Írók Egymás Között: Kétnyelvűség

Nohát, kicsit elmaradtam az összes Írók Egymás Közöttes projekttel, de most azért igyekszem sebességbe kapcsolni, és utolérni magam. Augusztusi témánk a kétnyelvűség volt Emma, Gabi és Klári gondolatait a nevükre kattintva olvashatjátok.

Nem is tudom, miért tartott olyan soká, hogy nekiálljak ennek a témának, pedig számomra elég testhezálló ugyanis regényeket jó pár éve csak angolul írok. (Aztán most már remélem, be is fejezek egyet. Vagy kettőt. Aztán meg rengeteget.)

Már gimiben is írtam pár dolgot angolul, főleg verseket. Ezek nyilván nem emelkednek irodalmi magasságokba, de őszintén egy tizenöt évestől nem voltak rosszak, meg ha segítettek csak egy kicsit is megőrizni az ép eszem a kamaszkor viharában, már megérte. Akkor persze még nem tudtam, hogy az angol nyelvben a rímek már kimentek a divatból, erre Erasmuson kellett szomorúan rádöbbennem évekkel később. Verseket nem is annyira írok angolul, maximum kis szösszeneteket, gondolatkísérleteket. Magyarul viszont még mindig nagyon szeretem a verseket. Nyilván kezdetben ezek mindig a szerelemről írtam, manapság inkább csak élvezem a szavak játékát, és a hangokhoz, hangulathoz keresek témát, nem fordítva.

Ha támad egy ötletem, rögtön tudom, hogy magyarul vagy angolul szeretném-e megírni. Az angol nyelvű regényeim nagyon nagy százalékban az Egyesült Királyságban játszódnak. (Van egy, ami az űrben, de a szereplők főleg amerikaiak, és lesz majd egy amerikai kertvárosi sztorim is egyszer.) Valahogy ezeket természetesebbnek hat angolul megírni. Bevallom azt is, hogy tizenhat éves korom óta túlnyomó többségben (szerintem olyan 85%-ban) angolul olvasok, a Harry Potter utolsó két részét például csak angolul olvastam, mert magyarul túl egyszerűnek találtam a nyelvezetét. (Sznob tini voltam? Yep.) Ehhez hozzá jött az, hogy egyetemen öt év alatt végigrágtam magam az angol alapművek többségén, illetve a gyerekirodalom mesterképzésen megismerkedtem azokkal a könyvekkel, amik az ifjú olvasók gondolkodását formálták. Szóval az angol irodalom legalább annyira része a gondolatvilágomnak, mint a magyar. El nem tudom mondani egyébként, hogy mennyire hálás vagyok az életnek meg magamnak, hogy angol szakra mentem. Máshogy ötletem sincs, hogyan ismerném ennyire az irodalmat és a kultúrát, ráadásul általános bölcsészrémítgetések ellenére (hogy bölcsészdiplomával majd a mekiben árulod a sült krumplit…), a szakmámban dolgozom, és az angol tanítás ugyanannyi örömet okoz, mint az írás.

Első angol nyelvű szárnypróbálgatásaim olyan 2013-ra datálhatók, amikor Erasmuson felbátorodtam a nyelvhasználatot illetően. Ezek a novellák sokszor még magyar novellák fordításai voltak. Az első tényleg angol novellaötletem egy kreatív írás órára készült, és tavaly fejeztem be végre, egy felkéréses antológiába. Sajnos azóta az antológiát lemondták, szóval majd új helyet kell neki találnom, de legalább befejeztem.

Saját írásaim amúgy nem szeretem fordítani, mert roppant türelmetlen teremtés vagyok, és frusztrál, hogy ugyanazzal a történettel dolgozom kétszer, amit már megírtam. Persze van azért rá példa, a Hollósötétet eredetileg angolul írtam, a Tündérkirály fordítását pedig épp a héten fejeztem be. Szerintem jobb lett az angol verzió, mint a magyar…

Sokan kérdezik azt is, hogy franciául akarok-e írni. A rövid válaszom az, hogy nem 😀 Itt élek és dolgozom öt éve, felső fokú nyelvvizsgám is van, szóval „tudok” franciául, de… tanultam elég nyelvet ahhoz, hogy iszonyat nagy tiszteletem legyen a szavak iránt. Angolul azért merek írni, mert nyüvöm a nyelvet több mint húsz éve, többnyire érzem a nüánsznyi különbségeket a szinonimák közt. Franciául is biztos eljuthatnék erre a szintre, de mint fentebb említettem, borzasztó türelmetlen vagyok. Ráadásul a franciáknak van egy múlt idejük a passé simple, amit kizárólag könyvekben használnak. Tehát ha a pajtidnak meséled, hogy mit csináltál tegnap, akkor nem ebben fogod tenni. Szóval ezt hallás meg mindennapi használat után nem fogod megtanulni, csak is iskolában, direkt gyakorlással, meg nyilván sok olvasással. Ez megint a franciáknak ilyen úri kacifántja. (Oké az olaszoknál ugyanez van a passato remotoval, de nem baj :D) A másik dolog, hogy ha angolul írok az azért praktikus, mert a nem magyar barátaim is el tudják olvasni, és a magyar barátaim többsége olvas angolul ezért így optimalizálva vannak a dolgok. Ha franciául írnék, akkor megint lennének, akik nem értik. Ami ahhoz vezet, hogy nekem kéne lefordítani, amiről fentebb már nyilatkoztam, szóval non, merci.

Egyébként én minden írónak szeretettel javaslom, hogy tanuljon, olvasson, írjon más nyelveken, mert hihetetlenül színesíti a kifejezőkészséget és a gondolkodást.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.