A novella alapötlete 2010-11 körül juthatott eszembe, aztán a legelső GABO novellapályázatra sikerült befejeznem. (Tanulság: előbb-utóbb tényleg mindennek a végére jutok, csak túl gyakori az “utóbb” :D) Mindig is foglalkoztatott a gondolat, hogy Budapesten minden égtájnak van pályaudvara kivéve északnak. Ha létezne, vajon milyen lenne? (Párizsban egyébként van Északi Pályaudvar (aka Gare du Nord) kevéssé mágikus :D)

Aztán beküldtem egy magazinhoz pályazatra, ahol nagyon jó vélemények jöttek rá, egyetlen bíráló marasztalt el, mert “túl bájos.” Sajna nem adhatok mást mi lényegem 🙂  A magazin azóta eltűnt, megszűnt vagy csak totális rádiócsend van, de hát ez már csak így szokott lenni. #storyofmylife Mivel nálunk nyálkás szürke idő van, kedvem támadt egy napfényesebb őszi novellához. Íme.

Északi pályaudvar

Angelika kisasszony majdnem leesett az ülésről, amikor a vonat nagy kerékcsikorgás közepette megállt. Egy pillanatra kidugta a fejét az ablakon, de vissza is húzta, mert a sűrű füsttől rátört a köhögés. Nem ilyennek remélte első találkozását a székesfővárossal, de tudta, rengeteg ideje lesz felfedezni Budapestet a vőlegénye oldalán. A gondoltra összeszorult a szíve. Szerette volna elhitetni magával, hogy az izgalomtól vagy az örömtől, de nehezen ment. Egy könnycsepp gördült le az arcán,  a füst csípte a szemét.

Visszaemlékezett a furcsa levélre, amit apja kapott egy ködös csütörtök délután. Egy eltűntnek hitt másod-unokatestvértől jött, aki állítása szerint hallott Angelika szépségéről, és szerette volna megkérni a kezét a fia számára. A boríték egy fényképet is rejtett, ami pont olyan homályos volt, mint az apja emlékei a távoli rokonról. De a levelet nehéz merített papírra írták, és a kecsesen kanyarított betűk mögött gazdagság sejlett. Hozományt nem kértek, nem is lett volna. Túl könnyűnek tűnt minden. Apja nehéz szívvel egyezett bele a házasságba, de más esélyük nem volt. Az öreget mar csak az a vágy tartotta életben, hogy a lányának jó férjet találjon, aki gondoskodik róla. Angelika megrázta a fejét, és összeszedte a kevéske holmiját. A vonat furcsán üresnek tűnt, a többi utas leszállt, amíg ő elbámészkodott.  Olyan volt, mintha egyedül lenne széles e világon.

Amikor Angelika leszállt, a piruló gesztenye illata csiklandozta meg az orrát, amit egy nagybajuszú, piros orcájú uraság sütögetett a vágány mellett. A fény sűrű mézként csordogált be a fémcsipkék közé feszülő hatalmas üvegeken. A porszemek hömpölyögve táncoltak a napsugarak közt, Angelikának úgy tetszett, megfagytak az időben. Furcsa érzés lett úrrá rajta, egyik pillanatban megesküdött volna, hogy járt már itt, a másikban olyan elveszettnek érezte magát, mint még soha életében.

Hirtelen észbekapott, megigazította a ruháját, majd elindult megkeresni a vőlegényét. Azt írta, a Nyugati pályaudvarnál találkozzanak, ahová a gőzös érkezik. Vörös díszkabátot visel majd, és egy csokor árvalányhajjal várja. Különös virágválasztás, de a nagyvárosban biztosan más a divat, mint vidéken.

A pályaudvar nyomasztóan üres volt, Angelikára rászakadt a magány. Lábujjhegyen pipiskedve próbált körülnézni, hátha meglátja a megmentőjét, a rejtélyes távoli rokont, de senkit nem látott vörös kabátban. Istenigazából senkit sem látott, csak a gesztenye árust, és egy kifakult ruhába bugyolált, görbe kis öregasszonyt, aki virágot árult. A kényelmetlen érzés újra hatalmába kerítette. Olyan volt, mint egy csiklandozás az elméje mélyen, mintha elfelejtett volna valami nagyon fontosat.

Lehet, hogy rosszul emlékezett, és a vőlegénye az állomás előtt várja. Mély levegőt vett, igyekezett felkészülni az első találkozására a férfival és a székesfővárossal. Lovas kocsik, villamosok, emberek színes kavalkádja. A jövője patakopogású, fékcsikorgós hangja. Kitapintotta a ruhája szegélye alatt megbúvó, kicsiny Szűz Mária képet. Az édesanyja hagyta rá, sok-sok évvel ezelőtt, a halálos ágyán. Angelika nem sokra emlékezett belőle, csak a szoba lázterhes levegőjére, az édesanyja esőszürke szemére, az elmúlás kuvik hangjára.

Elindult kifelé, a léptei tompán visszhangoztak a kihalt csarnokban. Az elveszettség nyomasztó érzése egyre elviselhetetlenebbé vált, mintha a nehéz acélszerkezet a tartóoszlopok helyett az ő vállára nehezedne, miközben minden lépését vizslató szemek követnék. Idegesen körbepillantott, és tekintete találkozott az ibolyaáruséval. Ilyen messziről is látta az öregasszony ráncok közt megbúvó fekete szemét, ami izzott, mint a szén. Angelika megszaporázta a lépteit, és arra gondolt, milyen jó lesz végre a szabad levegőn.

Megkönnyebbülten lépett ki a fényre, és behunyt szemmel sóhajtott. A levegő meglepően tiszta volt, friss, gyöngyvirág illatú. A csend sértette a fülét, a város hallgatott, mint egy szunnyadó vadállat. Angelika félt kinyitni a szemét, de nem állhatott ott a járda közepén, meg kell keresnie a vőlegényét.

Amikor összeszedte a bátorságát, furcsa látvány fogadta. A körút kihaltan tárult elé, a sínen csak a rozsda járt. Kitépett jegyzetlapokat kavart a szél, az egyiket Angelika felé fújta. A lány ijedten seperte le magáról a papírost, megmagyarázhatatlan rettenettel töltötte el, mintha undorító csúszó-mászó lett volna. Megsárgult, ámbraszagú levél volt, melyet egy Angelika számára ismeretlen ábécé betűivel írtak. Alig mert körülnézni, a látóhatár szélei furcsán a szürkeségbe vesztek, mintha a messzeségben a világ megszűnt volna létezni.

Gondolkodás nélkül visszarohant a pályaudvarra. Kapkodva szedte a levegőt, legszívesebben elsírta volna magát, de a körmeit a tenyerébe vágta, hogy útját szegje a könnyeknek.

A hatalmas csarnokban továbbra is csak két másik ember téblábolt: a gesztenyesütő és az ibolyaárus. Az idősebb férfiak mindig atyai szeretettel fordultak az őzike tekintetű Angelika felé, ezért azt gondolta, először az öregúrnál próbál szerencsét. A zsebében ezüstösen összecsendült néhány pénzérme, mintegy bíztatásképpen. A hamvadó gesztenye gondolatára megkordult a gyomra, el is felejtette, hogy előző nap délután óta nem evett. Odalépett hát a nagybajuszú úrhoz, és tisztelettudóan kért egy adagot a parázson melegedő csemegéből. Amikor azonban fizetésre került a sor, és Angelika a bácsi felé nyújtotta a gondosan kiszámolt forintokat, az homlokráncolva megrázta a fejét.

– Kisasszonka, nézze meg jobban azokat az érméket, biztosan össze tetszett valamit keverni. Messziről tetszik jönni, előfordul a legjobbakkal is.

Angelika értetlenkedve bámult a tenyerén heverő fényes magyar forintokra.

– Én úgy tudtam, hogy ez az egész kettős királyság területén elfogadott fizetőeszköz –mondta a lány, de a hangja bizonytalanul csengett. A levegő hirtelen lehűlt körülötte, és mintha a fény is megváltozott volna, valahogy hidegebb lett, mintha szürkéskék szűrőt tettek volna a világra.

– Itt biztos nem, lássa kedves, itt ilyen aranytallérokat használunk – mutatott fel egyet, sőt még oda is adta a lánynak, hogy jobban megszemlélhesse.  Angelika még sohasem látott ilyen pénzt, pedig apja boltjába sokféle vidékről érkeztek emberek. Az aranytallérról azonban eddig sohasem hallott. A kétségbeeséshez megmagyarázhatatlan rettegés társult, és úgy csúszott le a torkán, mint egy érdes jégdarab.

– Értem – mondta némi töprengés után. – Ne haragudjon, hogy alkalmatlankodtam, akkor azt hiszem, nem kérek semmit. – Érezte, ahogy a frusztráltsága egy könnycseppbe kristályosodva gördült le az arcán.

– Tudja mit, hagyja el, legyen a vendégem!

Angelika szabadkozni akart, de az uraság a kezébe nyomta a papírzacskót.

– Jól tudom, milyen érzés idegen városba érkezni, amikor az ember azt sem tudja, hol van, semmi sem olyan, mint amit otthon megszokott, mintha hirtelen egy másik bolygóra csöppentünk volna. Mások az emberek, mások a szabályok, és az ember sokat nem adna egy kedves szóért vagy egy megértő tekintetért. Meséljen, miért érkezett ebbe a csodásan kusza városba!

– Úgy volt, hogy a vőlegényemmel találkozom.

– Gratulálok!

– Nem vagyok biztos benne, hogy van mihez. Nem is ismerem, egy rejtélyesen felbukkant távoli rokon. Azt írta, itt vár már rám, de nincs itt. Ahogy Önön és a virágárus hölgyön kívül senki sem. Azt gondoltam, hogy a híres Eiffel-féle Nyugati-pályaudvaron több ember nyüzsög, főleg ebben az órában.

Hogy megnyugtassa magát, Angelika kivett a susogó papírtölcsérből egy szemérmesen piruló gesztenyét, és remegő ujjakkal lehántotta a héját. Étel ilyen jól még nem esett neki, az ismerős íz lágyan elomlott a nyelvén, téli esték otthoni emlékét hozva magával.

– Ó, kedveském, itt lehet a gond, ez bizony nem a Nyugati pályaudvar, hanem az Északi.

– Északi? – kérdezett vissza Angelika remegő hangon. Igaz, hogy a székesfővárost csak színes albumok fakó képeiről ismerte, abban az egész biztos volt, hogy a négy égtáj közül egyedül északról nem neveztek el pályaudvart. Azt sem tartotta túl valószínűnek, hogy csak úgy hirtelenjében felhúztak egy új vasútállomást. Igaz, hogy vidékre lassabban jutnak el a hírek, de erről csak hallott volna. Arról nem is beszélve, hogy… n végigtapogatta a kabátja zsebeit, majd remegő kézzel előhúzta a kissé meggyűrt jegyét, amin fekete fehéren ott állt, hogy Budapest, Nyugati Pályaudvar. Meg is mutatta a gesztenyeárusnak, aki elgondolkodva hümmögött, miközben megkavarta a parazsat.

– De ugye Budapesten vagyunk?

Szörnyű előérzet kezdett erőt venni a lányon, a rettegés hideg kézként kúszott fel a gerincén.

– Ahogy vesszük – válaszolt a gesztenyeárus. Ránézett a lányra, és látta, hogy mindjárt elájul, ezért jó szándékúan hozzátette: – Ha rám hallgat a kisasszony, leül arra a szép zöld mázas padra, és elnyammogja a gesztenyéjét, és csak aztán folytatja a faggatózást. Senkinek nem tett még jót, ha üres gyomorra fogyasztott nehezen emészthető híreket.

Angelika tiltakozni akart, de rájött, semmi értelme. Lerogyott hát a padra, és gépiesen pakolta a szájába az omlós csemegét, miközben nézte a porszemek táncát a napfényben. Legbelül érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, de legnagyobb meglepetésére már nem félt. Illetve sokkal jobban félt az ismeretlen vőlegényével való találkozástól, de most hogy erre nyilvánvalóan nem került sor, kissé megnyugodott. A lelkében kavarogtak az érzelmek ez igaz, de a várakozás és kíváncsiság felülkerekedtek a szorongáson. Friss illatokat és izgatott elektromosságot érzett a levegőben, mint augusztus végén, amikor közeledett az iskolaév, a maga újdonságaival és kalandjaival. Szeretett iskolába járni, akár egész életét el tudta volna tanulással tölteni, hiszen a világ tele volt titkokkal, de leányként a lehetőségei korlátozottak voltak. Több szüksége volt háziasszonyi praktikákra, mint geometriára vagy latinra. Ezt a lehetőségekkel teli feszültséget érezte maga kerül, és bár jól tudta, hogy rettegnie kéne, mégis egyre jobban megnyugodott. Mire kiürült a zizegős papírtölcsér, sokkal elszántabbnak érezte magát.

– Igaza volt, tényleg jobb így, köszönöm. Elmondaná, amit tud? Hol van a többi ember, mi ez a hely, és miért kerültem ide?

– Túl sok a kérdés, gyermek, és a legtöbbre csak te tudhatod a választ.  Egy biztos, azért vagy itt, mert a Váltód átállították. Ez nagy dolog, csak keveseknek adatik meg, hogy újragondoljanak dolgokat, odafenn biztos nagyon szeret valaki.

Angelika ezen elmorfondírozott egy darabig, de arra jutott, inkább nem von le hirtelen következtetéseket.

– Ön is így került ide? – kérdezte hirtelen.

– Én? Ugyan, kisasszony, én csak díszlet vagyok, amit magácska kedvéért rendeztek ide, alig több mint az a zöld mázas pad vagy a csarnok acéloszlopai.

A lány kíváncsian fürkészte az öreg pirospozsgás arcát, de nem tudta megállapítani, hogy komolyan beszél-e.  Elnézte a csendes pályaudvart, a sínek magányosnak tűntek a vonatok nélkül, a peronok kongtak az ürességtől.

– Mit jelent az, hogy a Váltómat átállították?

– Már így is túl sokat mondtam, menjen, nyaggassa egy kicsit Ibolyát is – a hangja megremegett, és Angelika megesküdött volna, hogy félelem csendült benne. Nem is háborgatta tovább a nagybajuszú urat, inkább a közelben üldögélő virágárus felé vette az irányt, aki most göcsörtös ujjával közelebb intette magához. Bizsergett a tarkója, mintha valami baljós történne a háta mögött vagy mintha valaki bámulná, de nem fordult hátra, mert a néni tekintete fogva tartotta. Csak akkor tudott visszanézni, amikor már az asszonyság mellett állt, aki előtt színes vödrökben és kristálypoharakban sorakozott megannyi valószínűtlen színű virág. Amikor Angelika hátrakapta a fejét, a gesztenyesütögetőnek csak hűlt helyét találta, pedig a parázs még frissen vöröslött a rácson.

– Ne aggódjon érte, Gáspár tud vigyázni magára! – mondta a virágárus, akinek a hangja egyszerre volt acélos és lágy, mint a síneken zakatoló kerék és a tengelyei közt játszó szellő.  ­– Itt amúgy is minden mindig változik.

– Ibolya a neve vagy a portékája? – kérdezte a lány, hogy elterelje a figyelmét.

– Néha ez, néha az. Ma mindkettő, holnap egyik sem. De térjünk a lényegre, ki tudja, én meddig fecseghetek következmények nélkül. A nagymutató őrülten pörög, nehogy lekésd a vonatod!

Angelika kíváncsian nézett körbe, de se órát nem látott sehol, se vonatot. Arról nem is beszélve, hogy ő most szállt le egy vonatról, esze ágában sem volt visszaszállni, azt sem tudta, hová mehetne. Az apjához nem térhetett vissza szégyenszemre, a vőlegényét pedig itt szinte biztosan nem fogja megtalálni.

– Jól figyelj arra, amit mondok, mert amit most hallasz lesz az egyetlen hamubasült pogácsád az utad hátralevő részére, és az átszállás nem lesz könnyű.

A lány megborzongott. Kicsit bánta, hogy Gáspár bácsi eltűnt, és a virágárust kell faggatnia, akinek úgy tűnt, hogy nincs ki az összes kereke.

– A nagy igazság a következő: az Északi Pályaudvar igazából nem létezik. Ez egy köztes tér, egy nincs-hely.  Jaj, ne ráncold ilyen nagyon azt a szép szemöldöködet. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy várótermet vagy átszállóhelyet, egy világok közti indóházat.

– Ugye nem várja, hogy ezt mind el is higgyem? Ez őrültebben hangzik, mint az összes Verne Gyula regény.

– Nem várok én semmit, de a szíved mélyén tudod, hogy nem hazudok.

Angelika eltöprengett egy pillanatig az asszony szavain, majd végignézett újra a kihalt csarnokon, ami egyszerre tűnt idegennek és mégis ismerősnek. Hirtelen rájött, mi okozta a furcsa érzést, ez a pályaudvar pontosan úgy nézett ki, ahogy Angelika az álmodozó leány elméjében elképzelte, hogy milyen lehet egy nagyvárosi állomás. Valószínűleg az árusokat is az ő képzeletéből vágták körbe.

Aztán ott voltak az üres villamos sínek, és a semmibe futó horizont. Az asszonyságnak igaza lehet.

– De… akkor miért vagyok itt? És hogy kerültem ide?

– Jaj, leányom – sóhajtott a virágárus, és zavartan matatni kezdett a portékája közt. – Fogd meg ezt! – mondta, és Angelika kezébe nyomott egy apró fehér ibolyát. – A gondod nem oldja meg, de legalább a sokk nagy részét felfogja. Majd megköszönöd, ha megérted. Tessék, vedd el ezt is, ez majd mindent megmagyaráz! – Azzal Angelika kezébe nyomott egy ropogósan friss, de gyűrött szélű újságot; a Pesti Hírlap aznapi számát.

VASÚTI KATASZTRÓFA

Negyvenhárom halott, több száz sebesült. A Kelet-Magyarországról érkező gőzös Budapest előtt harminc kilométerrel egy kanyarban kisiklott. A hatóságok emberi mulasztás után nyomoznak. A Magyar Államvasutak történelmének legnagyobb balesete.

 

Angelika keze annyira remegett, hogy nem bírta tovább olvasni a cikket, értelme sem lett volna.

– Ez az én vonatom volt – mondta színtelen hangon. Ibolya néni némán bólintott.

–  Én is rajta voltam.

Újabb bólintás.

– Az a vonat sohasem ért be Budapestre.

– Nem.

– De én mégis itt vagyok, akárhol is legyen ez az „itt.”  Semmit sem vettem észre.

– A Váltó. Néha, nagyon ritkán, bizonyos emberek kapnak még egy esélyt. Nem is annyira esélyt, inkább egy döntést. Senki nem tudja, miért, talán minden egy nagyobb terv része. Én sem tudok sokkal többet, mint te, csak egy csavar vagyok a gépezetben. És tudja-e egy egyszerű fogaskerék, hogy hova megy a vonat? Az is lehet, hogy semmi célja az egésznek, és ez a hely csak egy hiba a rendszerben. Bocsásd meg a fecsegésem, túl sok időm van gondolkodni a létezésem felvillanásai közt, és túl kevés az új ember, akivel beszelhetnék. Szóval szerencsés vagy, gyermekem, felszállhatsz az első vonatra, és az elvisz téged majd egy új világba, ahol újrakezdhetsz mindent.

– De édesapámmal mi lesz? –kérdezte Angelika, szinte gondolkodás nélkül.

Ibolya néni ismét szomorúan csóválta a fejét, és szorosra zárta Angelika ujjait a kis virág körül.

– Hozzá is eljutottak a hírek. Bánatában meghasadt a szíve. Baljós előérzet uralkodott el rajta, de neked nem akart szólni, mert tudta, maradnál.

– Szegény papuska – sóhajtott Angelika, és az ibolya megremegett a kezében. – És a vőlegényem tényleg rossz ember lehet?

– Nem akarod tudni – mondta Ibolya, és az arcán sötétség villant.

A levegőt csengő ezüstös hangja töltötte be. Angelika körbepördült, hogy lássa a forrását, de a hang egyszerre jött mindenhonnan, mintha az egész épület beleremegett volna.

– A hármas vágányról vonat indul öt perc múlva Újvárosba – mondta egy lágy hang. Angelika nem tudta eldönteni, hogy nő vagy férfi volt a beszélő, a hang testtelen és nemtelen volt, mint az angyalok. – Ez az utolsó vonat – tette hozzá a hang, mintegy utógondolatként.

Ibolya szorosabbra húzta magán a vállkendőjét.

– Eljött az idő, sietned kell! Vidd magaddal a virágot, szerencsét hoz!

– És mit kezdjek ebben az új világban? – kérdezte Angelika és a hangjába pánik kúszott.

– Még egy másik városba sem sikerült eljutnom, hogy kezdhetnék egy teljesen új életet? Nem maradhatnék inkább itt? – tette hozzá reménykedve.

– Ahogy már mondtam az „itt” nem létezik, ez egy halott világ. Én kapva kapnék az alkalmon, hogy elmehessek innen. Remélned kell, hogy odaát egy jobb hely vár rád. Persze nem tudhatom, de könnyebb azt hinni, hogy minden okkal történik. Nem húztak volna ki a halál torkából, hogy pár perccel később visszataszítsanak. Na, mire vársz még, hallottad a hangosbemondót, ez az utolsó vonat, ha lekésed, itt ragadsz a periférián. Ha nem az éhhalál öl meg, akkor az unalom.

Angelika egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd szorosan magához ölelte a csomagját, és tett egy bizonytalan lépést a hármas vágány irányába, aztán megtorpant.

– Jöjjön velem! – fordult Ibolyához. – Ha úgyis el akar menni innen, itt a remek alkalom. Ketten csak jobban boldogulunk.

A virágárus arcát őszinte mosoly ragyogta be, olyan széles, hogy a ráncai szinte kisimultak.

– Drága gyermek, látom, aranyszíved van, és a kedvességedért örökre emlékezni fogok rád.  De nekem itt a helyem, még ki tudja hány szerencsétlen léleknek kell utat mutatnom. Nem mehetek el – válaszolta Ibolya.

– Eddig csak másokra gondolt, de most itt az ideje, hogy megpróbálja a saját álmait követni. Az újonnan érkezők valahogy majd megtalálják a saját útjukat. Na, jöjjön!

A virágárus egy pillanatig még vonakodott, de aztán Angelika kezébe adta ráncos kezét, és együtt siettek a hármas vágány felé. A néni arca minden egyes megtett lépéssel fiatalabb lett, hátrahagyta az öregséget, mint egy elnyűtt ruhát.

A két fiatal lány kacagva kapaszkodott fel a vonat rozsdás fémlépcsőjén, az üres vagonban kedvükre válogathattak a plüssüléses fülkék között.

Éppen csak leültek, amikor a szerelvény megremegett alattuk, a szerkezet mozgásba lendült.

Angelika még az újrakezdés lendületétől részegen mosolygott, amikor megpillantotta Ibolya fájdalomtól eltorzult arcát.

– Mi a baj? – kérdezte, a hangja alig volt több mint egy suttogás.

– Nem ereszt. Én ide tartozom, nem mehetek veled. Érzem, ahogy húz vissza, mintha ezer kampó vágna a húsomba és a lelkembe.

A hangja egyre halkabb volt, a kerekek kattogása felülkerekedett rajta.

– Sejtettem, hogy ez lesz, de jó volt egy percre elhinni, hogy én is kitörhetek a szerepemből. Jó lélek vagy, Angelika, megérdemled azt a második esélyt, élj vele helyettem is! – köhögte.

A következő pillanatban Angelika egyedül ült a vonatfülkében vágtázva egy ismeretlen világ felé, körülötte a levegőben színes virágszirmok kavarogtak.