olyan borzasztóan drága, gyorsan megtudtok nézni mindent, aztán lemondjátok 😀
  4. Írjam a saját dolgaim. (Mint látjátok, a listán is az utolsó helyre került, és jó íróhoz méltóan mindent előbb megcsinálok, minthogy írjak, de azért sikerül lassan, de biztosan dolgoznom egy regény befejezésén :))

Jöjjenek hát azok az intelmek!

A cím nem dekoráció

Ha az a novellád címe, hogy „Piri néne varázslatos ágytála,” akkor azt fogja gondolni a szerencsétlen olvasó, hogy Piri nénid éjjeliedényének fontos szerepe lesz a történetben, hiszen ez az első dolog, amivel találkozunk. NEM elég az, hogy néha, amikor Piri nénivel találkozunk éppen véletlenül az ágytálat takarítja, de amúgy a sztorid a nyári vakációd alatt a szomszéd lovászfiúval kibontakozó szívszaggató szerelmedről szól.

Idevág rögtön egy okosság, amit Dan Browntól hallottam, amit ő a három C-nek hív, Contract, clock,crucible (Az ígéret, az óra, és az olvasztótégely (aka a kutyaszorító). Ezeket tartja egy jó thriller elengedhetetlen adalékainak. Tegyél egy ígéretet az olvasónak az elején, amit aztán tarts is be. (James Bond megmenti a világot.) Pottyantsd a karaktered egy nehéz szituációba, és ha ez nem lenne elég, spékeld meg a dolgot azzal, hogy szorít az idő. (James Bond fejjel lefelé lóg egy jéghegyen az Antarktiszon, miközben gonosz pingvinek beélesítenek egy olyan bombát, ami egy óra múlva felrobban, jeget szór a világra, kiírtja az emberiséget, és a pingvinek világuralomra törnek. /Ezt most találtam ki, de kedvem támadt megírni./)

Piri nénis példánkban melyik C-vel akad problémánk? Az ígérettel.

A csehovi pisztoly

Ugyanide tartozik az is, hogyha az elején feltűnően sokat beszélsz valamiről, az olvasó azt várja, hogy az az információ később fontos legyen, de legalábbis előkerüljön. Ha azért mész Piri nénihez nyaralni, mert a szüleidet elrabolták a földönkívüliek, és Piri néni 80 évig Dermul ügynök főnöke volt az FBI speciális misztikus részlegén… akkor érdekelni fog, hogy mi van a szüleiddel meg a kis szürkékkel, akkor is, ha a lovászfiús románc nagyon izgi.

Ne rágd a számba, nem vagyok madárfióka

„Amikor kiléptem a piripócsi állomás ismerős ajtaján elöntöttek a kellemes élmények az itt eltöltött nyarakról. Az idők kezdete óta itt dolgozó vasutas bácsi minden alkalommal azt a benyomást keltette bennem, hogy igazából a bútorzat része. Ez minding megmosolyogtatott, pedig már nem először járok itt. Az állomás hősi vasutasokat ábrázoló szobrai ráncolt szemöldökkel néztek rám, mint, akik megdorgálnak azért, hogy megint csak akkor jövök le Piri nénéhez, amikor segítségre van szükségem, mint ahogy az már annyiszor előfordult.”

Ebben az apró bekezdésben hányszor adom azt az információt, hogy nem először vagyok itt? Körülbelül kétmilliószor.

„Amikor kiléptem a piripócsi állomás ismerős ajtaján elöntöttek a kellemes élmények az itt eltöltött nyarakról. Az idők kezdete óta itt dolgozó vasutas bácsi minden alkalommal azt a benyomást keltette bennem, hogy igazából a bútorzat része. Ez minding megmosolyogtatott, pedig már nem először járok itt. Az állomás hősi vasutasokat ábrázoló szobrai ráncolt szemöldökkel néztek rám, mint, akik megdorgálnak azért, hogy megint csak akkor jövök le Piri nénéhez, amikor segítségre van szükségem, mint ahogy az már annyiszor előfordult.”

Nekem körülbelül a harmadik alkalomnál ordítani támad kedvem, hogy NEM ELŐSZÖR VAGY ITT? RENDBEN FELFOGTAM, HALADJUNK MÁR!

Ez van. Most már biztos rájöttetek, hogy én vagyok az irodalom Puzsérja, csak jól álcázom.

Az összetett mondatot ne rágógumival ragaszd össze!

Hosszú mondatokkal szeretnél dolgozni? Hajrá!

„A világok felett kísérteties dolgok szellemeinek halvány képe, megszenteletlen templomok félig látható oszlopai, melyek névtelen sziklákon nyugszanak az űrben, és felérnek a fény és sötétség szféráin túli szédítő ürességig. És az univerzumnak ezt az undorító temetőjét áthatották valamiféle dobok tompa, őrjítő, elképzelhetetlen, sötét és az Időt nem ismerő kamrákból jövő dörrenései, és istenkáromló fuvolák monoton vinnyogása; a gyűlöletes dübörgésre és sípolásra táncoltak lassan, esetlenül és nevetséges módon a hatalmas, sötét, mindenható istenek – a világtalan, néma, tudatnélküli vízköpők, akiknek a lelke Nyarlathotep.”

Íme két igen hosszú mondat Lovecraft Nyarlathotep című novellájából. Többszörösen összetettek, burjánzóak, nehezek. De okkal. A mondatszerkezet a hangulatépítés része.

„Az a nap, amikor először megláttam a lovaknak szénát lapátoló Alejandrot, ugyanúgy indult, mint a többi. Azaz kibújtam az ágyból, hosszan elgondolkodtam, hogy praktikus kertésznadrágot vagy vadító forrónacit vegyek-e, megfésültem a hajam, fogat mostam, lementem a lépcsőn, úgy, hogy egyik lábamat a másik után tettem, aztán bementem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, kipakoltam a kaját, aztán rájöttem, hogy elfelejtettem a narancslevet, visszamentem, aztán megfogtam mindent, és kivittem a teraszra, leültem, hogy elfogyasszam a reggelimet, a horizont felé emeltem tekintetem, és akkor! Megláttam őt.”

Stílusértékű az, hogy végtelenbe nyúlik a mondat? Nem, csak azt mutatja, hogy nem tudom használni a mondatvégét jelző pontot.

Hirtelenjében ennyi jutott eszembe, de még koránt sem jutottam a munkám végére, szóval lehet pár nap múlva új inspirációtól fűtve ismét remek tanácsokat tárok elétek.

Zárásként Neil Gaiman Masterclassából idéznék nektek egy biztatót.

Gaiman bácsi az irodalmi apukám, mindig megnyugtat és inspirál. Amit a kurzusából tanultam az az, hogy írni kell, nincs mese. Ez egy borzasztó egyszerű tanács, de az egyik legnehezebben betartható. Néha elfog a kétség, hogy szar az egész, és mi értelme egyáltalán ennek az egésznek… Erre mondott Neil egy nagyon okosat, amit csak nagyjából tudok visszaadni:

Az íráshoz kell némi hit önmagukban. Olyan ez, mint amikor a rajzfilmben a Prérifarkas üldözi a Gyalogkakkukot, és leszalad egy sziklaszirtről. Nem esik le rögtön, fut tovább, amíg meg nem áll egy pillanatra, amikor is lenéz, rájön, hogy nincs alatta semmi, és leesik. Nem szabad megállni, és lenézni, futni kell tovább, mintha még mindig lenne a lábunk alatt talaj.

One thought on “Fanni néni íróiskolája különleges gyermekeknek”

  1. Köszi a bejegyzést, hasznosak ezek a tanácsok. 🙂
    (Egyébként én szerettem gyerekként a Libabőr sorozatot, nálunk rengeteg volt a könyvtárban, nem is tudtam, hogy itthon kevesen ismerik.)

    További jó munkát!
    Lia

Leave a Reply to Emília Feng Hoa Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *