A költészet napja alkalmából hozok nektek egy régi, kedves verset.

 

Ady utolsó találkozása Lédával

 

 

Eltelt hét év. Lángoltunk, kiégtünk.

Ifjú szűz-szívek hasadnak miértünk.

A Nyarat új héják lopták el előlünk,

s lásd most valaki útravált belőlünk.

Az Ősz már ide is utánunk szökött,

oh, nem lelek békét a karjaid között.

Nincs piros kert, se fekete bálok,

halálos szerelem vagy szerelmes halálok.

Elbocsátlak. Áldj meg, s én is megáldalak.

Csak még utolszor gyere, engedd hogy  bántsalak.

Mert szeretlek. De új életek új illatát érzem!

Tépj belém! Lásd, most már én is vérzem,

de utoljára. Minden, ami te vagy az már a múlt,

szerelmünk szirma lebegve porba hullt.

Rám vár egy másik élet, egy lila, szép jövő,

egy újabb végzet, s egy jobb, másik szerető.

Nem bánom, ha más múzsája volt is ezelőtt,

csak várjon rám barnán a bíbor ház előtt.